A múltkor végigpörgettem a Facebook hírfolyamomat, és valahogy úgy alakult, hogy rengeteg semmitmondó idézet jött velem szembe. Nem akarok lándzsát törni azok felett, akik motiváló, inspiráló idézeteket osztanak meg, szerintem ugyanis néha igenis jól jön egy-egy mantra a hétköznapokhoz.
Szóval alapvetően nem vagyok az instant életbölcsességek ellensége, ám azt hiszem, sokan csak áltatják magukat ezekkel a sorokkal. Szerintem mindannyian ismerünk ilyen embereket a közösségi oldalakon bár az is lehet, hogy már törölted őket.
Ők azok, akik borzasztó pesszimisták, mindent leszólnak, de legalább heti egy posztjuk szól arról, hogy az élet milyen szép, ragadd meg a pillanat varázsát, és különben is, ami nem öl meg, az megerősít, úgyhogy keep smiling.
Ők a hurráoptimisták, akiknek lehet, hogy épp romokban a magánéletük, de legalább van rá egy idevágó Coelho-idézetük.
Ők azok, akik folyton életmódot váltanak, és ehhez MINDIG találnak néhány inspiráló mondatot.
Ők azok, akik örülnek az esőnek, mert ha nem örülnek neki, akkor is esik, és tudják, hogy két ember között a legrövidebb út a mosoly.
Nekik, hogy ne legyenek túl motiváltak, és Neked, hogy ne érezd magad ufónak, amiért a rosszullét kerülget a közhelygyűjteményektől, és persze Neked, aki csak röhögnél egy jót, íme a saját antimotivációs idézeteim:
Tedd a szívedre a kezed: ugye hogy jobb most, hogy ezeket elolvastad? :) Valld be, hogy a fenti mondatok közelebb állnak a valósághoz, mint némelyik lélekemelő mantra!
Azt nem tudom, mennyivel hatékonyabbak az általam gyűjtött antimotiváló szövegek, mint az oravecz nóra-i magasságokban tündöklő instant okosságok - tartok tőle, hogy az egyik 19, a másik pedig 1 híján 20 - de arra tökéletesek, hogy valóra váltsunk egy újabb közhelyet. Zavard össze a világot, és mosolyogj hétfőn. :)
Tudok olyan 10-12 éves gyerekekről, akik délutánonként a sportpályán azzal szórakoztak, hogy levizelték gyengébb, elesettebb társukat.
Tudok olyan szülőről, aki agresszívan, fenyegetően lép fel a pedagógusokkal szemben.
Tudok olyan szülőről, aki kinyomja a telefont, ha az iskolából hívják.
Tudok olyan szülőről, aki a fogadóórán csak annyit mond az osztályfőnöknek, nyugodtan sózzon oda, ha úgy látja jónak.
Tudok olyan iskoláról, ahol eltussolják azokat az eseteket, ahol diák támad tanárra – legyen szó verbális vagy fizikai agresszióról. Hozzá nem értésből, félelemből, gyávaságból – kifogás mindig van.
Tudom, hogy meg kéne kongatni azt a fránya vészharangot végre. Hogy vétkesek közt cinkos, aki néma. Hogy az erőszak nem válasz.
Mert valami nagy baj van. A fejekben, ahol az a képzet él, hogy minden problémára egy pofon a megfelelő reakció. A tanárképzésben, ahol nem esik elég szó arról, hogyan lehet kezelni a szélsőséges agressziót a tanórákon. Az igazgatói irodában, ahol nem evidens, hogy időnként komolyabb szakmai segítség kell – és ezt nem szégyen kérni.
És már rég nem az a kérdés, hogy mi folyik a tanteremben. Hanem az, hogy mi lesz ebből. A tanárból, aki néhány év után kész idegroncs és/vagy pályaelhagyó. Az agresszív gyerekből, aki az iskolában nem bölcsebb lesz, hanem rájön, mennyi mindent el lehet érni az ököljoggal, és a pedagógus az úgyis csak a nemzet csicskása. A többi diákból, aki végignézi mindezt, és azt látja, következmények nélkül maradhat minden.
Tudom, hogy vannak pocsék tanárok, akik nem tudnak rendet tartani az osztályban. Tudom, hogy egyetlen gyerek sem születik gonosznak. Tudom, hogy vannak szuper iskolák – köztük államiak is – ahol mindez nem történhet meg, vagy ha mégis, keresik a megoldást.
Csak azt nem tudom, miért nem ilyen minden iskola. Hogy miért nem változtatunk ezen. Elvégre egymásért és magunkért tennénk.
Nem tudom, feltűnt-e, de még Chuck Norrisnak is vannak barátai, akikkel együtt lóg néhanapján.
A hősök nem magányosak. A sorozatgyilkosokat leszámítva – akik tényleg egyedül dolgoznak és semmi közük a hősökhöz-, minden főhős rendelkezik kisebb-nagyobb közösségekkel. Ezek a közösségek azok, amelyek együtt harcolnak a közös célért, abból az egészen egyszerű okból kifolyólag, mert az élet személyes kapcsolatokon alapszik. Akkor is, ha kényelmesebb a neten csetelni.
Mostanában elég sok TED Talks előadást, cikkeket, kutatásokat olvastam a boldogság-egészség-siker témakörben. A napnál világosabban mindegyik a pozitív emberi kapcsolatok fontosságát hangsúlyozza. A szociológiai, pszichológiai megfigyelések mindig azt mutatják ki, hogy a hosszú és boldog élet kulcsa a támogató kapcsolatokban rejlik.
Boldogság, egészség, siker. Ezt akarod te is. Fizetsz is rendesen mindenféle hülyeségért, csak hogy jobban érezd magad. Miközben egyre cudarabbul vagy.
A magányosság korát éljük, és ezt nem én mondom, hanem pszichológiai tanulmányok fogalmazták meg. De miért, ha sosem volt még ennyi lehetőségünk a kapcsolódásra más emberekkel? Bármit meggúglizhatsz, bárkinek üzenetet küldhetsz a messengeren, mégis egyedül érzed magad. Ha azt hiszed, hogy benned van a hiba, akkor tévedsz. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a személytelen digitális kommunikáció korában elvesztettük a hús-vér kapcsolódást embertársainkkal, elvesztettük annak a lehetőségét, hogy bízhassunk az emberekben. Hogy érezhessük, vannak olyanok, akikhez segítségért fordulhatunk.
Az ember kizárólag közösségben találhatja meg önmagát, és a küldetését. Az élet személyes kapcsolatokon alapszik. A sikered elsősorban a közösségedet tükrözi és nem téged. Sikeres csak mások által lehetsz.
Éppen ezért muszáj életképes kapcsolati hálózatot építenünk, és ezek bizony nem épülnek meg maguktól.
Ha most azt mondom, hogy nyújtsd ki a kezed a másik felé, nem egy orbitális közhelyet puffogtatok. Találj ki bármit, kávézz idegenekkel, kérdezd meg, honnan jöttek és hová tartanak. Menj el egy meccsre, és szurkolj, mintha a legjobb barátod lenne a csapatkapitány, menj haza és főzz vacsorát egy idős szomszédnak, beszélgess vele az életéről. Kérdezd a rokonokat, hogy is volt az akkor régen. Írj egy barátodnak, és találkozz vele! Keress önkéntes munkát egy közeli iskolában, vagy járj el sportolni. De mondok egyszerűbbet, beszélgess azokkal, akiket szerinted már ismersz. A minden nap látott arcokkal ismerkedj. Az embereknek muszáj valódi kapcsolatban lenniük egymással!
Ha nehezen viseled a decembert, akkor tudd, nem benned van a hiba. A közhelynek számító karácsonyi stressz teljesen jogos érzés. Ugyanis az advent az év legsötétebb időszaka, és nem csak azért, mert rövidek a nappalok.
Az Európai Unió felnőtt lakosságának 6,8 százaléka tapasztal depressziós tüneteket magán. Az Eurostat felmérése szerint a legrosszabb Magyarországon a helyzet, hazánkban a 18 éven felüliek 10,5 százaléka vallja magát depressziósnak. Ezért nálunk (is) a karácsonyt nyugodtan hívhatjuk veszélyeztetett időszaknak. Az emberek többségére óriási nyomásként nehezedik a társadalom által diktált elvárás a karácsonyi boldogságról, így kapkodunk és egyre nagyobb feszültséget élünk meg. Vajon lehet ezen segíteni? Egy új kutatás szerint igen, sőt mi több, önmagad is megoldhatod ezt a problémát.
Kutatók megfigyelték, hogy poszttraumás stresszben szenvedők állapotán javított ún. imaginációs technikák alkalmazása. Ennek az eljárásnak a lényege, hogy a negatív mentális képeket pozitívokra cserélték. Hála egy új tanulmánynak, úgy tűnik, hogy ez a technika segíthet az enyhébb depresszióban szenvedőkön is, vagy szimplán azokon, akik naponta vívnak küzdelmet a boldogságérzésért.
Dr. Svetla Velikova kutató a norvég Smartbrain vállalatnál egy 30 fős kutatással vizsgálta a kérdést. Először a résztvevők egy kétnapos tanfolyamon megtanulták a pozitív képátalakítás módszerét, emellett mindennapi interakciók és az érzelmi stabilitás fejlesztése voltak terítéken. Ezután 12 hetet kaptak új tudásuk tesztelésére. Minden nap 15-20 percet töltöttek ezzel.
A 12 hét után a résztvevők egy újabb 2 napos tanfolyamra tértek vissza. Velikova ekkora agyi aktivitásukat és pszichológiai egészségüket is vizsgálta. A második találkozáskor a depresszív tünetek felbukkanása számottevően (felére csökkent) kisebb volt. Általánosságban magasabb elégedettségérzésről és hatékonyságról számoltak be az emberek.
Az eredmények bizakodásra adnak okot, hiszen eddig úgy gondolták, hogy a depressziót és hasonló betegségek gyógyítását csak egy képzett terapeuta irányításával lehet megoldani. Most azonban úgy tűnik, imaginációs technikák alkalmazásával az enyhébb depresszív tünetekkel élők (szubszindrómás depresszió, téli depresszió) segíthetnek önmagukon. Persze csak akkor, ha szakemberrel tanulják meg a technikák alkalmazását.
A tanulmány legfontosabb üzenete, hogy megfelelő módszerek bevetésével valóban képesek vagyunk felülkerekedni a depresszív hangulatunkon, a „gondolkodj pozitívan” pedig nem csak egy üres frázis, hanem konkrétan bevethető technika a mindennapokban. Csak meg kell tanulni, hogyan kell csinálni. Szóval tarts ki, és boldog Karácsonyt!
Csengettyűszó, karácsonyi dalok, ünnepi fényár a városban, a kézben ajándékokkal megrakott szatyrok, a kamrában pedig ott fémdobozban sorakoznak a finomabbnál finomabb sütemények, szenteste együtt a család, mindenki boldog, árad a szeretet és a mézeskalács illat. Akár egy szirupos film – sokaknak tényleg ilyen az advent és a karácsony, de mi a helyzet azokkal, akiknek a lelkében nem a Jingle Bells szól, hanem a Christmas Blues?
Sajnos ez utóbbi nem egy szomorkás, kanapén összebújós ünnepi dal, hanem egy depressziós hullámvölgy, amit karácsonyi zavarnak vagy karácsonyi neurózisnak is szoktak fordítani. Bár a szakemberek vitatják, hogy valóban létezik-e ilyen tünetegyüttes, ha jobban belegondolunk, mind ismerünk olyan embereket, akik különösen lehangoltak ebben az időszakban. Minden évben megtapasztalom, hogy azok, akiknek kusza, rendezetlen magánéletük, zűrös viszonyaik vannak, az advent közeledtével egyre harapósabbak, elviselhetetlenek lesznek.
A karácsony ugyanis tükröt tart elénk. Összegez, számvetésre késztet, lelassít. A sok családi, baráti összejövetel vagy épp ezek hiánya rámutat kapcsolataink minőségére. Arra, hogy tudunk-e, akarunk-e szeretetet adni vagy épp elfogadni. Egyáltalán: van kivel megosztani az ünnepet?
Vannak, akik reménnyel tekintenek a karácsony felé, és óriásit csalódnak az ünnep után. Üresnek érzik magukat, mert vártak valami pozitív érzelmi többletet, és azt nem kapták meg. Egyedül ünnepelni is kemény, legbelül mind tudjuk, hogy az ünnep kellékei, díszei nemcsak formaságok, hanem varázserővel bírnak, de ahhoz is kell a lelkierő, hogy mindezt csupán önmagunkért megtegyük.
A karácsony komoly stresszfaktor is. Zsonglőrködés az idővel, pénzzel, energiával. Már bemenni egy plázába is kihívás: hatalmas a tömeg, mindenki frusztrált, az árak pofátlanok. Ha jobban belegondolunk, az ajándékbontás csak néhány pillanat, és általában nem is ez a legemlékezetesebb az ünnepből. Akkor meg minek görcsölni rajta?
Bár a lelki segélyszolgálatok telefonjai gyakran foglaltak ebben az időszakban, az tévhit, hogy karácsonykor megugrik az öngyilkosságok száma. Az ünnepek elteltével érezhető némi emelkedés: ezt a tudomány a „megtört remény hatásának” nevezi.
Hajlamosak vagyunk egyébként azt hinni, hogy a sötét, barátságtalan téli hónapokban többen dobják el maguktól az életet, azonban a statisztikák mást mutatnak. Világszerte a késő tavaszi és a nyári időszakban ugrik meg az öngyilkosságok száma. Hogy mi ennek az oka? Sok kutató úgy véli, a téli hónapokban kevésbé intenzívek az emberi kapcsolataink, hajlamosabbak vagyunk a begubózásra. Kevesebb kapcsolat a külvilággal, kevesebb konfliktus – ez alól tényleg a karácsony a kivétel, amikor egy asztalhoz ül mindenki, akinek elvileg szeretnie, becsülnie és tisztelnie kell(ene) egymást.
A depresszió betegség, vegyük komolyan, irány a szakember, ha úgy hozza az élet, a karácsonyt azonban nem érdemes gyűlölni. A Remény ugyanis akkor is megszületett a betlehemi istállóban, ha vannak, akik ezt nem így érzik.
Nem akármilyen ajándékot hozott a postás. Egy kalendáriumot, mégpedig a XVIII. kerületről! Csodaszép darab, amiben tényleg minden benne van, ami nem csak az ünnepet, de az egész 2018-as évet is dicsfénybe burkolja.
A reklámújságokat, szórólapokat, hirdetéseket azonnal a papírhulladék gyűjtőbe helyezem. Ezt azonban képtelen voltam beívelni az erre kijelölt tárolóba, megfogott és nem is engedett többet, úgyhogy transzban mentem vissza a házba, és csillogó szemekkel vetettem rá magam A Kiadványra.
A lapokat fejlesztések, eredmények, beruházások lepik el (aminek a nagyja uniós pénz), de legyünk igazságosak, az önkori (vagyis a polgárok) is milliókkal tolta meg az életünket, hogy még jobb legyen. Pontosítva az előbbiket, dehogy az önkori, sokkal inkább országgyűlési képviselőnk! Hiszen minden narancsszínnel díszített fejlődés-közösség-jövő oldal jobb felső sarkában ott van a mellképe, csak hogy ne tévedjünk el nagyon. Sőt, még az egyik keresztrejtvény megoldása is ő, vagy valamelyik gondolatáé, még nem fejtettem meg, de ha igen, szólok.
A Beköszöntőben megtudhatjuk, hogy a calendarium szó jelentése eredetileg adósok könyve volt. Ezt a tényt a kalendárium kézhezvétele után egyikünk sem feledheti retinába égett országgyűlési-képviselős fotóstul, akinek (mint már mondtam), mindezt köszönhetjük. Jó lenne, ha a választásokon is ezzel a képpel versenyezne, így biztos mindenki rá fog ismerni. Nem úgy, mint az előző kopogtatócédulás időszakban, amikor – a rossz nyelvek szerint– több lakos azt kérdezte a cédulagyűjtőktől: „Kucsák? Az meg kicsoda?”
Vannak a Kalendáriumban tök jó dolgok is, amiket egyébként csak a helytörténészeinktől tudhatnánk, csomó történelmi érdekesség, meg irodalom, művészet, és még a Star Wars is helyet kap benne. Azta! A szerkezettel nem untatnék senkit, de annyit muszáj elmondanom, hogy a Tisztelt Kerületeiket országgyűlési képviselőnk köszönti egy egész oldallal, a másikon tetőtől-talpig (photoshoppal megtámogatott) képe néz ránk bizalomgerjesztően. A Bemutatkozik az Önkormányzat című egységet egyik alpolgármesterünk jegyzi, a polgármester nem kapott szót. Így a figyelmes olvasó azonnal levághatja, hogy ki kivel játszik egy csapatban, a polgi ezek szerint a másik térfélre szorult. Hogy egy klasszikust idézzek: újabb érdekes adat. Csuda klassz dolog a sorok között olvasni, kérem a T. Kerületieket, tegyék meg Ők is!
És ha valakinek eszébe ötlene, hogy ez az egész azért így túl direkt, esetleg sok, akkor felejtse el ezt a gondolatot. Mert ez így jó!
Olvastam a neten, hogy a kiadvány 40 millió forintjába került az adófizetőknek (csak?!), tehát nekem is. Nagyon helyes! Remélem, senki sem röhög, gúnyolódik rajta, hanem annak látja, ami: tökéletes ajándéknak. Kiadtam volna rá még vagy kétszer ennyit, az én iparűzési adómnak nincs jobb helye! Sőt, ezúton javaslom, hogy más kerületek is kövessék a példánkat, de nagyon gyorsan, mert hamarosan itt van 2018!
ui: ez az írás nem politizál. Utálom a politizálást, csak a baj van vele. (Mondjuk most már eggyel több okom van utálni a politikát, köszi Kalendárium!) A cikkben maró gúny van csak, irónia ezerrel egy olyan termék okán, amit jobb lenne meg nem történtté tenni inkább.
A nézők a B válasz mellett tették le voksukat 59 százalékban. A: 12 százalék. C: 28 százalék.
14:23-tól lehet leesett állal nézni a kérdéses részt.
A résztvevők: Soma Mamagésa, Kasza Tibor, Fresh Andi, Schobert Norbert és Szandi voltak. Habár az elején nagyjából egyetértettek abban, hogy ütni-verni tilos, a beszélgetés közben kibukkant Norbiból, hogy egy-egy esetben ez igenis indokolt. Szandi is csatlakozott, kifejtette, hogy őt az édesanyja csak egyszer ütötte pofon, de azt egy életre megjegyezte. Kasza Tibi pedig belőtte az éterbe a következő poént, engedjék meg, hogy szóról-szóra idézzem: „nekem még nincs gyerekem, de én egyértelműen azt mondom, hogy nem szabad megütni, szólni kell az anyjának, és majd megüti ő.” Hahaha, nevet és tapsol a közönség, Klaudia pedig közli, hogy Jajj Tibiiii.
Ezután meghallgatják azt is, hogy mi egy szakember véleménye. Jávori Ildikó pszichopedagógus kifejti, a pofonütés megszégyenítő és megalázó a gyermek számára, rombolhatja a gyerek önbizalmát. Hozzáteszi, hogy „természetesen az életben vannak olyan helyzetek, amikor egy szülőnek muszáj egy darab ritkán elcsapódó ütéssel a gyermekét figyelmeztetnie vagy megállítania valamiben. Ilyenkor az a kerülendő hogy ez pofon legyen. És azt kell elérni, hogy lehetőleg vagy a gyermek fenekére, vagy a gyermek karjára vagy a gyermek combjára egy darab ütés, ami nem okoz fizikai fájdalmat. Az azért más a pofonhoz képest, mert nem megalázó, nem megszégyenítő, ennek az az üzenete, hogy figyelmezteti a gyermeket, hogy itt van a vége a dolognak.” Ezt sikerült mondania a szakértőnek.
A szakértést követően a résztvevők kvázi megkönnyebbülnek, hát, tényleg van ilyen eset, és akkor mit lehet tenni. Ütni kell.
Sokkot kaptam. Nem csak azért, mert a műsorban még poénkodtak azzal, hogy oda üssünk, ahol nem látszik. Nem csak azért, mert Soma kérte a nézőket, hogy fogadják meg a „szakértő” tanácsát, és pofon helyett válasszanak más fegyelmezést.
Azért kaptam sokkot, mert ebben a pár percben olyan egetverő marhaságok hangzottak el tömören és lényegre törően, amik konkrétan, szakmailag és ideológiailag megengedhetetlenek. Olyan súlyos módon mostak össze jelenségeket mindenféle józan iránymutatás nélkül, amit tiltani kéne. Üldözni és felszámolni.
A műsorkészítőknek mérhetetlen felelőssége van egy olyan világban, ahol emberek tízezreinek leszakadt, elszegényedett, munkanélküliséggel és szegregációval sújtott vidékeken az egyetlen szórakozást és információszerzési lehetőséget a TV jelenti. Ez hatalom, amivel visszaélnek, ahelyett, hogy arra használnák fel, hogy jobbá tegyék a világot. Magyarországot. Ennyi.
A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény (a továbbiakban: Gyvt.) a gyermeki jogoknál a 6. § (5) bekezdésében a törvény hatályba lépésétől kezdve kimondta, hogy:
„A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással – fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal -, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez.”
A Gyvt. 2004. évi CXXXVI. törvénnyel történő módosítása 2005. január 1-től a fenti bekezdést kiegészítette a következő második mondattal:
„A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak.”
Ennek alapján elmondható, hogy a bántalmazással szembeni alapvető jog és az ezzel kapcsolatos megelőző tevékenység 1997. november 1-jétől a magyar gyermekvédelmi rendszer szerves része.
Ennek ellenére halnak meg gyermekek Magyarországon bántalmazásban. 2016 májusában 23.000 (!) úgynevezett védelembe vételi ügy zajlott, amelyek keretében a gyermekvédelmi hatóságok előírják a szülőknek, miként kezeljék, neveljék gyermeküket. A gyöngyösi kislány halálában –akit szülei halálra éheztettek -, akkor egy szakértő úgy nyilatkozott az M1-en, hogy nem megkerülhető a társadalom szerepe sem, hiszen, ha hasonló eset jeleit tapasztaljuk, mindannyiunk felelőssége, hogy jelezzük a hatóságoknak.
Újabb kérdésem lenne, hogyan alakítsuk a társadalom ingerküszöbét, ha olyan műsorokban, mint az Appra magyar!, relativizálják a gyermekbántalmazást? És nekem ne jöjjön elő senki azzal, hogy egy pofon nem a világ. Aki ilyet mond, lépjen hátra két lépést, próbáljon elvonatkoztatni a békaperspektívától, és egészében kezelni a problémát.
Az Appra magyar! így lett a szememben a szórakoztató műsorkészítés szégyene. Kezdve onnan, hogy kiket hívunk meg vendégnek, folytatva azzal, hogyan fogalmazunk meg kérdéseket és válaszlehetőségeket, egészen odáig, hogy kit szólaltatunk meg szakértőként, felelősség. Ezért a műsorkészítők vagy teljesen inkompetensek, vagy teljesen hülyék. Kérdem én, mégis milyen indokok mentén tartották helyénvalónak, hogy olyan „szakértő” szólaljon meg a témában, aki relativizálja a jelenséget, és konkrétan arra buzdít, hogy ha nincs más megoldás, akkor ne pofozz, hanem fenekelj? Most tényleg, van erre bármilyen értelmes indok? Mielőtt bárki elgondolkodik, a kérdés költői, mert NINCS.
Liptai közbeszúrta, hogy 2005 óta a jogszabály szerint a gyermeket nem lehet pofozni, majd kedélyesen elcsevegtek arról, hogy máshogyan azért néha lehet ütni. Felhívom a figyelmet, máshogyan sem lehet. Sehogy sem lehet.
És akkor térjünk rá arra, miért is nem lehet. Azon túl, hogy ha ütsz, bántalmazol, elvileg lesújthat rád a gyermekvédelem és a törvény szigora. Gyakorlatilag persze nem, mert a lassú eljárási rend, a szakember- és az információhiány szörnyű károkat okoz. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy vastag betűvel emeljem ki az információhiány szót.
Mert addig, amíg ezekről a dolgokról lehet így beszélni a TV-ben, addig az egyszeri ember ütni-verni fogja a gyerekét. Mert ezt az infót kapja a médiából. A TV2-ből például, aminek országos elérhetősége lehetővé teszi, hogy terjedjen az ige. El is indulhat a viszonyítgatás, mert a Norbi, meg a Kasza Tibi és a Liptai is azt mondta, hogy azért vannak olyan esetek. Hát igen, villan be az egyszeri ember agyába ha ütni készül, ez most épp egy ilyen eset. A rohadt kölyök majd megtanulja. Indokolt esetben lehet ütni, ezt megmondták a TV-ben is.
F E L H Á B O R Í T Ó.
Eszköztelenség
Amikor egy szülő úgy érzi, hogy nem maradt más, ütni kell, akkor nyugodtan levonhatja a következtetést, hogy kudarcot vallott. Nem általánosságban, hanem esetileg.
Minél többször jut el eddig az érzésig, annál nagyobb a kudarca általánosságban. Ezt az eszköztelenséget én is megtapasztaltam. Bizsergett (és tini szülő anyjaként sokszor bizsereg) a tenyerem, hogy odacsapjak. Bevallom. Ez nem szégyen. Sőt, beszélni kell róla. Arról, hogy az ember azért akar odacsapni, mert nincs más eszköz a kezében. A forgatókönyv az utcai verekedésnél és otthon is ugyanaz. Azt érzed, kifogytál az érvekből. De ettől még nem ütöttem meg a gyereket, hanem levontam a következtetést, hogy eljutottunk arra a pontra, amikor képtelen vagyok megoldani egy helyzetet. Az ütés, verés azt jelenti, hogy a szülő OFF, és más lehetőséget nem látva a fizikai erőfölényével akar megoldást. Ami, mint tudjuk, egyáltalán nem az, sőt, ha hátrébb lépve nézünk rá a helyzetre, egyértelmű gond, ami csak tovább fokozza majd a problémákat.
Ha egyszer ütsz, máskor is fogsz
Ha tetszik, ha nem, ez így van. Márpedig zsákutcába vezeti a kapcsolatot, ha fizikai erőfölényem latba vetésével tudom csak érvényre juttatni az akaratomat. Volt olyan osztálytársam, aki nem mert hazamenni egy rossz jegy után, mert az apja megverte. Nem lett jobb a bizonyítvány, azonban megtanulta, hogyan sunnyogjon, hogyan hazudjon. Volt olyan ismerősöm, aki bármikor kaphatott egy pofont, fenekest, tudom is én mit, ha nem olyat tett, ami a szülei szerint rendben volt. Eredmény: önbizalomhiány, érdekérvényesítési deficit, őszintétlen kapcsolatok. Plusz utálja a szüleit, nem tartja velük a kapcsolatot. Volt olyan ismerősöm, akit vert az apja. Pontosan addig, amíg eljött a pillanat, hogy közölte vele, ha még egyszer kezet emel rá, megöli. A fagyi visszanyalt. Az agresszió agressziót szül.
Határok
Schorbert Norbi elmesélte, hogy háromévesen rugdosta a nagyit, mire az anyukája többször szépen kérte, hogy ezt fejezze be. A kis Norbi azonban tovább rugdosta a nagyit, mire az anyuka lekevert egy pofont. Mennyire volt eredményes az anyuka, ha nem tudta átvinni azt az információt, hogy a nagyit nem szabad rugdosni? Semennyire. Ezt nevezik kudarcnak. Az anyukának elfogyott a türelme, ezért kapott Norbi pofont. Egészen más lett volna a helyzet, ha hatékonyan eljuttatja az infót a fiához, nem "szépen kér", hanem határozottan, nem monologizál a háromévesnek, hanem megfogja a kezét, és azt mondja: NEM. Urambocsá, a nagyi közli, hogy STOP. De nem ez történt.
Csak egy csöpp elmélet
A gyerek érése, növekedése arra van, hogy önálló, szuverén egyéniséggé váljon a szülő segítségével, hogy képes legyen hatékonyan gondoskodni magáról felnőttként. A gyerek érdeke a kezdetektől, hogy kiszolgálják, gondoskodjanak róla. A csecsemők kis "despoták", akiknek alapvető igényeit az életben maradáshoz folyamatosan ki kell elégíteni. Újszülött korban nincs határ anya és gyerek között, egy test egy lélek. Az érés során a határtalanság megszűnik, a gyermek leválik az anyjáról. Megtanul járni, beszélni, lassanként megtanulja ellátni magát, az önállóságot, és ő maga is felnőtt lesz. De ezt meg kell tanítani neki. Ha egy szülő nem tudja hatékonyan és erőszak nélkül kijelölni a határokat, akkor az nem a gyerek hibája. Hanem a szülőé.
Ha a szülő eljut odáig, hogy ütni akar, akkor az az ő kudarca. És a következetlenségéé. Mert ha egy gyerekkel következetesek, egyszerűen határozottak és egyértelműek, akkor megtanulja a szabályokat, érzi a határokat. Morális, etikai, érzelmi fejlődésen megy át, és lassanként elsajátítja, merre van az arra.
Így ha ütni akarsz, akkor javaslom, inkább menjél ki a szobából, szaladj egy kört, bármi, és közben nézz szembe a ténnyel, hogy leszerepeltél. Én is szembe szoktam ezzel nézni gyereknevelés közben, nem kellemes. De igyekszem tanulni, mert a gyereknevelésben nem csak ők tanulnak, hanem mi is. Vegyél egy oktatókönyvet, járj pszichológushoz, kérj tanácsot valódi szakembertől, jógázz, dzsiu-dzsicuzz, vagy meditálj a lehetőségeiden, akármi.
És mit tegyenek azok, akiknek sem módjuk, sem idejük, sem lehetőségük ezek bármelyikére? Akiknek a TV az egyetlen ablak a világba? Nos, őket segíteni kell. Például azzal, hogy nem öntik rájuk a mocskot a TV-ből. Tudom, utópisztikus. De akkor is így van.
Szóval ne feledd: semmiképp se üss, és ami talán ugyanilyen fontos, ne nézz TV2-t!
Neurológusok egy csoportja a Pennsylvania Egyetemről megalkotta a teljes agyi elektromos kapcsolódás térképét 250 neurológiai beteg vizsgálatával. A projekt azért mérföldkő a kutatás világában, mert segíti annak a célnak az elérését, hogy agyi elektromos ingerléssel fokozzák a memóriagyártó folyamatokat.
A kutatások szerint az agyi aktivitás kisfrekvenciás ritmusai vezetik a kommunikációt a frontális, temporális és a középső lebenyek között, azok között az elsődleges agyi területek között, amelyek az agy memória folyamataiért felelősek.
A kutatás vezetői Michael Kahana, Ethan Solomon, és Daniel Rizzuto.
A feltérképezés után láthatóvá vált az a rendszer, amelyben különböző agyi területek kommunikálnak egymással az észlelő (kognitív) folyamatok, például a memória kialakulása közben. Habár számos korábbi kutatás vizsgálta az agyi hálózatokat nem-invazív eszközökkel - például MRI segítségével -, a megfigyeléseket nehéz volt biztonságosan megalapozni, mivel az adatok kizárólag idegsebészeti betegektől érkeztek.
A mostani több ezer órányi, 250 beteg részvételével rögzített adatokat a Pennsylvania Egyetem kutatócsapata hosszú évekig gyűjtötte az országban működő kórházakból. A történelem során először figyelték meg így ezeket az elektromos agyi hálózatokat. A módszer tulajdonképpen egyszerű: szélütést szenvedett betegeknek –klinikai monitorozás közben – egy ún. free-recall memória tesztet kellett megoldaniuk. Arra kérték őket, hogy egy monitoron felvillanó szavakból annyit idézzenek fel tetszőleges sorrendben, amennyit csak tudnak.
Ezzel egy időben a kutatók a kis- és nagyfrekvenciás idegi aktivitást is vizsgálták. Megfigyelték, hogy amikor az egyén hatékonyan memorizál – egy felvillanó szóra visszaemlékszik – az agyi területek közötti kapcsolódás kisfrekvenciás hullámokkal erősödik, míg magasabb frekvenciáknál gyengül.
Ez azt sugallja – mondta el a kutatás vezetője, hogy annak, aki új adatokat jegyez meg, két dolog egyszerre történik az agyában: az agyi területek önállóan kifejlesztenek egy ingert, majd ezek a területek kisfrekvencián kommunikálniuk egymással.
Az agyi hálózatok jobb megértése több esélyt ad, hogy hatásos ingerlést alkalmazzunk – nyilatkozta Kahana. Mielőtt terápiás célokra használhatjuk agyi stimulációkhoz ezt a kapcsolódási térképet memóriazavaros betegeknél, még sok feladat vár megoldásra, de dolgozunk a megvalósításon – tette hozzá Rizutto.
Ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy nem vagyunk jól. Mert vannak a megoldandó problémák, amelyek életünk minden lépésénél, változásában, pillanatában jelen vannak, és lépésről-lépésre haladva, újabb nehézségekkel szembesülve így haladunk át az életen.
Az élet egyébként sem azért van, hogy élvezzük. Amikor pedig éppen nincsen semmilyen megoldandó helyzet, akkor értetlenül nézünk szét, hogyan tovább. Olyan ez, mint amikor sokáig csuklasz, és egyszer csak nem ráng tovább a rekeszizom. Te pedig még egy ideig állsz, és arra vársz, hogy jön-e az újabb görcs.
Ahogy Cloe Madanes pszichológus is megírta, az élet nyomorúsággá tétele komoly időbefektetést, tervezést és fantáziát igényel. Mert amikor nincs nyomós okod arra, hogy rosszul legyél, akkor hajlamos vagy mesterien megkreálni magadnak ezt az állapotot.
Sok emberrel beszélgettem, akik várják az újabb görcsrohamot. Mert ahhoz már hozzászoktak. Ilyenkor még a boldogság is probléma, mert mi van akkor, ha elmúlik? Szinte sorsszerű, ahogy létrehozzuk magunknak az újabb és újabb terhelt helyzeteket. Mit is kezdenénk azzal, hogy jól vagyunk?
Jöjjenek a közhelyek, amiket elegánsan figyelmen kívül hagyunk:
Boldogság
Elfelejtjük azt a tényt, hogy az ember alapvető állapota a harmónia. De most tényleg. Annyira hihetetlen, hogy nem is hisszük el. Mondd, hogy a szükségleteink teljesítése feszültséggel jár! Erre a válaszom: mik is azok a szükségletek, amiket annyira ki akarsz elégíteni? Hányszor nézünk rá arra, hogy a vágyaink a kiegyensúlyozottság felé visznek-e, vagy csak újabb bonyodalmakat kreálnak?
Irányok
Elfelejtjük azt is, hogy ha fent vagyunk, akkor leszünk lent is. És fordítva. Elfelejtjük, hogy az út nem lineáris, sokkal inkább haranggörbe. Erre mondják a buddhisták, hogy csökkentsük az amplitúdót az egyik irányba, és akkor a másik irányba is csökkenni fog. Unalmas lesz, ugye tudod? Húzd hát elő nyugodtan a jolly jokert, és unatkozz! Mert ha unatkozol, akkor a pokol legmélyebb bugyrainak egyikében találod magad.
Az univerzum üzenete
Az univerzumnak van egy nagyon durva üzenete számodra: rettenetesen apró vagy. Olyan kicsi, hogy az már fáj. Ezért ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget a problémáidnak, mert a napkitörések sem számítanak semmit, ha a végtelent nézzük. Azért van a mindenségnek egy másik üzenete is: hogy kapcsolódunk egymáshoz. Tulajdonképpen a nagy egész részei vagyunk, és amennyire jelentéktelenek, olyan jelentősek is. Le merem írni, mivel minden összefügg, ezért nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani a problémáidnak, hiszen egy egész része vagy, ami dinamikusan változik, kölcsönhatásban létezik. Mindennek ott a másik oldala is, és ha képes vagy így szemlélődni, akkor az apró hülyeségeid azonnal elveszítik a jelentőségüket. Nem vagy egyedül, az emberek ugyanúgy szenvednek, mint te. De hát hogy leszel így egyedi Te és a Problémád?
Csak HAGYD ABBA!
Ha jót akarsz magadnak, akkor csak fejezd be sürgősen, hogy rosszul érzed magad. Szemléld úgy az életed, mintha egy 4D-s szupermozi lenne, amit egy marslakókkal zsúfolt teremben vetítenek. Képzeld el, ahogy a marslakók döbbenten nézik, ahogy összeültök információcserére egy barátoddal, elkészítitek a teátokat, azt a keserű löttyöt, amit éppen ezért megédesítetek cukorral, de aztán már annyira édes, hogy raktok bele citromot is. Ez azért fura, valljuk be, és az emberek ennél csak cifrább dolgokkal múlatják az időt.
Hidd el, minden, ami egy marslakó szemszögéből meglepő, az tényleg az. Éppen ezért legyél marslakó, ha nézőpontot kell választani, ez a legjobb alternatíva a szenvedésed megállítására!
Ambrus Attila, alias a Viszkis rabló „utóélete” megosztja a magyar közvéleményt. Adott egy ember, aki éles lőfegyverrel bankokat rabolt ki, embereket fenyegetett, plafonba lőtt. Elfogták, elítélték, börtönbüntetését letöltötte, szabadult. Jó útra tért, most kerámiázik, életéről könyv és film készült. A magyar sajtó hangsúlyosan foglalkozik vele. Náray Tamás saját közösségi oldalán véleményt írt ezzel kapcsolatban. Az erről szóló cikket itt olvashatod. Szerinte a Viszkis rablót piedesztálra emelik, hőst faragnak belőle, ami elfogadhatatlan. Náray Tamás posztja kommentcunamit váltott ki. Ezekből a hozzászólásokból szemezgettem és két mondatot egy Viszkis-interjúból is kivettem, hogy rámutassak egy jelenségre, a vitakultúra haldoklására. Döntsék el, mennyire jellegzetesek a példák, amelyeket kiragadtam. Lehet vitatkozni!
Ha eltúlozod, megváltoztatod vagy teljesen egy általad kitalálttal helyettesítetted a másik álláspontját azért, hogy könnyebben megtámadhasd, az övét helytelenebbnek, a sajátodat pedig helyesebbnek állíthasd be.
"A megbocsátást, esélyt megérdemli mindenki,........ vagy nem?"
Milyen kár, hogy Náray nem a megbocsátásról értekezett posztjában.
Egy álláspont vagy egy állítás helyességét a kijelentő személye, vélt vagy valós személyiségjegyei/tulajdonságai/jellemzői vagy feltételezett érdekei alapján próbáltad meg kétségbe vonni.
Milyen kár, hogy egy objektív, eldönthető kijelentés helyességét nem befolyásolja az, hogy kitől származik illetve, hogy az illető milyen személyiségjegyekkel, hibákkal vagy akár érdekekkel/érdemekkel rendelkezik.
A kritikára nem a megfogalmazott vádak cáfolatával, hanem egy - magát a kritikát nem érintő, azt kvázi megválaszolatlanul hagyó - ellenkritikával válaszoltál.
„Az a probléma az egésszel, hogy engem sokat csesztetnek, de a milliárdokat nem én toltam ki ebből az országból.” Ambrus Attila
"a hősi pózt, a napi bulvárlocsogást magam is nevetségesnek tartom, nem mintha az angolszász bulvár nem ugyanezt csinálná, de akkor is."
„hányan szerepelgetnek még büntetlenül, de bűnösen a médiában,sajtóban meg mindenhol,úgy, hogy közben mindenki tudja,hogy nem jó példák,nagyon nem.
Milyen kár, hogy a relativizálás ilyen divatos.
Állításodat önkényesen, a cél érdekében összeválogatott vagy más módon túlságosan leszűkített mintahalmazzal próbáltad meg igazolni.
Milyen kár, hogy azért, mert más hülye, még én is lehetek az…
Állításodat egy önmagában igaz, de valójában a másik által elmondottakhoz nem kapcsolódó kijelentéssel próbáltad igazolni.
„Az, hogy népszerű vagyok, a politikai elit felelőssége. Velük szemben hiteles tudok lenni, mert ők hiteltelenek.” – Ambrus Attila.
A szóba jöhető alternatívák mesterséges leszűkítésén, bizonyos opciók elhallgatásán keresztül egy hamis választási dilemmát állítottál fel, hogy az általad favorizált alternatíva tűnjön a legelőnyösebbnek.
„Inkább én is azt hallgatom, hogy az Ambrus Attila kerámiákat gyárt, mintsem azt, hogy Tüncike hány új bugyit vett, VV. Ricardókról nem is beszélve...”
Milyen kár, hogy az ízléssel nem lehet vitatkozni…
Ekvivokáción alapuló érv: az ilyen érvelés összemossa egy többértelmű szó különböző jelentéseit, és ez alapján von le helytelen következtetést.
Főcím: „Celebháború: Náray durván kiakadt, lehordta a Viszkist”
Milyen kár, hogy manapság bárkiből lehet celeb. Vagy csak sértegethetik ezzel a szóval…
Érvelés tökéletlen analógiával
Milyen kár, hogy megszólaltál…
Eltérítés újabb kérdéssel, melléktémával vagy lényegtelen ellenvetéssel.
"Nyilván aláírattak vele egy szerződést amiben az áll,hogy bármikor rendelkezésre áll 1-1 riport stb. erejéig... ezt én így gondolom..."
A fenti cikkben nem foglalok állást sem pro sem kontra, csupán az érvelési zsákutcákról írok.
