Az Európai Központi Bank (ECB) legfrissebb statisztikai adatai látszólag alátámasztják a berlini kormány megengedő bevándorlási politikáját, amely azzal érvel, hogy az elöregedő Európának szüksége van a friss munkaerőre. Az ECB döntéshozói arról értekeznek, hogy az eurózónának munkaerő-injekciót kell kapnia, ha el akarja kerülni a stagnálást vagy a még ennél is rosszabbat - kezdi háttérelemzését a CNBC-n Michael Ivanovitch közgazdász professzor geopolitikai szakértő.

Az érvelés technikailag kikezdhetetlen. A 2014-et megelőző öt évben az aktív munkaerő mindössze évi 0,3 százalékkal bővült, ami feltűnő lassulás az azt megelőző húsz évi 0,7 százalékos éves növekedésével összevetve. Ez olyan nagy különbség, amit nem lehet ellensúlyozni termelékenység fokozásával.

Legalábbis nem lehet elég növekedést generálni ahhoz, hogy keletkezzen annyi pluszvagyon, amely forrást teremt a jóléti rendszerek fenntartásához. És ekkora bővüléssel nem lehet elérni a teljes foglalkoztatottságot, azaz a még munkára ösztönzőnek tekinthető munkanélküliséget, és garantálni az árstabilitást, azaz a befektetéseket és a fogyasztást még éppen serkentő inflációt.

Gondoljuk át újra!

Az eurózóna 2010-2014-es teljesítménye a termelékenység bővülésének oldaláról is gyenge, nagyjából évi 0,7 százalék. Az ezt az időszakot megelőző 20 évben évi 1,9 százalék volt ezt a mutató. Az eredmény: 2015 első két hónapjában egy százalékkal nőtt az eurózóna GDP-je, a munkanélküliségi ráta júliusban 10,9 százalék volt, ami alig kisebb az egy évvel korábbi 11,5 százaléknál.

Ivanovitch azonban úgy véli, hogy korai ezekben az adatokban meglátni a németek igazát. A 10,9 százalékos ráta azt jelenti, hogy a közös európai valutát használó országban 15,5 millió embernek nem volt állása. A 28 tagú EU-ban 23 millió emberrel számolhatunk. A legszörnyűbb, hogy az eurózónában több mint hárommillió 25 évesnél fiatalabb munkanélkülit jegyeztek fel a statisztikusok. Az EU-ban 4,6 millió ez a szám.

Különösen durva a helyzet Görögországban, ahol e korosztályban majdnem 52 százalék, Spanyolországban, ahol 48,6 százalék és Olaszországban, ahol 40,5 százalék ez az arány. A kérdés a szakértő szerint egyszerű: Miért nem erre az óriási a jól képzett munkaerőbázisra akar támaszkodni a német ipar, mielőtt kinyittatja a kormányával az EU kapuit a bevándorlók előtt, arra hivatkozva, hogy sürgősen szüksége van 550 ezer emberre.

Irány Afrika

Nem sokkal kevésbé szívszaggató látvány az európai migrációs hullámnál, hogy a fiatal portugálok egy része (ebben az országban 33,3 százalék a munkanélküliségi ráta) kétségbeesésében a volt gyarmatokon, Angolában és Mozambikban keres állást és jövőt magának. Hasonló a helyzet a tüntető spanyol fiatalokkal, akik azzal vádolják kormányukat, hogy emigrációra kényszeríti őket. És ott van Kelet-Közép-Európa: egy bolgár vicc szerint a legforgalmasabb főút az országban az, amely a szófiai repülőtérre vezet.

Ivanovitch hangsúlyozza, hogy nem a szerencsétlen sorsú afgánok, irakiak, fekete és észak-afrikaiak ellen beszél. Csak arra keresi választ, miért nem törődnek a német cégek 23 millió hasonlóan bajban levő európai munkanélkülivel, akik ráadásul itt vannak, a közelben, és szabadon átjárhatnak a nyitott határokon.

A berlini kormány, amely az uniós szabályok betartásának élharcosa, ezzel megszegi azt a szabályt, hogy az EU-ból érkező üzleti ajánlatokat előnyben kell részesíteni a kívülről jövőkkel szemben.

Ejnye-bejnye, németek!

Különösen nehezen érthető ez annak tükrében, hogy a német vállalatok évi 144 milliárd euró kereskedelmi többletet halmoznak fel európai partnereikkel szemben, ami nettó külkereskedelmi többletük közel kétharmada.

Nem vet jó fényt Berlinre, ahogy önjelölt európai vezetőként kezeli a görög válságot. Amit az athéni vezetés elfogadta a hitelezők diktálta feltételeket, rögtön kijelentették, hogy voltaképpen mindig is úgy gondolták, hogy Görögországnak az eurózónában kell maradnia. Korábban Franciaországgal szemben léptek fel hasonló rövidlátással.

Párizs 2008 júliusában meghirdette a 43 államot átfogó mediterrán unió tervét. Izrael és Egyiptom, a térség két legerősebb szereplője tapsolt. Németország azonban megfúrta az ötletet. Merkel arról beszélt, hogy az új integráció szétszakíthatja az EU-t. Most már bánhatja, mert egy ilyen szövetség bizonyára egészen más feltételeket teremtett volna a menekültválság előtt vagy legalábbis segítene annak kezelésében.

Magukat okolhatják

Németország nem akarta, hogy Franciaország egy ilyen nagy államcsoport élére álljon, ám eközben nem tartja vissza magát az EU keleti partnerségi politikájának támogatásától. Ezzel Európának azt a részét gereblyéznék egybe, amelyre hagyományosan nagy befolyása van a németeknek. Ugyanakkor az át nem gondolt lépésekkel sikerült ütközőpályára állni az oroszokkal, aminek Moldovában, Grúziában és Ukrajnában láthatjuk a következményeit leszakított országrészek formájában.

De Párizs csak magát okolhatja a veszélyesen féloldalassá (német túlsúlyúvá) vált európai helyzetért - véli a szakértő. Az elmúlt tíz évben minősíthetetlen gazdaságpolitikát folytatott, így most erőtlen, ami teljesen szárnyaszegetté teszi Európát. Eközben a németeknek sincs okuk az örömre: mit ér átvenni az irányítást egy olyan közösség felett, amely a széthullással küszködik?