A testes, mindig pörgő komikus ugyan az ezredforduló tájékán élte fénykorát, de legjobb munkái bármikor újranézhetőek, és még most is képes újdonságokkal előrukkolni.
Péntek: Rocksuli (2003)
Ha van ízig-vérig Jack Black film, az mindenképpen a Rocksuli, ahol Black minden pozitív – és pár negatív – tulajdonsága felvonul. Ő Dewey Finn, aki azt hiszi, hogy egy igazi rockisten és a seggéből süt a Nap. Idegesítő figura, akit hamarosan ki is tesz a bandája a csapatból, és több havi lakbérrel lóg, ezért kénytelen egy helyettesítő zenetanári állást. Bár legszívesebben ő maga lógna el minden órát, hamarosan rájön, hogy átadhadja zeneszeretetét a hangszeres tudással már rendelkező, de a könnyűzenei műveltség terén komoly hiányosságokkal rendelkező diákoknak, akiket be is nevez egy Bandák csatája – vagy valami hasonló – nevű zenei tehetségkutatóra.
Merthogy Jack Black ebben jó, átadni a benne pezsgő rengeteg energiát másoknak, például a filmbeli tényleg helyes – és tényleg zenélő – gyerekeknek, mert, ha egyedül pörög, akkor akár rendkívül idegesítő is lehet, amire azért tudnánk példákat előráncigálni. Mindezt az inkább komoly művészfilmesként ismert, de ezúttal rendkívül laza Richard Linklater (Mielőtt felkel a Nap, Sráckor) is tudta, és az eredetileg musicalnek szánt filmet csak félig hangszerelte Blackre, és a gyerekeknek is elég teret adott, amit meg is háláltak. És egy kis érdekesség: a Led Zeppelin közismerten nem adja számait filmekhez vagy hirdetésekhez, de Linklater lefilmezte Blacket, aki 1000 sikítozó rajongó előtt kérlelte az együttest, hadd használják fel az Immigrant Song című számukat – oda is adták.
Szombat: Vad évad (2011)
Őszintén szólva, erről a Jack Black filmről egészen addig nem hallottam, amíg észre nem vettem a tévéműsorban, pedig egyrészt rengeteg nagy sztár játszik benne, másrészt egyfajta rekordtartó: ez volt ugyanis az évtized egyik nagy bukása a mozipénztárakban. Mark Obmascik újságíró saját, némileg kényszeres madármegfigyelő kalandjairól és hasonlóan hibbant madarász társairól írott könyvét David Frankel (Az ördög Pradát visel) filmesítette meg úgy 41 millió dollárból – ami indokolt is a számos helyszín és a nagy nevek miatt -, az összbevétel pedig satnya 7,4 millió lett, amit nem szokás kitenni az ablakba. Pedig kedves, szórakoztató darabról van szó.
Hőseink a madarakra izgulnak, olyan fajtákra, amelyekről nem is hallottál még, kedves olvasó, cankókra, sármányokra, csüllőkre, gébicsekre és egyebekre, ami ugyan ártalmatlan hobbinak tűnik, de filmünk megmutatja, hogy talán mégsem az. Három főszereplőnknek ugyanis majdnem rámegy a magánélete és a karrierje, hogy minél több vonuló fajtát figyelhessenek meg és dokumentáljanak, ami nagyon drága mulatság – például csak ezért a jeges Aleuti-szigetekre utazni vagy helikoptert bérelni –, folyton elszakítja őket szeretteiktől és munkájuktól, és a versengés egymás ellen fordítja őket. Mindezt kissé akadozva, néha nagy kerülőkkel meséli el a film, magáról a furcsa hobbiról pedig keveset árul el – és a furcsa hobbihoz furcsa figurák és sztori illene, de Frankel hagyományos mesélő. Black, illetve Steve Martin és Owen Wilson játéka azonban kárpótol minket, és megkapjuk bónuszként a mindig elbűvölő Rashida Jonest is.
Vasárnap: A nagyon nagy ő (2001)
Számos olyan szórakoztató mellékszerep után, mint a Pop, csajok, satöbbi túlpörgő lemezbolti eladója, a nagy stúdiók is meglátták a potenciált a rengeteg energiától folyamatosan a plafonon pattogó, mindig vicces Jack Blackben, és 2001-ben megkaphatta élet első főszerepét a Farrelly testvérek vígjátékában. Bobby Farrelly és Peter Farrelly – akik nemrég készítették el a Dumb és Dumber kettyót - munkái arról híresek, hogy ugyan rettentő alpáriak, mégis hatalmas szívük van, és mindig arról szólnak, hogy ki kell állnunk azok mellett, akik nem tudják megvédeni magukat.
Hősünk, Hal Larson nem valami nagy szám, de igényei vannak és szeret nyomulni, de ha lepattintják a nők, sosem magában keresi a hibát. Aztán egy napon összefut egy motivációs guruval, aki szívességből hipnotizálja, ami után Hal már csak a belső értékeket látja – bár ő maga ezt nem is tudja. Ekkor ismerkedik meg jócskán túlsúlyos Rosemary-val, akit ő gyönyörűnek lát, és amiből nyilván ezer poén fakad – és ezek jelentős része JÓ poén. Ironikus módon a kissé testes Jack Blacknek fogynia kellett a szerephez, míg Gwyneth Paltrow napi négy órát töltött a make up-os kezei között hogy kövérré „varázsolják” – Lang Györgyi magyar hangja pedig szerintünk tényleg kreatív választás volt.
