Régészet két keréken

Archäologie auf dem Rad

Összehasonlító tanulmány a tunéziai és a görög rendőrség működéséről. Második rész

2018. szeptember 26. 10:52 - Zsuzsanni

Egy éven keresztül - az előző posztban részletesen bemutatott tuniszi telefonlopástól eltekintve - egyetlen egyszer se éreztem veszélyben a vagyontárgyaimat vagy a testi épségemet, még ha Dél-Olaszországban és Szicíliában voltak is olyan környékek, ahol nem volt száz százalékos a komfortérzetem.

Athénban azonban rögtön már a második nap, amikor a Nemzeti Múzeum előtt sétáltam, egy férfi megpróbálta lerántani rólam a hátizsákomat - és ez még csak a kezdet volt. Görögország volt az, ahol egy héten belül kétszer is volt alkalmam ellátogatni a rendőrségre - igaz, első alkalommal egy elírt parkolócédula miatt.

Prológ. Az elírt parkolójegy története

Ha valaki a Meteorákhoz megy (ezekhez a csodaszép középkori sziklára épült kolostorokhoz ni: )

Képtalálat a következőre: „meteorák”

(A kép forrása innen - a sajátomat valahogy nem tudtam feltölteni)

akkor vigyázzon, hogy hova parkol. A "mindenki az útszélen hagyta a kocsiját, akkor nekem is szabad"-elv ugyanis nem működik. Amikor visszatértünk az autónkhoz, ott várt minket egy szép rózsaszín büntetőcédula.

Lelkiismeretes reisestipendiatok lévén el is mentünk befizetni - csak épp a postán kiderült, hogy a büntetőcédula nem augusztus 24-re, hanem augusztus 28-ra volt kiállítva, és emiatt augusztus 24-én még nem lehet befizetni. De semmi baj, menjünk el a rendőrségre, ők majd átírják vagy esetleg el is engedik.

Miután rendőrséget belülről csak Tuniszban láttam, és azon felül csak az amerikai filmekben, ismét meglepődtem, mennyire szegényes az irodák felszereltsége: néhány asztal, telipakolva iratokkal,  esetleg egy-két szekrény, a falakat utoljára körülbelül 10 éve festették le. Igazából nem tűnt sokkal rendezettnek, mint a tuniszi rendőrörs.  Bár meg kell hagyni, Tuniszban nem lógtak a falon szentképek, míg a görög irodában kettőt is láttam. Az egyik különösen megfogott: Jézust ábrázolta, áldásra kiterjesztett karokkal, alatta pedig odaphotosoppolva egy gyalogosrendőr, egy motorosrendőr és egy rendőrkocsi.

A rendőrök nagyon kedvesek voltak, de miután péntek délután volt, és a főnök már elment, ezért nem tudtak nekünk végleges választ adni. Mint ahogy kiderült, a rendőr minimum száz rosszul dátumozott büntetőcédulát állított ki, és miközben mi az örsön a szentképet bámultuk, ő teljes pánikban rohangált a posta, a kolostorok és a rendőrörs között. Mikor hétfő reggel aztán a főnök is befutott az örsre, felhívtak minket, hogy elengedik a büntetést - ez a történet happy enddel zárult.

A bűncselekmény (Augusztus 26, Athén. Este 7 óra 5 perc)

A Meteóráktól visszatértünk Athénba. Két és fél hónapnyi közös utazás után ez volt az utolsó utunk a kollegámmal. Néhány nappal korábban megérkezett a kollegám barátnője is, meg Máté is. Úgy terveztük, Athénban elválnak útjaink, ők még aznap este továbbmennek Krétára, mi pedig még maradunk kicsit a görög fővárosban.

A régészeti intézet tele volt, úgyhogy hotelbe kellett mennünk. Két fő kritériumom volt a hotelválasztásnál,  hogy minél olcsóbb legyen és minél közelebb legyen az intézethez. A Team Sparta Hostel megfelelt ennek a két kritériumnak. A Bookingon egész jó képek votlak fent rajta, és bár a kommentek hangsúlyozták, hogy nagyon rossz környéken van, én csak legyintettem - kb. 800 méter az intézettől, és 500 méter egy nagyon hangulatos kis terecskétől, amit már ismertem, szóval csak nem lehet annyira rossz.

Nos, jó eséllyel ez volt a legesleglepukkantabb utca, amit az egy év alatt volt szerencsém látni. Ha az Örs vezér terét összekeverik Kőbánya alsó vasútállomással valamint a Hős utcával, még akkor se érnek az utca nyomába. Még most is kiráz a hideg, ha belegondolok. Az Omonia tér közelében volt, ami amúgy szintén borzalmas (Örs a köbön), szóval ha nem muszáj, senki ne menjen arrafelé.

Mindenesetre leraktuk az autót, bevittük a cuccaim nagy részét a hotelbe, és elmentünk enni. Megkérdeztem a kollegám, biztos itthagyja-e a kocsiját, de valahogy aztán arra jutottunk, hogy fényes nappal, amikor ilyen sokan vannak az utcán, csak nem történik semmi. Nos, az autó, érintetlenül, valóban ott is volt, amikor visszatértünk az ebéd/vacsora után. Kiszedtük a legeslegutolsó kacatjaim a csomagtartóból, majd, majd mindannyian bementünk a hotelbe. Mindösszesen öt, azaz öt percet voltunk bent, inkább kevesebbet, mint többet. Ennyi idő azonban pont elég volt ahhoz, hogy a kocsit félig kirámolják: betörték a jobb oldalon a hátsó ablakot, és amit értek, azt vitték - többek között a kollegám barátnőjének az összes cuccát, aki szegény ugye két napja érkezett.

Nos igen, ez egy olyan környék volt, ahol senki nem szól, amikor egy autó elkezd hangosan szirénázni, miközben gyanús egyének szisztematikusan kipakolják a tartalmát. Nemcsak nem akadályozta meg senki, de nem is jött oda senki hozzánk, hogy látta volna, vagy hogy felajánla a segítségét, amikor ott állunk a sírás határán egy szirénázó autó mellett. Négyünk közül egyedül Máténak volt lélekjelenléte, rögtön tárcsázta a 112-őt, ahol azt mondták, hamarosan küldenek egy járőrt.

A járőrök - 19:35-45

A járőrre/járőrökre körülbelül 30-40 percet kellett várni. Ez mondjuk mindenhol így van, ha nem sürgős az eset. Amikor megérkeztek, egymás szavába vágva mutogattuk a betört üveget és a félig üres csomagtartót, de mindez vajmi kevéssé érdekelte őket. Felvették a kollegám adatait, bepötyögték az egyikünk telefonjába a legközelebbi rendőrség címét, aztán utunkra bocsátottak.

Az első rendőrörs - 19:55 - 20:05

A megadott címen valóban volt egy rendőrörs, de valahogy kívülről nagyon nehéz volt észrevenni, szóval háromszor elmentünk előtte, mire megtaláltuk a bejáratot. A portánál a harmadik emeletre küldtek minket. Ahogy szaladtunk fel a lépcsőkön (lift nem volt, vagy nem találtuk), láttuk, hogy az irodák egy fokkal jobban néznek ki, mint a rendőrs a Meteóráknál, de azért itt se tudnád leforgani a CSI - Miami helyszínelőket. A harmadik emeletre felérve ez a benyomásunk csak megerősödött. Az előtér baloldalában egy nagy vasajtót láttam, a közepén egy rácsos nyílással, és a rácsokon keresztül kikandikáló arccal. Pontosan mit is keresünk itt, gondoltam, aztán jobboldalt felfedeztünk egy irodát, ahol körülbelül 4-5 mackónadrágos-trikós férfi állt egy asztal körül. Hirtelen nem tudtuk, rendőröket látunk-e, vagy frissen elfogott tolvajokat (de akkor hol vannak a rendőrök), szóval némiképp félve mentünk be az ajtón. A jelek szerint az összes a rendőrségnek dolgozott, szóval minden bizonnyal civilruhás nyomozók lehettek - mindenesetre bármi is volt a beosztásuk, az első mondat után közölték, hogy ők bizony nem tudnak nekünk segíteni, mert nem tudnak olyan papírt adni, amit elfogadnak a biztosítók. Ők is bepötyögtek egy címet a telefonunkba, aztán utunkra bocsátottak.

A második rendőrörs - 20:15 - 21:00

Érthető okokból ezek után már nem bíztunk benne, hogy 1., sikerül megtalálni a megfelelő örsöt 2., a kollegámék elérik az este 10-kor induló (és rengeteg pénzbe kerülő) kompjukat Krétára. Szerencsére nem igazolódtak be a félelmeink: Ez egy külön turistákra specializálódott rendőrség volt, csilivili modern iroda, ahol még ingyen wifit is biztosítottak a panaszosoknak. Ki kellett tölteni néhány űrlapot, amin amúgy az anyja neve mellett az apja neve rubrika is ott szerepelt (engem némi nosztalgiával eltöltve), és hip-hop, kb. háromnegyedóra alatt megvolt minden, direkt siettek, amikor mondtuk, hogy szeretnénk elérni a kompot. Körülbelül 15 percenként amúgy bejött egy újabb kirabolt turista - úgyhogy van igény egy jól működő, turistákra specializálódott rendőrörsre. Minden jó, ha a vége a körülményekhez képest jó: a jegyzőkönyv elkészült, és csodával határos módon a kollegámék még a kompot is elérték, mi pedig elmentünk az Akropolisz tövébe csokoládés-epres palacsintát enni, aztán pedig a hotelbe csótányt kergetni.

Összegzés

Athénban tényleg vannak gondok az utcai bűnözéssel, és vannak olyan negyedek, ahol fényes nappal, százak szeme láttára teljesen nyugodtan ki lehet rámolni egy random autót, senkit se fog érdekelni. Az irodák felszereltsége és állapota nem tűnt sokkal jobbnak, mint Tuniszban - bár lehet nem az amcsi sorozatokból kellene kiindulnom, hogy néz ki a rendőrség. És mint Tuniszban, itt is ide-odaküldözgetnek, mire eljutsz a megfelelő helyre: mondjuk nagy pozitívum, hogy itt tényleg van olyan, hogy "megfelelő hely". És meg kell hagyni, az is elég megnyugtató, hogy fegyverből jóval kevesebb van.

És hogy mi az összehasonlító tanumányom tanulsága? Öhm, izé, ne fotózz dagadt macskát elhagyatott tunéziai sikátorokban, és messze kerüld el az Omonia teret (valamint a Team Sparta Hostelt) Athénban.

 

Szólj hozzá!

Összehasonlító tanulmány a tunéziai és a görög rendőrség működéséről. Első rész

2018. szeptember 18. 01:03 - Zsuzsanni

Az utazás előtt teljesen biztos voltam benne, hogy többször ki fognak rabolni, ellopják a telefonomat, a fényképezőgépemet, a tabletemet, a biciklimet, a nemtommimet. Ehhez képest az utazás végére érve boldogan állíthatom: mindenem megvan - már amit nem vesztettem el, így például egy csomag zoknit, a fürdőruhámat és a hálózsákom tasakját.  Sajnos az útitársaim nem voltak ilyen szerencsések. Pollynak december 24-én délután kapták ki a kezéből a telefonját, amikor a tuniszi medinában éppen egy kövér macskát fényképezett. Egy másik kollegámnak, az Arnének pedig pontosan azután öt perccel azután törték fel a kocsiját az athéni Omonia tér közelében, hogy a legutolsó vicik-vacakjaimat is kihalásztam Nyugger Brúnó csomagtartójából. Úgyhogy, mégha engem nem is loptak meg, az utazás során két országban is volt alkalmam tesztelni a helyi erők hatékonyságát, meglepő hasonlóságokat fedezve fel az eljárások menetében.

Az első bűncselekmény (December 24, Tunisz, Tunézia. Délután 3)

Aznap tértünk vissza Sousse-ból Tuniszba, és még volt néhány szabad óránk, úgyhogy jó ötletnek tűnt, hogy járjunk egyet az óvárosban. Ott sétálgattuk, fényképezgettük a festői kis utcácskákat, és örültünk, hogy olyan nyugodt, békés kis sikátorok ezek, nem úgy, mint az összes többi utca Tuniszban. Polly épp leguggolt, hogy lefényképezze a fentebb említett dagadt macskát. Én mögötte álltam. Csak annyit láttam, hogy három fiú elszalad mellettünk, és valamin nagyon nevetnek. Az egyik mintha odalépett volna Pollyhoz. Volt valami furcsa az egész szituációban, úgyhogy megkérdeztem Pollyt, mi történt. Polly felállt, és teljes lelki nyugalommal közölte: Semmi. Ellopták a telefonomat.  Csend. A következő pillanatban elkezdtünk rohanni a srácok után és teli torokból ordibálni a bámészkodóknak, hogy állítsák meg őket. A fiúk  azonban mindenkinél gyorsabbak voltak, másodperceken belül nyomukat vesztettük. A macska mindeközben teljes lelki nyugalommal folytatta tovább a mosakodást.

Az első rendőrörs

Amikor megálltunk kifújni magunkat, odajött hozzánk egy, az utcában lakó nő, aki az ablakából kinézve látta az esetet, és felajánlotta a segítségét. Nélküle így utólag belegondolva semmire se mentünk volna. Nagyon-nagyon kedves volt, nagyon sajnálta a történteket, és végig szabadkozott az eset miatt - így utólag, ismeretlenül is nagy köszönet neki! Ő volt az aki elvitt minket a legközelebbi rendőrörsre - már ha azt a csupasz falú irodát, amiben egy üres íróasztal mögött egy unatkozó, civil ruhás rendőr ült, örsnek lehet nevezni. A szoba funkciójáról csak egyetlenegy részlet árulkodott. Az unatkozó rendőrön és az asztalán kívül volt ugyanis még ott egy, a falnak támasztott pad, fölötte egy korlát, a korláton pedig egy magányosan csüngő bilincs. A rendőr minden érdeklődés nélkül hallgatta végig kísérőnk beszámolóját, majd közölte, hogy ez nem az ő körzete, hiába történt az eset körülbelül 200 méterre az irodától, menjünk át az óváros másik végébe. A kísérőnk, aki nem tudott tovább velünk tartani, felírt mindent egy papírra, és azt az útbaigazítást adta, menjünk el erre meg erre a térre, ahol valami fontos középület van, ott lesz sok rendőr, kérjünk tőlük segítséget.

Így is tettünk.

A második rendőrörs

A rendőrök a téren nagyon segítőkészek voltak, mondhatni, túl segítőkészek. Körülbelül három állig felfegyverzett úriember kísért el minket a következő rendőrőrsre. Mi úgy hittük legalábbis, hogy egy rendőrörsre megyünk - de valójában a pihenőhelyükre vittek minket, egy pici és zárt irodába, ahol éppen hat-hét kollegájuk ebédelt. Az asztalt szendvicsmaradványok és gépfegyverek borították. Ahogy mi beléptünk, az összes rendőr felpattant és felkapott egy fegyvert. Volt, amelyik kettőt.  A legtöbbjük peckesen kimasírozott a szobából, néhány bennmaradt, és a fegyverével babrált, vagy egész egyszerűen csak leült velünk szembe, és próbált úgy tenni, mint aki nem minket néz. Nekem nagyon kellett küzdenem, hogy ne kezdjek el iszonyúan röhögni a szendvicsek és fegyverek borította asztal, valamint a magukat illegető rendőrök látványától. Polly halálra váltan könyörgött, hogy menjünk ki, mert ezek még a végén véletlenül agyonlőnek. Így végül az iroda előtt vártunk egy jó húsz percet, mire nagy nehezen kiderült, hogy ismét nem jó helyen vagyunk, és  tovább kell mennünk egy harmadik irodába, ahol aztán felveszik a jegyzőkönyvet.

A harmadik rendőrörs

A harmadik iroda az előzőekhez képest viszonylag rendezettnek volt mondható. Egy jól öltözött, gőgös arckifejezésű úriember vette fel a jegyzőkönyvet, akinek barátságtalan modora idővel megenyhült, olyannyira, hogy a végén már Polly tetoválásairól és jövőbeli terveiről beszélgettek. Az úr a későbbiekben csak a "flirty Polizist" néven futott. Én mindeközben kint várakoztam, válaszolgattam a boldog karácsonyos emailekre és whatsappüzenetekre, valamint próbáltam kitalálni, hogy vajon pontosan milyen minőségben van a rendőrörsön az a bácsi, aki az egyik előcsarnokból nyíló szobában ül az ágyon - és pontosan miért is van abban a szobában egy ágy. Körülbelül félóra múlva aztán a rendőr közölte Pollyval, hogy sajnos nincs jogosultsága nyomtatni, úgyhogy jöjjünk vissza holnap, akkor egy kollegája kinyomtatja a papírt, amit aztán Polly odaadhat a biztosítónak, és minden el van intézve.

A harmadik rendőrörs - második nap

Talán keveseket lep meg a következő fordulat: másnap, amikor visszamentünk, már egy másik rendőr ült ott, és nyilván kezdődött minden előről. Megjegyzendő, hogy "flirty Polizist" is ott volt, csak nem akart minket megismerni - talán mert ez alkalommal az AirBnB-s hosztunk egyik barátja, Jacob is elkísért minket. Mindenesetre nem volt mit tenni, ismét felvettük a jegyzőkönyvet, és jót derültünk, amikor az adatfelvételnél megkérdezték Polly apjának és nagyapjának a nevét. Hogy mire kellett nekik ez az információ, arra csak akkor jöttünk rá, amikor végre elhagytuk a rendőrség épületét, és megláttuk, hogy a papír valami "Polly Hunch Gonem" névre van kiállítva. Nem értettük pontosan, honnan is jön ez a Hunch Gonem, de Jacob felvilágosított. It is your name.  Polly, your first name. Your father, Hunch, your grandfather, Gonem. (Az eredeti nevek amúgy: Hans, és asszem Johann). Tunéziában ugyanis nincsenek családnevek, hanem mindenki az apja és a nagyapja nevét viseli. Kellett némi idő, mire meggyőztük először Jacobot, majd a rendőröket, hogy nálunk mások a névadási szokások. De végül minden jóra fordult: megkaptuk a szükséges papírt, Polly pedig a biztosítótól a pénzt. Minden jó, mire a vége jó.

Az első bűncselekmény. Összegzés és kitekintés

Hogy összehasonlító tanulmányom első részét lezárjam: bár megloptak, rögtön ott termett egy helyi, hogy segítsen, aztán következett néhány órás bolyongás és három rendőrörs, sok fegyver és bekrepált nyomtató, de végül egy nappal később sikerült mindent elintézni. Tanulmányom második részében az athéni rendőrség működését veszem górcső alá. Már elkezdtem írni, szóval ígérem, hamarosan olvashatjátok mélyenszántó gondolataimat, és az összehasonlító tanulmány egetrengető, bahnbrechende, miegyéb konklúzióit.

 

8 komment

Macskák

2018. augusztus 16. 22:30 - Zsuzsanni

Régóta nem írtam, és éppen ezért valószínűleg már senki se kattint a blogomra. Az elmúlt hónapokban már nagyon belefáradtam az utazásba, és egyszerűen képtelen vagyok rávenni magamat arra, hogy olvassak/írjak a lelőhelyekről.

Úgyhogy jöjjenek ismét a macskák!

Ez itt az athéni német régészeti intézet macskája:

 

Ez itt egy Ephesosból (Törökország):

 

Ez meg nem macska, hanem szamár, Herakleiában (Törökország):

Szólj hozzá!

Kerékcsere

2018. július 01. 22:13 - Zsuzsanni

A grúziai utak szuperek. Az örmény utak pompásak. Az elmúlt két hétben csak kétszer kaptunk durrdefektet... Mindenesetre ma tértünk vissza Örményországból Grúziába, úgyhogy álljon itt néhány kép, ami illusztrálja, hogy mégha az utak nem is annyira jók, Örményország gyönyörű.

Zvarots Kar, az örmény Stonehenge (Sisian mellett)

Ez itt az Ughtasar tó melletti hegy. A környék arról nevezetes, hogy tele van sziklarajzokkal.

Ez meg a Smbataberd erőd.

img-20180628-wa0014.jpg

Ez pedig vele szemben a Tsakhats Kar kolostor.

 

Szólj hozzá!
Címkék: örményország

Gyorsjelentés Örményországból

2018. június 25. 21:53 - Zsuzsanni

Az elmúlt hetekben eléggé elúsztam a blogírással - amikor nagyobb csoportban utazunk, akkor az esték valahogy mindig olyan gyorsan eltelnek, és nincs időm blogot írni. Most már megint éjfél van, és már bukik le a fejem, szóval csak egy gyors update: Törökországból átjöttünk Grúziába, onnan pedig Örményországba, ami valami hihetetlenül szép. Minden sarokra jut egy középkori, nagyon hangulatos kolostor, mint például ez itt:

meg elhagyott szovjet gyárvárosokkal, mint például Alaverdi:

 

 

Szólj hozzá!
Címkék: örményország

Ani

2018. június 20. 20:43 - Zsuzsanni

T

Ezt a posztot már másfél hete meg akartam írni, de azóta folyamatosan csak halogattam. Mindenesetre az elmúlt egy hétben, egészen tegnapig az egykori örmény főváros, Ani volt az aktuális kedvenc helyem. Ani elhagyatott városának romjai a mai Törökország keleti határánál, Karstól kb. 40 km-re fekszenek. Az ember ott sétál a sztyeppén, mindenhol templomromok, barlangok, pipacsok, legelésző lovak és kecskék, és amerre csak a szem ellát, zöld pusztaság.

Az elmúlt másfél hétben azonban beutaztuk Grúziát, és épp megyünk át Örményországba, és még erről is akarok írni ma vagy holnap, szóval Aniról legyen elég most ennyi. Akit érdekel annak ajánlom a VirtualAni weboldalt.

 

1 komment

Sztrabón, Brúnó és én

2018. június 07. 21:21 - Zsuzsanni

Az elmúlt 4 napban 300 km-et vezettem a kollégám kocsiját (Nyugger Brúnót) a török országutakon. És még élünk. Ez nagyobb részt annak köszönhető, hogy Anatóliában az autópályák majdnem teljesen üresek. Néhány teherautó döcög rajtuk, és ennyi. A táj pedig olyan, mint a fenti fotón, vagy ennél szebb.

Amúgy ma épp Amasyiából (a képen) vezettünk el Erzincanba. Amasy helyen született a történetíró-geográfus Sztrabón, és itt temettek több pontoszi királyt is (akikről ehelyütt legyen elég annyi, hogy hatot közülünk Mithridatésznak hívtak). Itt vannak ki a sziklába vájt sírok:

Erzincanba pedig azért jöttünk, mert mellette fekszik Altintepe... de arról majd a következő posztban.

Szólj hozzá!
Címkék: vezetés amasyia

Mit adtak nekünk a hettiták?

2018. június 05. 22:51 - Zsuzsanni

Szerintem nincs olyan ismerősöm, akit ne foglalkoztatott volna a kérdés: mit adtak nekünk a hettiták? Nos, például a vasat. Állítólag a hettiták voltak az elsők, akik képesek voltak megmunkálni ezt a fémet, sőt, az egyiptológusok körében terjedő legenda szerint az egyiptomiak ezért veszítették el a kádesi csatát a hettiták ellen, mert míg ők bronzkardokat lóbáltak, addig az ellenfeleik vadiúj vasfegyverekkel nyomultak. A kádesi csata amúgy arról híres, hogy II. Ramszesz fáraó a 13. században kb. az összes templom falára felvésette, milyen óriási-elsöprő-egyszerűen hihetetlen győzelmet aratott Hatti nyomorult fejedelmével szemben - aztán előkerültek a hettita források, amik alapján valószínűsíthető, hogy a csata kimenetele kb. döntetlen lett, miután mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, és egyik se tudta már folytatni a küzdelmet..

Hogy mennyire volt vasuk a hettitáknak, az azért azonban korántsem annyira világos. Egyes kutatások szerint a hettiták valójában nem értettek a vas megmunkálásához (vagyis ők is bronzfegyverekkel harcoltak, az egyiptomiak szimplán csak elbénázták a kádesi csatát). Mások szerint a szövegek alapján egyértelmű, hogy meg tudták munkálni a vasat, csak azok nem maradtak fent.

Na de a Hettita Birodalom nem is volt a vas és acél országa, attól még számos más dologgal büszkélkedhetett. Hattusában, a birodalom fővárosban írt és alkotott a Kr. e. 14. században például egy bizonyos Kikkuli, mégpedig egy igen fontos témában: hogyan kell lovakat tenyészteni és idomítani.

És amúgy még egy fun fact: a hettita nyelv a legkorábban lejegyzett indoeurópai nyelv.

Ha valakiben felmerülne a kérdés ezek után: hol laktak a hettiták, illetőleg hol vagyok én jelenleg, nos, a válasz nagyon egyszerű: Anatóliában, a mai Törökország területén. Hattusa, ami ma Bogazkale néven fut (a falu neve korábban Bogazköy volt, ha valakinek így ismerősebb), a birodalom központja Ankarától kb. 200 km-re van (Ankarától én vezettem el ide!). Mindenkinek melegen ajánlom, hogy ha erre jár, látogassa meg, mert nagyon szép.

 

 

 

2 komment

Artúr király az Etnán

2018. május 26. 22:38 - Zsuzsanni

A lentebbi képen látható mezőben Morgantina romjai vannak elrejtve. Az a nagy hegy ott a távolban pedig nem más, mint az Etna:

Már az ókorban is számos legenda fűződött hozzá: az Etna tüzében kovácsolja például Héphaisztosz az istenek fegyvereit. Az Etnában laknak, legalábbis a görög drámaíró, Euripidész szerint, a küklopszok, az egyszemű óriások is, akik békés pásztoréletet élnek, kivéve, ha emberekkel találkoznak, akkor előveszik a vérengző énüket, ugyanis roppantul szeretik az emberhúst. Ezt volt szerencséje Odüsszeusznak is megtapasztalni, amikor is az egyik küklopsz, Polüphémosz sebtiben megette 4-5 társát - de szerencsére a leleményes Odüsszeusz leitatta és megvakította, a képen látható módon: 20180513_150559.jpg

(A kép a sperlongai múzeumban készült, a szobor eredetije ebben a barlangban állt:)

A filozófus Empedoklész, aki a szicíliai Akragaszban (ma: Agrigento) született, vagyis itt:

https://lh3.googleusercontent.com/-dHAvfER-8vQ/WwV8V6gDp6I/AAAAAAAAf1c/kYdDiNanjYouQIVjNAeKZaa4gsYEel8VACK8BGAs/w1280-h686/804541553900178818%253Faccount_id%253D0

állítólag az Etnába vetette magát, mert a., meg volt róla győződve, hogy halhatatlan, és semmi baja nem lesz b., úgy gondolta, ha elég a holtteste, az emberek azt fogják hinni, istenné vált, az Etna azonban kiköpte a bronzból készült szandálját (?), és így kiderült a turpisság. Ezek a filozófusok se mindig használják az eszüket, úgy tűnik. (Empedoklész a valóságban amúgy valószínűleg Görögországban halt meg.)

Az Etnához fűződő hiedelmek közül számomra mégis a legmeglepőbb, hogy a küklopszok, megkattant filozófusok, meg mindenféle más szörnyek mellett az angol királyok körében is népszerű. A 12. századtól kezdve ismert az az elképzelés, miszerint Artúr király valahol az Etna oldalában egy barlangban lakozik. Egy legenda szerint a palermói püspök inasa épp az Etna oldalában keresi a püspök elszabadult lovát, amikor is találkozott egy ősöreg apókával. Az apóka azt állítja, a ló Artúr királynál van, a tűzokádó hegy belsejében, a püspök pedig szíveskedjen személyesen elmenni Artúrhoz. Ha nem jelenik meg 14 napon belül, akkor viszont komoly büntetésre számíthat. A püspök csak legyintett a kérésre - és 15 nap múlva megmurdált. Hogy mit keresett Artúr Szicília szigetén? Nos, az nem világos. Valószínűleg a 11. - 12. században a normann hódítók vitték magukkal a legendáját. 

De nem Artúr volt az egyetlen brit uralkodó az Etna gyomrában. Egy másik legenda szerint I. Erzsébet az, aki a vulkánban lakozik - a történet szerint szerződést kötött az ördöggel, ami, mint tudjuk, nem mindig jó ötlet, úgyhogy az elmúlt  a hegy gyomrában töltötte. Ezt a legendát amúgy csak az ilyen "etna legends" típusú oldalakon találtam, úgyhogy lehet, csak az etnai idegenvezetők találmánya - ha valaki véletlenül ismerné az eredetét, ossza meg velem!

Szólj hozzá!
Címkék: etna szicília

A kapucinusok katakombája Palermóban

2018. május 21. 00:22 - Zsuzsanni

Bár az eddigi pályafutásom legnagyobb részét könyvtárban töltöttem, és csak egészen picit dolgoztam terepen, még így is viszonylag sok múmiához volt szerencsém, úgyhogy, gondolnám, eléggé edzett vagyok. A palermói kapucinuskripta azonban még nálam is kiverte a biztosítékot.

Ma Palermóban jártunk, hogy jól megnézzük a régészeti múzeumot meg a pun nekropoliszt. A múzeum kétharmada felújítás miatt zárva volt, a nekropolisz pedig mire átértünk, bezárt. Vannak ilyen napok. A térképen viszont megpillantottuk, hogy a közelben vannak valami katakombák, a temetkezési helyeket pedig mindig szeretjük, szóval adta magát az ötlet, hogy átsétáljunk, és megnézzük. Amikor a bejáratnál szerzetesmúmiás képeslapokat lehetett kapni, akkor már sejtettük, hogy itt valami nagyon furcsa dolgot fogunk látni - és így is lett:

 Képtalálat a következőre: „capuchin catacombs palermo”

(Nem lehetett fotózni bent, a kép forrása innen)

Körülbelül kétezer szépen felöltöztetett holttest van kiállítva a földalatti folyosókon. Ott állnak szépen két sorban a falhoz drótozva (és szerintem arról szőnek különféle terveket, hogyan zuhanjanak rá az arra látogató turistára). Van külön folyosója a férfiaknak, nőknek, szerzeteseknek, papoknak, és a különféle világi méltóságoknak, mint például orvosoknak, ügyvédeknek és bíróknak. Egy külön teremben a gyerekek, egy másikban a szüzek vannak kiállítva.

A katakombák a kezdetek kezdetén, a 16. században kizárólag a kapucinusok temetkezőhelyeként szolgáltak. 1599-ben, amikor át akarták költöztetni a korábbi kripták tartalmát egy nagyobb helyre, 40 természetesen mummifikálódott szerzetes holttestére bukkantak. Mitévő legyen az ember, ha sok szép múmiát talál, morfondíroztak a barátok, hát rakjuk ki őket a falakra, kiáltott fel az egyikük. És lőn. 

A szerzetesek viszonylag hamar rájöhettek, hogyan lehet elősegíteni a természetes mummifikálódási folyamatot. A  meghalt rendtársaikat egy szárítónak (aszalónak?) becézett helyiségbe vitték, ahol is először is kiszedték a belső szerveket, majd szalmával vagy babérlevéllel kitömték. A halottakat aztán agyagcsövekből készült rácsra fektették, majd a helyiséget majd egy évre bezárták. A múmiát aztán lemosták ecettel, szépen felöltöztették, és már mehetett is a falra.

A múmiák a következő évszázadban roppant népszerűek lettek a helyi lakosság körében. Palermó előkelői addig hőbörgtek, hogy ők is a katakombák falán szeretnék végezni, hogy a szerzetesek végül beleegyeztek: megfelelő ellenszolgáltatás fejében bárki be- illetve kikerülhetett. A holttesteket a család rendszeresen látogatta, lecserélhették a ruháit, ha azok túlzottan elkopták, vagy foghatták az elhunyt ősök kezeit, ha éppen arra vágytak. Aztán a 19. század második felében kicsit szigorítottak a szabályokon, és már csak koporsóban lehetett a kriptákban temetkezni; a 20. század elejétől meg teljesen betiltották ezt a szokást. Azóta állítólag kb. változatlanul állnak/fekszenek ott a dicső palermóiak, sokan egy cetlivel a nyakukban, hogy kik is ők.

Ahhoz képest, hogy ez a gyűjtemény mennyire hihetetlenül izgalmas, csak az elmúlt években kezdték el kutatni mind a múmiákat, mind pedig az írásos forrásokat, így hirtelen semmi szociológiai tanulmányt nem találtam róla - ha valaki ismerne egyet, ossza meg velem! A hivatalos weboldal itt érhető el.

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása