A mai bejegyzésben három, a magyar közönség számára legismertebb gyorsétteremláncok kabalatörténeti áttekintésével fogunk foglalkozni. Ha érdekel, hogy ki, hol, mikor, miért, most választ kaphatsz a kérdéseidre.
A Csengetett, Mylord? gyerekkorom óta az egyik kedvenc sorozatom - némi túlzással azt is mondhatnám, hogy imádom, amióta az eszemet tudom; mert ugyan gyerekként vajmi keveset érthettem belőle, felnőttként is többször végignéztem már, és még mindig háza van a szívemben.
Eredetileg egy teljesen más ötlet miatt kezdtem el újranézni az epizódokat, (lesz majd poszt abból is) viszont a nagy odafigyelésben feltűnt valami egészen egyszerű dolog, aminek korábban egyáltalán nem tulajdonítottam jelentőséget: a legtöbb szereplő újságot olvas.
Ez a megállapítás legalább olyan intenzitással keltette fel az érdeklődésem, mint a Farrah Fawcett hajlakk, ezért elkezdtem utánanézni a sorozatban megjelenő kiadványoknak - így derült ki, hogy a régi nagy kedvenc még annál is zseniálisabb, mint amilyennek korábban gondoltam: amellett, hogy valóban korhű kiadványok bukkannak fel a szereplők kezében, még az sem véletlen, hogy éppen mit olvasnak, mert pontosan tükrözi az életkorukat, a társadalmi hovatartozásukat, politikai nézeteiket vagy éppen az érdeklődési körüket.
A Daily Mailen és a Times-on kívül is van élet - jöjjön hát egy kis ismerkedés a '20-as évek Britanniájának nyomtatott sajtójával, a Csengetett Mylordon keresztül.
Még mindig tart a Stranger Things hype házam táján, így a mai posztban a sorozatban felbukkanó édességekről és rövid történetükről hoztam egy kis összefoglalót, néhol egy-egy korhű reklámmal adva a nyolcvanas évek érzésének.
Sokakhoz hasonlóan az utóbbi pár napom rendelkezésre álló szabadidejének nagy része nekem is a Stranger Things második évadával telt - és még mindig a hatása alatt vagyok.
Bár korábban a nyolcvanas évek Amerikáját nem épp a kedvenceim közt tartottam számon, a Stranger Things (és a The Americans) elérte, hogy jelenleg még annál is párásabb szemmel gondoljak erre a korszakra, mint mikor tinikoromban annyira ráfüggtem a Guns N' Rosesra és a mai napig kedvenc rockbandáimra, hogy ha valaki teljesítette volna három kívánságomat, az első biztosan az lett volna, hogy visszamehessek az időben és ott élhessem kamaszkorom - a koncertek látogatása mellett természetesen azzal a nem titkolt, tomboló hormonú szándékkal, hogy belőtt sérójú gitáros fiúkkal randizhassak.
Ha már haj: azt hiszem, az egyik sarkalatos pont számomra a nyolcvanas éveket illető prok és kontrák tekintetében (a komolyan borzasztó neonszínek kényszeres viselése és kombinálása, valamint a mindenhez kötelezően hozzátett geometriai formák mellett) egyértelműen a haj kérdésköre volt.
Aztán jött Steve Harrington.
A hetvenes évekkel kezdetét vette a Bronzkor, a képregények talán legsötétebb korszaka. Míg a korábbi sztorikban a világ megmentői ellenséges nemzetekkel vagy épp emberfeletti képességekkel bíró ellenfelekkel harcoltak, a korszak köpenyesei egy társadalmi problémákkal teli világban találják magukat, ahol a történetek fő konfliktusait olyan elemek adják, mint például a drogok, a civil jogok; a rasszizmus, a szegénység vagy épp a környezetszennyezés - a mélyebb érzelmi vetületű egzisztenciális dilemmákról nem is beszélve.
Ahogy a történetek egyre komolyabbak lettek, a képregények is mind véresebbé és erőszakosabbá váltak - ugyanakkor meg is ágyaztak a jelenlegi Modern kor kifinomultabb történetmesélésének, írók és rajzolók új generációit bátorítva a minél fantasztikusabb képregények megalkotására.
Bár egy sötét korszakról beszélünk, szerencsére az Arany- és Ezüstkor hőspalettájához hasonlóan azért itt is akad egy-két érdekes figura, akiknek történetét látva pillanatok alatt rájövünk, hogy miért is nem lettek olyan sikeresek, mint több társuk.
Félresikerült hőstrilógia záróepizód - a poszt végén gigaszavazással!
Bár a téma elsőre talán morbidnak hangzik, a Battle Royale minden kétséget kizáróan tinikorom legmeghatározóbb könyvélményeinek egyike, amit még az újraolvasását megelőző cirka tíz évben is időről-időre felemlegettünk jó barátnőmmel, akivel még együtt olvastuk a gimiben.
Nos, Lulu azóta férjhez ment és Amerikába költözött; mivel csak a legszükségesebbeket vitte magával, így a nyáron én lettem a társaságban kézről-kézről járt viseltes példány új tulajdonosa és őrzője, amiből persze egyenesen következett az újraolvasás. A történet ezúttal sem okozott csalódást - sőt, ha lehet, akkor most még mélyebb hatást gyakorolt rám, mint annak előtte - így a mai posztban a számomra legemlékezetesebb pillanatokat osztom meg - és mivel a történet bővelkedik bennük, ezúttal a halálesetek tekintetében.
A kilencvenes évek rajzfilmei felnőtt fejjel visszanézve olykor meglepően ijesztőnek tudnak bizonyulni egy-egy nosztagikus pillanat során - az alábbiakban öt, számomra maradandó élményt osztok most meg veletek.
A Reptar Cereal kapcsán már korábban is említettem, hogy gyerekkorom óta odavagyok a különböző reggelizőpelyhekért - az alábbiakban a nyolcvanas évek Amerikájának nyolc király reggeli opcióját mutatom be nektek, reklámokkal, ahogy azt illik.
Az ötvenes években a szuperhősök kora némiképp leáldozni látszott; az Aranykorban minden napra jutottak új karakterek, akik egyszerűen túltelítették a piacot - a nem túl rózsás helyzetet pedig tovább fokozta Fredric Wertham és az 1954-es Seduction of the Innocent, ami egyértelműen betett nem csak a szuperhősöknek, hanem a kiadóknak is.
Aztán elindult a technológia ugrásszerű fejlődése, majd kezdetét vette az űrverseny – a megváltozott világban pedig a köpenyes igazságosztók új korszaka kezdődött el.
Az Aranykor félresikerült hősei után ma az Ezüstkor kevéssé ismert, ámbár a maguk módján mégis emlékezetesnek mondható karakterei lesznek terítéken – továbbra sem a szó legnemesebb értelmében.
Azzal nem mondok most senkinek sem újat, hogy decemberben a fél világ ismét Star Wars lázban égett – az, hogy némi hőemelkedés engem is utolért a témában, valahol ott tudatosult bennem, hogy az életemben amúgy is folyamatosan jelenlévő popkult vonatkozású mütyürök elleni leküzdhetetlen vágyat tetézte a Star Wars figurákat tartalmazó műanyagtojás – Darth Vader uzsonnásdoboz – Stormtrooper persely Bermuda-háromszögben való sanda arccal őgyelgés megnövekedése minden áldott reggel.
Úgyhogy, amikor ma elvágtam a kezem, a ragtapaszvásárlás (borítékolható) végeredménye ez lett:
Szóval a láz észrevehetően tombol - az utóbbi pár hétben rengeteg Star Wars tematikájú cikk jelent meg a Zsivány Egyes kapcsán, amelyek nyilván elsősorban a filmekkel foglalkoztak - de azt tudtátok, hogy az eredeti trilógiából sikeres rádiósorozat is készült a nyolcvanas-kilencvenes években? Erről fogok ma beszélni, illetve a címekre kattintva meg is hallgathatjátok az epizódokat.
