Nem túl termékeny rendező, viszont annál jellegzetesebb és fontosabb filmeket gyártott eddig. Pankráto, Fekete hattyú, Rekviem egy álomért, melyik a legjobb?
Ahhoz képest, hogy Darren Aronofsky eddig összesen hat nagyjátékfilmet forgatott, egészen elképesztő mennyiségű, különféle filmes díjra jelölték, igaz, ezekből viszonylag keveset kapott meg, és a legnagyobb díjátadókon, az Oscaron és a Golden Globe-on csak jelölésig jutott, de ez a filmjeit ismerve nem annyira meglepő.
Aronofskynak ugyanis van egy sajátos stílusa, aminek az a lényege, hogy általában egy ember vagy egy jól meghatározható embercsoport hétkönapjait, az életük szép és kevésbé szép pillanatait mutatja be felkavaró, drámai, szürreális formában, hogy így üzenjen valamit az életről a nézőnek.
Pi (1998)
Az első filmjében a matematika és a matematikusok világát járta körbe a saját szürreális módján, egy olyan fickót a középpontba állítva, aki gyakorlatilag beleőrül a pí rejtelmeibe, és abba, hogy talán van egy számsor, ami megoldást nyújthat a világmindenség legnagyobb kérdéseire. Aronofsky első filmje még inkább volt egy okos és szokatlan thriller, mint szép képekbe burkolt, társadalmi kérdéseket feszegető mű, de mindenképpen érdemes megnézni.
Rekviem egy álomért (2000)
A Rekviem egy álomért egy csapásra feltette Aronofskyt az ismert rendezők térképére, de ekkor még nem volt sztárrendező, csak egy olyan fickó, akinek a munkáira nagyon érdemes odafigyelni. A legnagyobb rendezőkhöz hasonlóan ő is viszonylag állandó stábbal dolgozik, már ami a vágót, az operatőrt és a zeneszerzőt illeti. A Rekviem egy álomért a legegyszerűbb szinten nézve egy klasszikus, drogos karrierről szóló film, néhány heroinista történetét bemutatva, de igazából ennél valamivel több. Úgy általában szól a függőségekről, és egészen tragikus ívet ír le a film, a könnyed, már-már drogos vígjátékokba illő kezdésből a legdurvább nyomorúságba jutnak a játékidő végére a főszereplők. Nagyon okosan kitalált film, a szürreális és a zaklatott hatást nagyon kiemeli az, hogy a filmben körülbelül háromszor annyi vágás van, mint egy átlagos mozifilmben, a jelenetek nagyon rövidek, az egész film nagyon szaggatott.
A forrás (2006)
A Rekviem egy álomért sikerei után Aronofsky egy időre eltűnt. Nem is volt reális azt várni, hogy kétévente előáll olyan erős filmekkel, mint az első két alkotása volt. A következő rendezésére hat évet kellett várni. Aronofsky ezúttal a sci-fik világát szerette volna kicsit a saját képére formálni, aminek az volt a lényege, hogy olyan sci-fit forgasson, ami nem annyira a technológiáról és a tudományról, mint inkább arról az emberekről szól, akik ebben a világban éltek. A rendezőre nagy hatással volt az 1999-es Mátrix, azt várta tőle, hogy teljesen átalakítja majd a sci-fi műfajt. A forrás című filmben három idősíkban láthatjuk nagyjából ugyanazt a történetet: egy férfi azt szeretné elérni, hogy örökre együtt lehessen a szerelmével. Nem túl bonyolult sztori, Aronofsky mégis addig tudta csavarni a dolgot, hogy alig tűnik fel, annyira sok szürreális és művészi kép van a filmben. Ez a film erősen kilóg a többi közül, nem is ez valószínűleg Aronofsky legjobb alkotása, és a későbbiekben ő sem próbálkozott az ilyen jellegű sci-fikkel, inkább visszatért a saját talajára: a különleges képi világú, mégis realista filmek világába.
A pankrátor (2008)
Aronofsky a negyedik filmjére ért el oda, hogy tökéletesen tudta, mit akar kezdeni egy-egy történettel. A korábbi filmjei A pankrátor ismeretében akár szárnypróbálgatásoknak is tekinthetőek. Ezen az alkotásán érezni a leginkább, hogy pontosan tudta, mit akar elmondani a lecsúszott, de még mindig a szenvedélyének élő pankrátor mindennapjainak bemutatásával. A pankrációról, a macsó férfiak balettjéről nehéz úgy filmet csinálni, hogy ne legyen nevetséges, képmutató, hiszen egy olyan színházról van szó, ami nem színháznak akarja magát beállítani, mégis mindenki tudja, hogy amit lát, az csupán megjátszás. Mickey Rourke tökéletesen alakítja a lecsúszott, jobb napokat látott, kiöregedett pankrátort, a film minden pillanatát elhisszük, pláne, hogy bárki kerülhet hasonló helyzetbe, hogy kiszállna már, csak éppen nincs hova, akkor meg minek kiszállni. Rourke gyakorlatilag ezzel a filmmel tért vissza Hollywoodba, hiszen a 2005-ös Sin Cityben csak annyi volt a szerepe, hogy ronda és ijesztő. Ha egy olyan Aronosfky-filmet kellene mondani, ami tökéletesen, már-már klisésen bemutatja a rendező tipikus stílusjegyeit, ez lenne az, ha...
Fekete hattyú (2010)
Szóval A pankrátor lenne a tökéletes Aronofsky-film, ha két évvel később nem ismétli meg gyakorlatilag a filmjét, ezúttal nem a macsók balettjét, hanem az igazi balettet a középpontba állítva. A Fekete hattyút a rendező is A pankrátor testvérfilmjének tartja, valóban nagy a hasonlóság a két alkotás között. Az ártatlanság elvesztése, a megszállottság Aronofsky kedvenc témái, a Fekete hattyúban pedig a másik nagy kedvence, a szürrealizmus is benne van. Míg A pankrátor egy nagyon látványos, a megtévesztésen és az átverésen alapuló világot mutat be nagyon szárazon, nagyon realistán, addig a Fekete hattyú az elképesztően szigorúan, precíz munkamódszerekkel dolgozó balett világát mutatja be számos szürreális elemmel. Nagyon nehéz megmondani, hogy melyik film a jobb. Az biztos, hogy Natalie Portman és Mila Kunis játékát imádták a nézők és a kritikusok is. Mickey Rourke játéka csak azért nem tűnhetett fel A pankrátorban, mert annyira tökéletesen hozta a szerepet, hogy az egész simán elment volna dokumentumfilmnek is.
Noé (2014)
Aronofsky következő filmjére négy évet kellett várni, és ha bármelyik korábbi filmjére el lehetett sütni azt, hogy erősen megosztó, akkor nagyon nehéz megmondani, hogy a Noé micsoda. Azok a rendezők, akik valamilyen bibliai történetet rendeznek meg, általában csúfosan belebuknak a dologba, hiszen elég nehéz a komoly követőtáborral rendelkező írás minden rajongójának megfelelni úgy, hogy még ki is derüljön az alkotásból, hogy a rendezőnek van valami elképzelése a világról. Ez történt Aronofskyval, aki a maga szürreális, realista és praktikus módján mutatta be az őrületet, a túlzott szakmai elhivatottság, a megfelelési kényszer árnyoldalait Noé történetén keresztül. Ez a film klasszik Aronofsky, de a nézők nem igazán szerették, talán azért, mert arra számítottak, hogy az ismert történet epikus feldolgozását kapják meg, ehhez képest kaptak egy közel két és fél órás látványos filmet, amiben viszont nem az akcióé volt a középpontban, hanem Noé és a családja gyötrődése.
Nincs más hátra, mint szavazni! A rendező következő filmje egyébként elvileg jövőre érkezik, hivatalos címe még nincs, több helyen Day 6 néven fut, és egy párról szól majd, akinek a hétköznapjait eléggé felforgatja néhány hívatlan vendég. Igazi sztárparádé lesz Jennifer Lawrence-szel, Javier Bardemmel, Ed Harrisszel és Michelle Pfeifferrel.
