Gáz van, babám! - Mélytengeri pokol kritika

Megtörtént eseményt filmen feldolgozni áldás és átok, hiszen kész a forgatókönyv és adott a végkifejlet, de a rendezőnek muszáj csalnia, hogy követhetően összeálljon a cselekmény és legyen egy igazi hős!

Kinek ajánljuk? Munkavédelemmel és olajkutatással foglalkozóknak, illetve a katasztrófafilmek szerelmeseinek.

2010 áprilisában egy elhamarkodott kísérleti fúrás után kigyulladt és felrobbant a brit BP által bérelt Deepwater Horizon olajfúró torony. Számos berendezés nem működött megfelelően, több előírást nem tartottak be, és 11-en haltak meg az ott tartózkodó 126 ember közül, az ezt követő hetek pedig az Egyesült Államok történetéknek legnagyobb olajszennyezését hozták el, amit hónapokig tartott felszámolni. A bíróság kimondta a BP bűnösségét, de elmarasztalta a tornyot üzemeltető céget is, mindkettőt több milliárd dolláros kártérítésre kötelezve – bár a megtörtént esetekre specializálódott Peter Berg (A túlélő, A királyság) rendezte Mélytengeri pokol csak az angol cég felelősségét emeli ki, és nem tudom, hogy ezzel a történetet egyszerűsíti-e le vagy valóban részrehajló a másik, hazai vállalat felé. Mindez persze a néző számára, aki egy jó katasztrófafilmet szeretne látni, majdnem lényegtelen, csak azt próbálom érzékeltetni, hogy hiába történt meg valóban az eset, akkor is „csak” egy filmet nézünk.

Hősünk Mike Williams (Mark Wahlberg), a torony vezető elektrotechnikusa, az üzemvezető Mister Jim (Kurt Russell) jobbkeze, aki a szokásos rotációból tér vissza gyönyörű felesége és kislánya mellől, hogy munkahelyén kaotikus állapotokat találjon. Én azt hittem, hogy csak nálunk szokásos, hogy senki sem tudja, milyen munkákat végzett el valójában a kivitelező vagy az alvállalkozó, de a jelek szerint egy olyan hatalmas és kifinomult gépezeten, mint egy lebegő fúrótorony is így van. Gyorsan megismerjük a fontosabb szereplőket, a BP erőszakos képviselőit – köztük a szokásosnál is többet vicsorító, de így is remek  John Malkovichot -, a különböző munkaállomások irányítóit, majd szinte azonnal bekövetkezik a katasztrófa, amit a film a tengerfelszín alól egyre gyorsabban feltörő légbuborékokkal vezet fel. Először iszap tör fel, majd gáz, ami hamarosan tűzgolyóvá változtatja a tornyot, és tulajdonképpen csoda, hogy a 126 emberből ilyen sokan menekültek meg.

A színészből lett rendező, Peter Berg nem egy Spielberg, de abszolút profi, az ilyen munkával rendszerint hozzá fordulnak, és ezt is jól oldotta meg. Alapvetően két dolgot kellett teljesítenie: a katasztrófa lefolyását és dimenzióit ábrázolnia és az érintettek hősiességét kidomborítania. Az első tisztességesen sikerült, bár mélytengeri felvételek nem túl meggyőzőek, talán egyszerűen azért, mert nem tudjuk, milyen a világ 10.000 méter alatti mélységben, ahogy azt sem, milyen egy lángoló torony közepén állni. Nehéz valóságosnak ezt a tüzes poklot, ahol lángoló szerkezetek zuhannak le 20 másodpercenként és fehéren izzó alkatrészek süvítenek mindenfelé, Mark Wahlbergnek mégsem esik baja pár fotogén karcoláson túl. A hősies rész ennél jobban sikerült, nagyrészt Kurt Russellnek köszönhetően. A nagy visszatérő még mindig remek formában van az Aljas nyolcas és a Csontok és skalpok után, és neki történetesen elhisszük, hogy testéből kiálló üvegszilánkokkal, gyakorlatilag vakon rohangál a lángoló fúróhajón, hogy tegyen valamit  – és kicsit hálátlan dolog, hogy a film leggiccsesebb jelentét is ő kapta végül. És persze az is igaz, hogy karaktere teljes kudarcot vallott, a fúrócsövet nem tudták elzárni és több millió hordó nyersolaj folyt a Mexikó-i öböl vizébe.

Értékelés: 6/10

Lehet, hogy gonoszság, de a végén roppant szórakoztató a megtörtént eseteket feldolgozó filmnél kötelező jelleggel bemutatott fotókon látható igazi szereplőket összevetni az őket eljátszó színészekkel – hát mit mondjak, az igazi Mike Williams igazi felesége még nagyon messziről sem hasonlít a csinos és filigrán Kate Hudsonre.