A blog új helye: https://haromp.blogspot.com/

Csípőműtét rehab nélkül és 21 C testhővel

2020/05/23. - írta: lafe blog

Édesapám kifejezetten nehéz ember és mellé még makacs is, mint egy öszvér. Március végén felhívták telefonon a kórházból, hogy a kétszer már elhalasztott műtétjét május nyolcadikán megtartják, vállalja-e? Vállalta.

Amint megtudtam, telefonáltam neki és leteremtettem: Ebben a helyzetben 72 évesen műtétre menni?! Mindenki tudja, hogy a kórházak és az idősotthonok a koronavírus gócpontjai! Aki oda bemegy, majdnem biztos, hogy vírusfertőzötten tér haza!

Mérges voltam a felelőtlen döntése miatt. Önző volt, csak magára gondolt, anyámra nem, akit szintén megfertőzhet, meg rehabilitációra sem mehet, mert zárva van és anyámra hárul a gondozása. Igazából féltettem őt, csak így lepleztem, mert tehetetlennek éreztem magam. Szóval megértettem őt. Szinte folyamatosan fáj a csípője járás közben, fájdalomcsillapítókon él, és ki tudja, mikor műtik, ha ezt nem vállalja. Apósomat tavaly év végén operálták térdprotézis miatt. Azt monda, hogy megsúgta az orvosa, hogy nem lesz több műtétje a kora miatt, nem engedélyezik. De nem az ő érdekében, ez a felsőbb hatalmak döntése volt. Apósom 75 éves.

  • Húsz évvel ez előtt is ez volt a helyzet, aki kórházba ment, az majdnem biztos, hogy elkapott valami más kórságot, vagy fertőzéssel tért haza – válaszolta aggodalmaimra apám. - Akkor is tejelni kellett az orvosnak, a nővéreknek. Antinak (nagybátyám és nem az igazi nevét használom) négy-öt éve volt műtétje, akkor csipőprotézisenként százötvenezret adott az orvosának. Na, én nem tudok ennyit adni és nekem csak egy csípőprotézisről van szó. Ez a magyar valóság.

Nem hagytam annyiban, felhívtam egy ismerősöm, akinek a felesége ápolónő, hogy megkérdezzem a dologról.

  • Kifaggattam a nejem – hívott másnap az ismerős -, azt mondta, jó, hogy elfogadta a műtétet édesapád, ki tudja, mikor lesz rá később esélye. Abban a kórházban jól védekeznek a vírus ellen. Egy barátnőjével beszélt, aki ott dolgozik a kórházban. Nem kell félned, jó kezekben lesz az apád.

Hát jó, gondoltam, akkor is meglátjuk.

Május 4-én kellett először bemennie a kórházba, azután 5-én, hogy leteszteljék korona vírusra. Mind a két tesztnek negatívnak kell lennie, hogy műthessék.

Negyedikén este felhívtam telefonon.

  • Igen, bent voltam teszten, anyád elkísért. A kapuban lázat mértek, a homlokomhoz nyomtak egy izét, ami állítólag lázmérő. 31 fokot mutatott. Akkor, uraim, semmi baj nem lehet, én már meghaltam és kihűltem, nem fertőzök. Á, legyintett nevetve az egyik őr, hideg van hajnalban, azért mér ennyit. Intettek, bemehetünk. Anyádnak nem mértek lázat, mert ő kísérő. Tudtam én, hogy a kísérők immunisak a vírusra, de még így, hivatalosan nem volt ez megerősítve. A kórházban tényleg temérdek biztonsági őr volt, ahogy az ismerősöd mondta. Nagy a védettség, a biztonság. Amikor bementünk, azt mondtam, vírustesztre megyek. Beengedtek, semmilyen igazolványt, papírt nem kértek el. Anyád monda, hogy ő a kísérőm. Simán bejöhetett. A kórházban oda mentünk, ahova akartunk, egyik őr sem foglalkozott velünk. Anyád a női vécé helyett véletlenül a férfiba ment, azt is unottan nézték. Ide páncélököllel is simán be lehet jönni, ha azt mondod, hogy vírusteszt miatt jöttél. Egyébként a teszt eredménye holnapra lesz meg.

Másnap is felhívtam este aput.

  • Igen, megvolt a második teszt. Nem mondták, milyen lett az első eredménye, de gondolom, ha rossz lett volna, akkor sem mondják meg. Ma nem mértek lázat. Nehezményeztem. Menjen csak, olyan hideg van, hogy ma 21 fokot mérne a lázmérő.

Május 8-án megtörtént a műtét, a következő nap tudtam csak este felhívni őt.

  • Gerincbe kaptam az érzéstelenítést és el is altattak. Négyórás volt a műtét, rendben ment, könnyen felébresztettek, még fájdalmat sem éreztem. Az érzéstelenítő miatt. De aztán, mikor elmúlt a hatása, pokoli érzés volt. Infúzióban kaptam fájdalomcsillapítót. Van egy kis bibi. Nem működik a rehab. Vagyis ez érdekes, mert ma már jött a gyógytornász, és fel kellett állnom, sétálnom kellett járókerettel, megmutatta, hogyan kell használnom a lábam és a járókeretet. Azt súgta meg, hogy hivatalosan zárva van a rehabilitációs intézet, de mégis nyitva van, csak ezt nem szabad mondani. Reggel azt kérdezte az orvosom, hogy haza szeretnék-e menni? Mondtam, hát persze, hiszen zárva van a rehabilitáció. Nagyokat hallgatott. A gyógytornász után azt gondolom, hogy azt akarta nekem sugallni a doktor úr, hogy azért megvan az útja-módja, hogy bejusson oda az ember. Mert ugye, bizonyára a csókosok bejutnak, meg azok, akik perkálnak. Kedden már hazaengednek. Minden rendben, beszéltem az itteni magánmentősökkel, a rendes mentő ugyanis reggel 7 és este 7 között jön, valamikor, és egyszerre több beteget is szállít, velem együtt, akár korona vírus gyanúsat is. Természetesen a magán mentő fizetős, 15000 forint, de itt csak 8000, mert magán mentő cég vezetője itt, a kórházban volt ápoló és ennek az intézménynek fél áron dolgozik. És persze azért is, mert így jobban pörög az üzlet. Gógyis! A 8000-ben benne van az időpontra hazaszállítás, felvisznek a lakásba és várakozási díjat nem számolnak fel. Máshol igen, 3000 forintot fél óránként. Megbeszéltem velük a varratkiszedés időpontját is: hoznak-visznek.
  • Anyu mondta, előtte vele beszéltem telefonon, hogy véres a vizeleted.
  • Nem tudták feltenni a műtét után a katétert, ezért elvittek az urológiára. Az urológus rendes volt, úgy sincs senki, mondta, ezért teljesen kivizsgálom. Aj-jaj, dünnyögött a vizsgálat után, magának komoly baja van a prosztatájával, nagy, mint egy labda, magának nem csípőprotézés műtétre lett volna elsődlegesen szüksége, hanem prosztataműtétre. Tudom, doktor úr, meg is műtöttek volna, de jött a vírus. Hány éves maga? – kérdezte. 72. Értem. Megsúgom, hogy 72 éves korig műthetünk prosztatát, megtiltották. Figyeljen ide, én vállalom a műtétjét, mert szimpatikus. De csak az enyhülés, vírushelyzet után, mert maga nem körzetes. Utána megint beindul a rendszer, akkor be tudom szúrni az ön műtétjét. Keressen meg, megadom a privát mobilszámom és e-mailemet.
  • Ez jó. De felháborító is. Magyarországon egy bizonyos kor után nincsen joga az embernek a műtétre, vagyis az élethez!? Ez undorító! Erről jut eszembe, nem mondtad tegnap, hogy belázasodtál! Anyu szólta el magát.
  • Nem mondtam. Melegnek éreztem magam, csöngettem a nővérkének. Mondtam neki, hogy mi a bajom. Erre rátette a kesztyűs kezét a homlokomra, majd azt mondta, maga nem lázas. Köszönöm nővérke, mondtam, én azért a kézrátételes módszer mellett kérném a hagyományos lázmérést is. Fintorogva elment és hozott egy lázmérőt. 38,2 volt a hőmérsékletem. Az ápolónő ezen nagyon elcsodálkozott. Aztán gondolt egyet és mindenkinek megmérte a hőmérsékletét a kórteremben. No, mindenki vagy lázas volt, vagy hőemelkedéses. Ezen még jobban elcsodálkozott. Korona vírusos lettem.
  • Apu, fáj a fejed?
  • Nem.
  • Folyik az orrod?
  • Nem.
  • Köhögsz, tüsszögsz?
  • Nem.
  • Fáradékony vagy, rossz a közérzeted?
  • Nem.

Direkt hallgattam, hogy ő maga vonja le a végkövetkeztetést.

  • Akkor gyulladás van a szervezetemben, illetve csak most volt a műtétem. Egyébként már lement a lázam. Ma volt bent egy másik nővérke. Dúlt-fúlt, türelmetlen volt. Aztán kiderült, nem miattunk, mert egyszer csak kifakadt. Én a rehabilitációs intézetben dolgozom igazából, mondta, de már megint, sokadjára átrendeltek ide dolgozni. Minek?! Itt nincs annyi munka, hiszen itt 450 ágyat felszabadítottak, a rehabon semmit és ott csomóan vannak, lenne munka.
  • Apu, akkor ne hagyd magad, beszélj az orvossal!
  • Nem fogom lebuktatni a nővérkét. Azt mondta, információ stop van, nem mondhatnak senkinek semmit a kórházi dolgozók, hallgatniuk kell, mert retorziója lesz.
  • Akkor hátulról próbálkozz, kerülőúton.
  • Nem akarok már oda menni.
  • De apu, rehab nélkül nagyon nehéz. Négy-hat hetet otthon magadnak kell csinálnod?! Nehéz lesz. Nonszensz! Anyu, hogy fogja bírni? Nem fog tudni megemelni, 120 kiló vagy, anyu ötven. Ha elesel, ha mosdatni kell, ha vécére kell menned, mind-mind probléma, anyu nem fog tudni segíteni, mi meg túl messze lakunk tőletek.
  • Nem akarok már rehabra menni. Ott senki nem látogathat, itt sem, engem más ne mosdasson. Nem megyek oda, nem intézem.

Kicsit összevesztünk.

Hétfőn este hívtam aput.

  • Mi újság veled?
  • Minden rendben. Megtanított a gyógytornász a járókeret használata mellett a mankó és a bot használatára és arra, hogyan kell velük lépcsőzni. Gyorstalpaló. Szerintem helikopter leckét is vehetnék, a vírusszituáció miatt gyorstalpalón simán megtanulnám. Mindegy. Holnap reggel jön értem a magánmentő. A rehabra jó, hogy nem megyek, azt rebesgetik, hogy vírusos hely. Aztán más azt mondta, hogy a rehab nem volt hajlandó ágyakat kiüríteni, ezért lett tabu hely. Ez olyan, mint egy Agatha Christie regény, bárki lehet a gyilkos, de itt a végén nem derül ki semmi, mert harminc évre titkosítják. Szarok a vezetőink.

Nem értem, hogy miért titkolóznak fontos, közérdekű ügyekről Magyarország vezetői, miért van hírzárlat, miért ködösítenek, és miért nyilatkoznak valótlanságokat? Ha az információ rendesen terjedne, nem lennének spekulációk, kevesebb lenne a bizonytalanság, a félelem, és még erre rá is tesznek a rémhírterjesztés vádjával. Sajnos, lehet, ez a cél.

Apámat, ahogy megbeszélték, hazavitte a magánmentő. Előtte át lett rendezve a lakás, lehetőség szerint akadály mentesítve lettek a helyiségek. Az ő érdekében, meg a fiam érdekében két hétig nem látogatják meg a gyerekeim, az unokák a szüleimet. Ezen megsértődött, amikor a telefonba mondtam neki: Vedd tudomásul, leprásak vagyunk! – mondta.

Május 6-án, amikor hívtam, egészen jól volt.

  • Tegnap történt egy kis malőr, amikor kivették a katétert, véreztem, és nem tudták elállítani a vérzést. Csak 12 óra után hozhattak haza. Így hiába kaptam meg a receptet a vérhígítóról és a fájdalomcsillapítóról, anyád nem tudta kiváltani, mert az idősek csak 9 és 12 óra között mehetnek a patikába. Hogy rohadnának meg! A postára bármikor lehet menni, de pont a patikába nem! Ezek barmok! Ez állítólag az idősek védelmében van így. A büdös francokat! Ezek nem értenek semmihez, ezek csak minél több pénzt akarnak összelopni és a közérdek nem érdekli őket! Éppen hogy a gyógyszertárba kellene bármikor bejutnia az időseknek! Mindegy, hagyjuk, ma kiváltotta anyád a gyógyszereket. Még szerencse, hogy a kórházban már nyitva lehetett az orvosi segédeszközök boltja, így a receptek alapján kiváltották nekem és a kórterembe hozták a járókeretet, a mankókat, a botokat, persze minden kifizettem, és a magánmentő ezeket is elhozta. Anyád a körzeti orvosnál is volt, megbeszélték a gyógytornászt. Fel is hívott a gyógytornász. Az első kérdése az volt, hogy vírustesztet csináltattak-e velem. Mondtam, befelé kettőt, de a mai napig nem mondták meg az eredményét, de mivel megműtöttek, gondolom, negatívak lettek. És kifelé? – kérdezte. Nem teszteltek, mondtam. Akkor sajnos nem jöhet hétfőn, két hét karantén, majd utána jelentkezik.
  • Apu, emlékszel, mint mondtam a fiukról? Hogy két hétig nem mennek hozzátok, de akkor megsértődtél.

Nem válaszolt rá semmit.

  • De két óra múlva újra hívott a terapeuta. Kiderült, a vezetője ismer engem, tudod, ő volt... – hosszan fejtegette, hogy honnan ismerik egymást és hogy én is tudom, ki ő - ...ezért mégis jön hétfőtől, de csak azzal a feltétellel, hogy amikor ő itt van, kettő maszkot kell felvennem. Meg fogok fulladni. Anyádnak nem kell maszkot viselnie, de mint tudjuk, a kísérő immunis. Hm, Magyarországon sok hülye van, sajnos az értelmesebbek többsége külföldre költözött.

Ma május 15-e, péntek van. Apám tegnap két és fél folyosónyit sétált. Aztán főzött, pedig még nem állhat ilyen sokat. Május 18-tól gyógytornász megy hozzá, hogy koordinálja és felügyelje a gyakorlatokat; szedi a gyógyszereit.

Május 18-án nem ment ki apámhoz a gyógytornász, át tette a látogatást 19-re.

  • Szia, Apu! Mi újság veled? Volt a gyógytornász?
  • Egy órát. Nyomtatványokat töltött ki egy órán keresztül, aztán elment. Elég volt nekem egy maszk és egy kesztyű, anyádnak is maszkot és kesztyűt kellett felvennie. Ő is maszkban volt, a kesztyűt biztos elhagyta. Csütörtökön jön legközelebb, addig anyádnak el kell vinnie a papírokat lepecsételtetni a körzeti orvoshoz. Ja, és lebaszott, hogy ne mászkáljak, mankózzak a folyosón, nem szabad. Korábban azt mondták, hogy itthon már másnap rójam a folyosót, ameddig bírom. Nem tudja a bal, hogy mit tesz a jobb. Szerelmem Magyarország! Erről ennyit.

Ma, pénteken hívtam fel újra apámat. Morózus volt és szófukar.

  • Volt csütörtökön a gyógytornász. Ma is. Ágytorna volt. Véres a vizelete. Nem tudok elmenni orvoshoz. Anyád visz be vizeletet. Várakozni fog. Kurva sokat. Két méterről felmutatja az orvosnak a papírjaimat. Távcsővel elolvassa. Gyorsan elveszi anyádtól az asszisztense a vizeletmintát, majd újból fedezékbe húzódik. Mint egy kommandós film. Aztán majd értesítenek. Antibiotikumot írnak. Ez volt múltkor is.

Ennyi történt eddig apuval és így tovább zajlik az otthoni rehabilitációja.

Ez nem normális! Emberségességnek nyoma sincs, ami vele és sortársaival megesik, egy rémfilmbe illő. Magyarországon semmi nem működik jól! Pedig működhetne. Rosszak a vezetőink. Erről már régen írt Murphy a törvénykönyvében: „Ami elromolhat, az el is romlik.”

Szólj hozzá!

Bunkó bagázs az élelmiszerboltban

2019/04/19. - írta: lafe blog

Forrás: vasutmodell.com

Bemegyek a közértbe, hogy vegyek magamnak valamit ebédre. Mögöttem ricsaj hallatszódik. Hátranézek, mi történik. Rossz vircsaft közeledik. Négy építkezési munkás jön be mögöttem a boltba. Halványbézs színű egyen munkaruha és láthatósági mellény van rajtuk. „Aj-jaj, ebből még baj lehet!”, gondolom.

A munkások harsányak, gátlástalanok és úgy viselkednek, mintha bele akarnának kötni valakibe. „Na, jó, én ebből nem kérek!” Megállok az élelmiszer sor elején, és a teák felé fordulok, mintha válogatnék közülük, hogy a hangoskodó csoportnak helyet adjak. El is vonulnak mellettem, mint egy elefántcsorda. Az egyik bevásárlókosara, véletlenül, vagy direkt véletlenül, nem tudom, de beleütközik a derekamba.

– Huh, öcsém, hoppá! Ez karamból volt, hahaha! – mondja, akinek a kosara nekem ütődött, és el kezd nevetni, mintha Bödöcs mondott volna el egy poént.

Négyfelé válnak szét az üzletben, de külön-külön is úgy viselkednek, mintha sosem lettek volna élelmiszer boltban, mint akik folyamatosan fel akarják magukra hívni a figyelmet.

Na, mindegy, attól még vásárolnom kell.” Először is instant levest keresek. „A fenébe!” Az egyik munkás szintén abban a sorban hőzöng, ahol a gyorsleves is található. Hangosan beszél magában, úgy helyezkedik, kaszál a kezeivel, hogy véletlenül se lehessen elmenni mellette. A leveskockáknál áll.

– Mi ez? – vesz le egy erőleves kockát – Leves. Kell az öreganyámnak! Mi a nyavalyatörést kezdjek vele? Szopogassam el? – felnyihog, mintha a legjobb viccet mondta volna és vissza dobja az árut.

A leveskockákat tartalmazó doboz nekicsapódik a polc sarkának, lepattan róla, megpördül a levegőben, majd a földre puffan. A munkás rá se hederít, megy tovább a sorban. Odalépek, és a helyére teszem a terméket. Utána kiválasztok magamnak egy kínai instant levest.

A következő utam a zöldségekhez vezet. Tudom, hogy arra egy munkás sincsen, másfelöl hallom a harsány beszédüket. Egy nagy paradicsomot teszek be a kosaramba. Majd száraz, csípős kolbászkákat rakok a paradicsom mellé, azután a sajt részlegen egy camembert választok.

A pékáruknál futok újból össze két munkással. Éppen egy huszonéves lány formás fenekét stírölik vigyorogva, közben hangosan megjegyzéseket tesznek rá. Szerencsére a lány külföldi, láthatóan egy szót sem ért a beszédükből, meg aztán háttal áll a kanos ifjaknak. Nem foglalkozom velük, két sós-szezámmagos császárzsemlét veszek ki a tárolójából, és beállok a hármas kassza előtti sorba.

Egyszer csak megint egy munkás jelenik meg az édességek sora mellől. Huszonéves lehet, szeme barna és nem áll jól. Csillog benne valami, amiről nekem az ugrik be, „itt most történni fog valami!”.

Forrás: faktor.hu

– Héj, jöjjön ide! – kiáltja el magát, mintha a kutyájának szólna, de úgy, mint aki nem szereti azt a kutyát.

Nem messze tőlem két helyi alkalmazott árukat áraz be. Egy harmincas éveiben járó, talpraesett, barna hajú nő és egy huszonéves tejfelesszájú fiú. A nő felkapja a fejét, gyanakodva, szigorúan ránéz a munkásfiúra.

– Nekem szólt? – kérdezi gyanakvóan.

– Ja-ja, na, jöjjön már ide!

A nő a kollégájára néz. Abban a tekintetben minden benne van. A fiú tekintete is beszédes, de az övé azt sugallja, „kell ez nekünk?”. A nő megindul a munkáshoz, így fiatal munkatársa is.

– Tessék, miben segíthetek? – áll meg közvetlenül szemben vele.

A munkásfiú kajánul hunyorít. Ekkor előbukkan a háta mögül a három társa, és várakozással teli figyelemmel, fülig érő szájjal az eladónőre néznek.

– Figyeljen csak ide! – mondja a munkásfiú, és belenyúl a kosarába. Előkap egy pepperoni paprikákat tartalmazó üveget – Baj van ezzel, ni!

– El tudná mondani, mi a baj azzal a termékkel? – mondja az eladónő megfontoltan, és közben látszik a szemében, arcán, testtartásán, hogy előre készül a munkás reakciójára, amit láthatóan negatívnak ítél meg előzetesen.

– Hát az, hogy bontva van és valaki beleivott.

A nő nyitja a száját, hogy válaszoljon, de a fiú megelőzi. Sebesen lecsavarja a savanyúságos üveg tetejét, és belekortyol a paprika levébe, utána dicsőséggel az arcán a boltos asszonyra vigyorog.

A nő rezzenéstelen arccal megszólal.

– Ezt a terméket most már mindenképpen ki kell fizetnie.

– Ezt előre kigondoltam, ám! – néz büszkén az eladóra.

– Az ára rajta található a csomagoláson – folytatja rendíthetetlenül az alkalmazott.

– Kifizetem én, nnna, csak ezt akartam megcsinálni, hihihi! – kezd el nevetgélni.

Visszacsavarja a tetőt az üvegre, beteszi a kosarába és beáll a kettes pénztárnál a sorba.

– Mondtam nektek, hogy megcsinálom! Nnna, milyen vagyok? – mondja rátartian a társainak, akik röhögcsélve hátba veregetik.

A bolti eladónő fapofával visszatér a sorok közé, munkatársa megilletődötten követi.

Hiszen ezek csupán csibész kölykök, nem kötekedő garázdák! És egyszerűen csak nem tudnak viselkedni.” Mondjuk egy kis falu közértjében Juliska nénivel, az ottani egyetlen eladóval elképzelve ez a jelenet, helyi viszonylatban, még vicces is lehet, pláne, ha Juliska néni kisgyerekkora óta ismeri a csínytevőt. Egy csapat ifjú ugratása volt ez csupán. Ellenben itt, a hideg, távolságtartó nagyvárosban bumfordi tahóság. Bizony, sok függ a környezettől!

Sorra kerülök, kifizetem az élelmiszereket és távozom. A munkások ugyanazzal a csibészes, harsány stílusban szintén elhagyják a boltot, vagyis távozik a bunkó bagázs.

2 komment

Pénzzel ösztönzi a tanár a diákokat tanulásra

2019/04/13. - írta: lafe blog

Innom kell egy kávét, különben annyi az ügyintézésnek, pedig lenne mit elintéznem. Bemegyek egy Cafe Freibe. Egy olasz presszó kávét kérek feketén. Az első üres asztalnál helyet foglalok.

Mellettem két negyven körüli anyuka folytat heves diskurzust. Pontosabban a melírozott, félhosszú hajú, szemüveges anyuka magyaráz felindultan társnőjének. Osztályfőnökről beszél, meg a felelősségről... nem tudom pontosabban, a kávém érdekel. Van valami a levegőben, leragad a szemem, ködös a fejem, azonnal el tudnék aludni.

– Elment ennek az esze vándorolni a hegyekbe! – kapom fel a fejem az elhangzott mondatra.

A szemüveges anyuka mondta beszélgető partnerének, a hosszú, szőke hajú anyukának.

– Na, azóta nem járok szülőire – kapom el a következő mondatot.

Már két korty kávét szürcsöltem a csészémből, kezd pezsdíteni a koffein. Jó erős, finom kávé.

– Hiszen az is a neve, SZÜLŐI ÉRTEKEZLET! És nem GYERŐI ÉRTEKEZLET! Nem gyerekeknek szól! De gyerekekről, tanulókról szülőknek! Ez tiszta hülye! Még hogy a gyerekek is meghívottak a szülőire! Ők is szavaznak, hogy milyen költsége legyen az osztálykirándulásnak! Nevetséges! Nem ők a pénzkeresők! Akkor a szülők miért nincsenek meghívva az osztályfőnöki órára? Nem lehet a gyerekektől megbeszélni semmit, mert zajonganak, belebeszélnek a témákba, úgy, hogy a drágák, nem is értenek hozzá. De nem is kell nekik. Nem kellene ott lenniük! Káposztalé van ilyen tanárnak agyvíz helyett a fejében, és az is már romlott!

Lehet, hogy igaza van az anyukának, mert arra sincs senkinek szüksége, hogy utána a nagyobb szájú diákok cikizni kezdjék azt a gyereket az osztályban, akinek a szüleje például valamivel nem értett egyet a szülőin.

– Most meg azt találta ki ez az agyalágyult, hogy ösztönözni kell a gyerekeket...

– De hiszen ez jó ötlet! – vágott közbe a szőke anyuka.

– Na, várd ki a végét! Ösztönözni kell úgy, hogy a nebulók minden hónapban szavaznak, hogy ki a hónap tanulója. Akit megszavaztak, az pénzjutalmat kap, vagy két mozijegyet. Ez egy vadbarom! Egy kapitális hülye! Egy-egy ...Palkovics!

– És ez szerinted nem jó? – kérdezte óvatosan a szőke anyuka.

– Már hogy lenne jó?! – háborodik fel az anyuka - Egy tizennégy éves gyereket szerinted normális dolog pénzzel ösztönözni a tanulásra?! Ez állatság! Először is tanulni kell megtanítani őket, jegyzetelni, lényeget kiemelni. Nekem kellett megmutatni, hogyan kell ezt csinálni! Mi a szarért van az iskola? A jegyek szolgálnak ösztönzésként a gyereknek! Ha tanulsz, ötöst kapsz, ha kevésbé, négyest és így tovább! Ez a visszajelzés a gyereknek! Ez maga az ösztönzés! Nem pénz kell ahhoz, hogy jó tanuló legyen a gyermek! Ja, persze, a barát a barátra fog szavazni, a lányok a lányokra! Milyen szavazás lesz ez? És ez alapján hirdetik majd ki, hogy ki lesz a hónap diákja? Ez úgy szar elképzelés, ahogy van! Különben is, azért tanul a gyerek, hogy helyt tudjon állni az életben, hogy el tudjon majd igazodni. Majd, ha egyetemre jár, az már egy kicsi élet, akkor legyen pénzes ösztönzés, hiszen ez már nem kötelező, azt az egyén akarja. Ezért van az ösztöndíj. Ha meg el kezd dolgozni, akkor már jön a fizetés, ami a munkájának az elismerése és a megélhetéséhez szükséges. Nem bonyolult ez! Megvan az életnek a maga sorrendje! Ezt nem képes felfogni ez a degenerált! Pedig van két gyereke! Nnna, azokat sem irigylem! Ha ez a paprikajancsi óvodában dolgozna, ott is pénzzel ösztönözné a kicsiket! Gyerekek, a pénz beszél, a kutya ugat! Tulok! Az előző osztályfőnökkel sem volt könnyű, tavaly ment el, de vele csak az volt a baj, hogy kerülte a konfliktusokat, szőnyeg alá söprögetett, ám ha négyszemközt tudtál vele beszélni, akkor utána helyre rakta a dolgokat. Elment. Ez a baj, hogy a hozzáértők túlnyomó többsége már külföldön dolgozik, itthon már több a salabakter, vagy ha szakmai nagyágyú valaki, akkor a sok seggfej nem engedi kibontakozni, avagy kiszipolyozzák.

Folytatta még a szemüveges anyuka a füstölgését, okfejtését, de nekem sajnos már mennem kellett.

Útközben az anyukára gondolok és nagyon is egyet értek vele. A fiamnak is volt egy szuper osztályfőnöke, aki mellette németet tanított a gyerekeknek. Két év után elbúcsúzott, Németországba ment ki a párjával, mert a férje itthon nem boldogult a szakmájában, kint meg tárt karokkal várták. Az osztályfőnökünk imádta a gyerekeket, a tanítást, remekül ösztönözte a diákokat, nem kellett hozzá pénz. A fiam a mai napig abból él, amit tőle tanult meg német órán. Sajnos ez a nagy szomorú helyzet, a kitűnő munkaerő itthon nem megbecsült, mert nem ez számít.

Szólj hozzá!

„Itt nem tud kialakulni semmi”

2019/03/25. - írta: lafe blog

Forrás: szinhaz.hu

Színházi jeggyel leptem meg feleségemet névnapjára. Egy vígjátékkal, ami a felhőtlen szórakozás mellett valamelyest elgondolkodtató is. Woody Allen darabja szolgáltatta ezt az élményt.

A színház előtte beültünk egy étterembe enni, inni és beszélgetni. Addig-addig csevegtünk, míg majdnem lekéstük a darab elejét. Az utolsók között foglaltuk el a helyünket. Egyszerre vettük elő a telefonunkat, hogy utoljára megnézzük, jött-e üzenetünk és aztán lehallkítsuk.

– Itt nincs térerő! – mondta csodálkozva a nejem.

Tényleg nem volt, tömény vasbetonból készülhettek a falak.

Teltházzal kezdődött meg a színdarab.

A fanyar, néhol igazán kacagtató humor volt jellemző a színműre. A különböző, mégis nagyon hasonló párkapcsolatok volt a mű központi témája. Olyan dolgok hangzottak el, amik minden házas embert foglalkoztatnak, sokszor szabadszájú őszinteséggel. Szinte mindenki magára ismerhetett egy kicsit az előadás során. Számomra az volt még külön kacagtató, amikor előttünk egy negyvenes nő oldalba bökte a párját: „Te ezen nevetsz?! Bezzeg otthon nem vagy ilyenkor ilyen derűs!” Aztán volt olyan is, hogy egy férfi az előadás egyharmadánál elhagyta a színháztermet, pedig a sperma-monológ csak eztán következett.

Jó előadás volt, sok mindent megmutatott a párkapcsolatok problémáiból, hétköznapjairól.

Forrás: flagmagazin.hu

A többszöri vastaps után, kiözönlött a tömeg a ruhatár felé. Nagy tumultus alakult ki a pult előtt. Nem tudtam eldönteni, hogy hol kezdődik a sor, mert össze-vissza álltak az emberek. Más sem tudta, merre az annyi. Találomra beálltam egy idős úr mögé. Srégen előttem egy másik öregúr toporgott, látszott az arcán, hogy tanácstalan és máris fogytán a türelme. Aztán oldalra pillantott az előttem álló szintén koros emberre, aki maga volt a megtestesült nyugalom. Ennek láttán összeráncolta a homlokát, valami miatt zavarta ez a rendíthetetlenség. Látható volt, hogy nem bírja ki, és odamond valamit a nyugodtan várakozónak. Így is történt.

Látványosan ránézett a mellette ácsorgóra és megszólalt, mintha csak úgy, fennhangon mondaná: - Itt nem tud kialakulni semmi?

Erre a megszólított nyugodt rezignáltsággal annyit felelt: - Képzelje, olyan országban élünk, ahol semmi nem tud kialakulni.

A kekeckedő nagyon meglepődött, nem erre a feleltre számított. Én is nagyot néztem. Kellett egy kis idő, mire a türelmetlenkedő férfi meg tudott szólalni. Beszédes volt az arca, a türelmetlen haragból csodálkozásba csapott át, majd az aha-élmény tükröződött az arcán, végül az egycsonakbanevezünk érzés. Onnantól kezdve megenyhült a férfi, és a két öregúr kedélyesen, szomorkásan a magyar helyzetről kezdett el diskurálni.

Az a furcsa, hogy manapság mindenkinek mindenről AZ jut az eszébe: az életkörülményeink, a lehetőségek nem létezése, a gazdasági helyzetünk, a belpolitikánk: a mai magyar valóság. Nem normális ez! Mert minden ilyen jellegű gondolatunk pesszimista, lemondó, letargikus és a frusztráltság miatt agresszív.  Hol van az optimista jövőkép? Kint. Ausztriában, Németországban, Angliában és sorolhatnám. Mi már újból gulyáskommunizmusban élünk, csak mára kiölték belőlünk az önmagunkon való nevetést és az iróniát. Nem engedik. Itthon valóban nem tud kialakulni semmi, jó. Legalábbis mostanság nem.

Szólj hozzá!

„Büszke voltam rá, hogy Magyarországon élhetek”

2019/02/19. - írta: lafe blog

Forrás: Tízperc - Blog.hu

Nem hoztam ma se meleg, se hideg ételt ebédre magamnak a munkahelyre. Este nem foglalkoztam a pakolással, reggel pedig túl álmos voltam, hogy eltegyek valami ennivalót. Sebaj, van a munkahelyem mellett egy kávézó, ahol a kávé mellé nem csak édes süteményt lehet kapni, hanem többféle szendvics közül is lehet választani.

Alig vártam, hogy fél egy legyen, már javában korgott a gyomrom, amikor átmentem a szomszédba ebédelni. Nem nagy az egész kávézó, négy-öt asztal várja a helyben fogyasztó vendégeket, de rendszerint legalább kettő asztal mindig szabad. Most is így volt. Két padlizsánkrémes olaszzsemlés szendvicset kértem egy pohár narancslével. Hátul a sarokban foglaltam helyet.

A közelemben levő asztalnál egy fekete Kleopátra-frizurás a negyvenes évei közepén járó, kék kosztümöt viselő hölgy és egy szintén negyvenöt év körüli vörös Kleopátra-frizurás, keskeny arcú, fekete garbót és nadrágot hordó hölgy ült. Amikor leültem, egy pillantással megnéztek az asszonyok, de aztán visszatértek a süteményükhöz és beszélgettek tovább.

A gyerekeik tanulása volt közöttük a téma. A feketehajú nő éppen az Angliában élő lányairól mesélt. Ahogy kivettem a szavaiból, az egyik képzőművészeti főiskolán tanul, fotográfusi szakon, a másik divattervezőnek készül. Nem igazán figyeltem oda, miket mondanak egymásnak, az ételemre koncentráltam. De egyszer csak eljött számomra egy érdekes fordulat.

A vörös hajú anyuka hangja egyre kétségbeesettebbé vált (erre figyeltem fel), miközben beszélt. A fiáról mesélt, aki továbbtanulás előtt áll.

– Csilla, tudod jól, mi a bajom, sokat beszéltünk már erről.

– Andi, de ez nagyon jó! Ez csak előnyére válik! Hidd el, megállja a helyét!

– Nem kétlem, de miből fizessem, tudod, hogy nem egy világbajnoki a fizetésem, örülök, ha Attila két havonta átutalja a váláskor megállapított összeget, de akkor is úgy kell ráírnom. Ti máshogy álltok, de még ti is nehezen tudtok segíteni a lányoknak.

Külföldi továbbtanulás. Ebben én is érintett vagyok, és olvastam is róla, hogy sok fiatal menne ki tanulni.

– Teljesen máshogy gondolkodik Zsombor. Annyira politizál! Rá kell szólnom az utcán, mert belelovalja magát és egyre hangosabb. Azt mondja, ő utálja ezt a rezsimet, itthon elnyomás van és diktatúra. Olyan nem sokára Magyarország, mint Észak-Korea. Azt hangoztatja, hogy meg kellene ölni ezeket a korrupt vezetőket…

Hirtelen elhallgat és rám néz. Nem nézek vissza rá, a második szendvicsem maradékával foglalkozom, nem szeretném zavarba hozni az anyukát, hogy akaratlanul mindent hallottam, mert nem vette észre, hogy felindultságában egyre hangosabban és hangosabban kezdett el beszélni.

Óvatosan, halkabban folytatja.

– Azt akarja, hogy én is menjek ki vele…

– De ez jó ötlet!

– Nem, na. Én is tudom, hogy nem jó az, ami itthon van, nagyon nem, de annak idején örültem, hogy sikerült átszöknöm Romániából. Büszke voltam rá, hogy Magyarországon élhetek. Most menjek el? Magyarul és románul tudok.

– Andi, hidd el, hogy meg tudsz tanulni németül.

– Értsd meg, na, nem szeretnék menni. De, mint egy zsarnok, hajt ez a fiú, szétrágja a lelkem. Másrészről meg gyűlölöm ezt az átok kormányt, miattuk akar elmenni a fiam! Miattuk… – elcsuklik a hangja.

– Megértelek, nekem is ez a bajom. Látod, Móni és Léna is Angliában van, lényegében már kint élnek. Léna haza akart jönni. Mondtam neki, nem jöhet, nehogy jöjjön, itthon nincsen semmi jó és nem is lesz egyhamar. Andi, igaza van a fiadnak. Tudod, hogy mi is azon vagyunk Palival, hogy a lányok után menjünk, de még le kell zárnunk egy-két ügyet. Pedig tudod, hogy nem tudok angolul, csak magyarul beszélek.

– Értem, na. De te is érts meg engem. Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogyan legyen tovább…

Közben befejezem az utolsó szendvicsemet és megiszom a narancslevemet is. A telefonom kijelzőjére nézek. Mennem kell. A kávét elviszem, majd elszürcsölöm a munkahelyemen. Még egyszer a két nőre nézek, akik tovább beszélgetnek, és arra gondolok, O1G.

160 komment

Disznószar-szag van a boltban

2019/01/23. - írta: lafe blog

Újságárust keresek az aluljáróban, hogy befizessem a mobiltelefon-számlánkat. Meg is van. Messziről látom, hogy öten vannak bent. „Nem baj”, gondolom, „biztosan gyorsan halad a sor.

Belépek, és miután becsukom az ajtót, hátra tántorodok. „Mi ez?! Ez borzalmas!” Átható disznószar-szag terjeng a boltban. Legalábbis erre hasonlít. Csaknem öklendezni kezdek, de sikerül fegyelmeznem magam. A számon veszem a levegőt, de még így is érezni vélem a penetráns szagot. Gyorsan a sorban állókra tekintek. Ketten kesztyűs kezükkel takarják el az orrukat, ketten hősök, de erőteljesen fintorognak, egy pedig, mint egy acélszobor, áll. Na, tőle ered a bűz. Azon gondolkodom, inkább megyek, ez embertelen büdös, képtelen vagyok elviselni, de ekkor a két kesztyűs kezével az orrát takaró nő, majdnem egyszerre, kimenekülnek az üzletből. Hárman maradnak előttem. „Csak kibírom, míg rám kerül a sor!

A férfi, akiből a disznóürülék-szag árad, áll a sorban az első helyen a pultnál, éppen vásárol. Már tekintélyes újság halom hever előtte, éppen egy újabb magazint kér a pókerarcú újságárustól. Jól megnézem magamnak a büdös embert.

Ötven és hatvan közötti, vastag szürke télikabát, kék színű munkás nadrág és fekete, masszív, munkaruházati boltban vásárolható bakancs van. „Nem hajléktalan! Ennyire mosdatlan lenne? Egy éve nem mosakodott? Ehhez a szaghoz, minimum meg kellett volna hempergőznie a trágyában! Fel nem foghatom, hogy lehet valaki ennyire büdös. Hogyan viseli el a felesége? Á, lehetetlen, hogy neje legyen! Nem szállítják le a tömegközlekedési eszközökről? Ennek mindig van ülőhelye, mert kiürül a szerelvény, ha felszáll. Nem érzi a saját szagát?! Nagyon nem értem, hogy létezhet ez a jelenség, mert ez az ember már az. Hogyan tud az ilyen megmaradni az emberek között?” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben.

Végre végez, és kimegy!

– Kérem, nyissa ki az ajtót, hadd szellőzzön a helyiség – szólít meg a harminc körüli újságárusnő.

Azonnal ugrom és teljesítem kérését. Ő eközben asztali légfrissítőt vesz elő.

– Bocsánat, de egy kicsit a kölnimmel is befújok, különben elhányom magam.

– Nem csodálom. Fújjon csak nyugodtan – mondja a soron következő, egy negyvenpluszos nő – Inkább szappanra költene az ilyen! Mennyi lapot vett ez? Bolond is, vagy mi?

– Nem bolond, csak büdös – feleli az újságárusnő – Két-három havonta jön, mindig legalább húsz féle folyóiratot, magazint vásárol, mindenfélét, és platina kártyával fizet.

– Hát így nem tudja kitiltani! Szépen itt hagy! – állapítja meg az előttem álló kopasz férfi.

– Nem is tehetném. Pedig szívem szerint… De jó lenne!

– Ez gyilkos! – mondja megint a negyvenes nő – Ne haragudjon, de én csak azt kérem, ott és menekülök is innen – mutat egy női lapra – Nem kell a visszajáró. Viszlát! – és már távozik is.

– Megértem – dünnyögi az eladónő.

– Arra lennék kíváncsi, mitől ilyen büdös? – mondja egy harmincas férfi, és a pulthoz lép – Most komolyan, nem lehetne az ilyet kitiltani? Vagy mosakodjon, az után visszajöhet.

– Sajnos nem lehet. Nem elég hivatkozás a szaga, pláne, ha ilyen szépen tejel. Na, arra én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi a franctól ilyen büdös!

Most már hamar sorra kerülök, de a gyilkos szag, az illatosító ellenére az orromban van.

Amikor kilépek az újságostól, még mindig a mosdatlan férfin filozofálok. „Hogyan meri megengedni magának, hogy emberek közé menjen, ilyen állati bűzzel? Ha hajléktalan szál fel villamosra, az más, mert nem tud hol tisztálkodni, kellemetlen, de megérthető. De az illető közel nem volt hajléktalan s nem is annyira idős, hogy nehezen tudjon mosakodni. Egyszerűen felfoghatatlan az ilyen!” De vannak ilyen emberek is.

7 komment

Egy kamasz fiú nevelése

2019/01/19. - írta: lafe blog

Forrás: https://es.123rf.com

Éppen most jött be a vonatom. Ez azért jó, mert még ilyenkor kényelmesen válogathatok az ülőhelyek között. Középtájon, az ablak mellett foglalok helyet. Közben egymás után szállnak fel az emberek.

Egy tizenhét-tizennyolc éves forma fiú áll meg mellettem, rám néz. Mikor visszanézek, gyorsan elkapja a tekintetét, és a tőlem balra levő teljesen üres négyes üléseket célozza meg. „Kicsit furcsa”,' gondolom, „Kamasz”. Leveszi a válláról a gitártokját és ráhelyezi az egyik kettes ülésre, a válltáskáját, kabátját a másik kettes ülés szélső helyére rakja. Aztán kinyitja a táskáját és két A4-es lapot vesz elő. Az egyiket a gitártok tetejére helyezi el akkurátusan, a másikat a táskájára és a kabátjára, majd, sebesen helyet foglal a fennmaradt, ablak melletti szabad ülésre. Kicsit fészkelődik, majd kisvártatva a kabátja zsebében kotorászik és előveszi a telefonját meg a fülesét. Miután a fülébe dugta a fülhallgató dugaszait, sóhajt egyet, körülnéz, és mint aki jól végezte dolgát, átadja magát a zene élvezetének.

Nem tudom miért, de úgy nézem minden mozdulatát, mintha színházban lennék, teljesen belefeledkezem a hétköznapi jelenetbe. Kíváncsian firtatom a kihelyezett írólapokat.

A gitártokon levőn az áll: „Igen, jól latja, ez a két hely teljesen foglalt!”. A kabáton és a táskán levőn meg az áll: „Tessék, köszönni!”

Megütközve és értetlenül nézek fel. Első ránézésre úgy tűnik, teljesen kikapcsol és csak a zenére figyel, de másodjára jól látszik, hogy feszülten várakozik. Mint a vadorzó a vadra. Gondolom, a kiírásai hatására kíváncsi.

Lassan szivárognak fel a vonatra az emberek. Először az üres négyes és kettes ülések a favoritok, majd azok a helyek, ahol csupán egy ember foglal helyet, azután ahol még csak ketten ülnek, és ezen módszer szerint haladva fokozatosan megtöltik az utasok az egész szerelvényt. De most a tizenéves által elfoglalt négyes ülés számomra az érdeklődés tárgya.

Egy fáradt, melírozott hajú középkorú nő érkezik és megy is tovább, egy másik négyes ülőhelyet céloz meg magának, ahol még csak ketten ülnek. Egy gondterhelt negyvenes, kalapos férfi jön azután. Elolvassa mellesleg a fiú kiírásait, és helyet foglal az én négyes ülésem egyikén. Aztán egy vörös hajú, ápolt, hatvanas nő, lép a fiú által elfoglalt ülésekhez, elolvassa a kiírásokat és fejét csóválva arrébb megy. A fiú mindezek közben egy-egy oldalpillantást ereszt meg. Most már azt is észreveszem rajta, hogy izgul.

Egy hetven fölötti, magát jól tartó, lendületes idős úr érkezik. Megáll a fiú ülései mellett, és kissé elmélázik. A fiú láthatóan még izgatottabbá válik. Magam is érdeklődve várom, mi fog történni.

– Szabad valamelyik hely? – kérdezi meg a fiút.

Látom, nem olvassa el a kiírásokat.

Az ifjú úgy pattan fel, mint aki csak erre a pillanatra várt. Arcán eleinte halvány, majd fokozottan élesedő pír jelenik meg közben.

Forrás: http://ettiblogja.blogspot.com

– Oh, hát persze! – mondja, közben nagy illemtudóan, még enyhén meg is hajol, és a gitártokjához kap, hogy helyet adjon.

Ekkor esik az öreg pillantása a tokon fekvő lapra és elolvassa a rajta szereplő szöveget.

– Értem, fiam – mondja félhangosan komoly komolytalansággal.

A fiú fülig pirul. A férfi észreveszi a másik lapot is és azt is elolvassa.

– Szerbusz, fiam! – mondja.

A nagy kamasz zavartan visszaköszön, közben ide-oda kapkod, nem tudja, melyik helyet foglaló tárgyát vegye el előbb az ülésekről. Aztán a gitártartó mellett dönt, és sebesen, de nagyon óvatosan felteszi a csomagtartóra. Azután a kabátját a fogasra akasztja és ölbe veszi a táskáját.

Az öreg úr leül és elgondolkodva a fiúra néz. Az ifjú azt sem tudja, hova kapja a tekintetét.

– Miért írtad ezeket ki?

– Tudja, mindenem a gitárom, nagyon vigyázok rá. Múltkor, amikor a csomagtartóra tettem, rápakoltak. Megsérülhet!

– Azt gondolom, nem direkt pakoltak rá, biztos nem volt máshol hely. Nem akartak sérülést okozni a hangszerednek. Sokan nem értenek a zenéhez, nem tudják azt sem, hogyan kell egy hangszerhez nyúlni.

A fiú fülig pirul, megint, de látszik, jól esnek az öreg szavai.

– Miért írtad a másikat?

– Azért, mert sohasem köszönnek nekem, csak jönnek és leülnek.

– Fiam, ezt sem ellened teszik. Nézz körül, többnyire munkába járó emberek utaznak ilyenkor haza. Megvették a jegyüket, és látják az üres helyet, aztán leülnek. Nem kusettba ülnek be, ahol kevesen utaznak, mert aludni is lehet bennük, hanem egy hosszú szerelvényből álló zónázó vonatra szállnak fel, ahol tömérdek ülőhely van. A buszon, a villamoson sem kérdezed meg, szabad-e a hely, és nem köszönsz előtte. A legtöbben így vannak ezzel a vonaton is. Persze udvarias, meg jóleső, ha köszönnek és megkérdezik, szabad-e az ülőhely. De ha nem teszik, nem ellened szól.

A fiú nagyokat hallgat, úgy tűnik, valamit helyre tett benne az idős bácsi. Utána még egyebekről is beszélgetnek, de arra már nem figyelek. Azt gondolom, szép és emberi ettől a felnőttől, ahogy ehhez a kamasz fiúhoz hozzááll, biztosan remek nagypapa lehet. Úgy gondolom, így is hozzá lehet állni a tinédzserekhez, nekem ez nagyon szimpatikus, meg persze máshogy is.

8 komment

Fideszesek vs. Soros-bérencek

2019/01/16. - írta: lafe blog

Forrás: atlatszo.hu

Egy kis étteremben vagyok munkatársaimmal együtt, a most nyugdíjba vonult kollégámat búcsúztatjuk. A hangulat alakulóban van. A pincérfiút várjuk, hogy koccinthassunk, mert egy Unicumot elfelejtett kihozni. Már harmadjára szólunk neki. Szórakozott, mint egy professzor és ügyetlen. Eddig két poharat és egy tányért ejtett a földre. Az egyik pohár, akár egy pingpong labda, pattogott a földön. Elképedve néztük, de nem tört el.

Aztán csak megérkezik az Unicum. Friss nyugdíjas kollégám tósztot mond. Meglepően jót, meghatót és őszintét. Aztán egymás után a többiek is szólnak néhány méltató szót. Ezekután mindenki diskurzusba kezd a közelében ülő munkatársával. Én egy anekdotát hallgatok éppen, amikor beszédfoszlányokra leszek figyelmes, a hátam mögül jönnek a hangok.

– ...hőzöngő csürhék voltak. Bőgtek, de nem mondtak semmi lényegeset. ...fognék egy puskát, és egymás után lőném őket. Kacsavadászat, hehehe!

Miről beszélnek ezek?

– ...előre megszervezett balhé volt. A Facebookon hírdették meg...

– Dehogyis! - Vág közbe egy nyers férfihang. – Amerikából szervezték, ez Soros akciója volt. Mit gondolsz? Ezek mind Soros-bérencek voltak. A nagy része taknyos diák! Mi a szart tudnak ezek az életről? Teletömték a fejüket mocsokkal! Kirúgnám mind a tüntetésen részt vett kölyköt a főiskoláról, egyetemről, hogy a lábuk nem érné a földet! Nagyon helyes, hogy a CEUT kiűzték innen! Az egy Soros-képző volt!

– Ja, jól mondod! Ezek csak hazudnak és hergelnek! Viperával adnék nekik, höhöhö!

Kik ezek a taplók? Szóról szóra a kormány-médiumok szövegét nyomatják. Neeem, ez nem lehet! Ezek csak baromkodnak.” És nem! Ugyanebben a stílusban, fröcsögve, sorosozva folytatják. „Ezek valóban komolyan gondolják, amiket mondanak!

Az egyik kollegám mond valamit, de nem értem, mit, annyira a hátam mögötti beszélgetésre koncentrálok. Kíváncsi vagyok, hogyan néz ki a Fidesz-párti asztaltársaság. Magamban ki is alakul egy kép róluk.

Aztán csak nem bírom ki és hátrafordulok.

Egyáltalán nem hasonlítanak a bennem kialakult képre. Végtelenül egyszerű emberek, kopottas, elhanyagolt öltözetben. A szószóló egy foghíjas, tagbaszakadt, ócska farmerkabátos, harmincvalahány éves fickó. A kontrázó egy piros tréningruhás, hatvanas férfi. Mellette a felesége ül, egy ízléstelenruhás, lenőtt hajú ötvenes nő. A társaság többi tagja, három harmincas pár semmilyen öltözetben.

Közben kihozza a pincérfiú a húsos tálat és a köreteket. Segítenünk kell neki, hogy le tudja rakni az asztalra. Mindenki szed magának. Örülök, hogy megérkezett, így evés közben tovább tudom hallgatni a számomra megdöbbentő beszélgetést. Magyar kuriózum.

A tévé székházánál lezajlott tüntetést elemezik ki és az épület belsejébe bejutott ellenzéki képviselőkről mondanak nyomdafestéket nem tűrő véleményeket.

Forrás: www.atv.hu

– Megrendelésre ment a csürhe a tévéhez... Minden csak színjáték volt, höhöhö! Az a hasalás a földön, a lépcsőre felmászás! Hülye, megjátszós banda! Én rájuk basztam volna a seggükre egy tüzes vasalóval... Seggrepacsi, höhöhö! A diákok pedig csak a buli miatt mentek oda. Azt sem tudták, merre, mennyi.... Filmet vetítettek a tévé falára, hogy ne unatkozzanak...

Nem hiszem el! Ezek nagyon sötétek!” Annyira kiakadok az elferdített esemény-kommentáláson, hogy teljesen kiesem a társalgásból.

És csak mondják és mondják, fröcsögnek. Át-átnézegetek hozzájuk. Inkább hangembereknek tűnnek, mint érdemi cselekvőknek. Hátborzongató, ahogy beszélgetnek. „Ilyen nincs!

Főnökünk megkocogtatja a poharát és egy rövid beszédet mond. Utána átadja közös ajándékainkat a friss nyugdíjasnak. Egy idő után teljesen megfeledkezem a hátam mögött politizáló csoportról.

Mikor az italok hatására tetőfokára hág társaságunk hangulata és meglódul a beszélőkénk, nálunk is elkezdődik a politizálás. Nem éppen dicsérjük Orbánt és a fideszes kormányt és tevékenységeit, ám az ellenzék is kap a jóból, hogy miért nem tudtak a választások előtt ennyire összhangban lenni, mint mostanság vannak.

Hirtelen eszembe jut a hátam mögötti asztaltársaság, és kíváncsian hátra fordulok. Sajnos elmentek már, pedig milyen jó lett volna, ha hallják a diskurzusunkat! Nagyon kíváncsi lettem volna az ábrázatukra. Azon gondolkodom, milyen érdekes, mi is ugyanúgy politizálunk, mint pár órával ezelőtt amazok, ám nálunk az elfogyasztott alkohol ellenére sincsen szó agresszióról, vipera használatáról, gunyoros fideszellenes megjegyzésről, csupán mindenki elmondja a véleményét a másik pártról és a tényekről és megvitatjuk a magyarországi helyzetet.

91 komment

Kérem a panaszkönyvet!

2018/12/18. - írta: lafe blog

Forrás: Can Stock Photo

Karácsony előtti vásárláson vagyok, betérek egy kis és nagy háztartási gépeket áruló szakboltba. Van némi elképzelésem, de mindenképpen át szeretném nézni a kínálatot. A neten kinéztem a megfelelő vasalót, de előbb személyesen akarom megtapasztalni. Nem mindenki van ezzel így. Például az imént érkező középkorú házaspár sem, célirányosan a vevőszolgálathoz mentek.

A körszakállas, haját hajgumival copfba összefogó, jólszituált férfi egy porszívót hozott vissza, amit a webáruházban vásárolt.

– Élni szeretnék a tizennégy napos elállási jogommal – mondta köszönés után.

A fiatal, huszonéves boltalkalmazott átvette a dobozába visszacsomagolt szerkezetet.

Nem nagyon figyelek eleinte rájuk, a vasalókkal vagyok elfoglalva. De egy idő után kezd érdekessé válni a szituáció.

A magas, félénknek tűnő vevőszolgálatos lány akkurátusan leellenőrzi a porszívó minden egyes alkatrészét.

– Mi volt a probléma vele?

– Probléma nem volt, csak nem vagyunk megelégedve a szívóteljesítményével és a tisztítófej könnyen lejön róla.

A lány nem válaszol, továbbra is az alkatrészeket vizsgálgatja, úgy, mintha helyszínelő lenne, és valamilyen árulkodó nyomot szeretne rajta felfedezni. Erre a tüzetességre figyelek fel. Látom, a házaspár sem érti a górcsőellenőrzést.

– Felajánlom önnek, hogy visszaveszem a gépet, de az ára mínusz tíz százalékot tudok érte adni.

– Ezt nem értem – döbben meg őszintén a férfi –, három napja szállították ki. Kipróbáltuk és nem találtuk megfelelőnek. Miért von le tíz százalékot?

– Nagyon koszos. Látja? Itt – mutatja a porszívó oldalát -, piszkos, a kerekén js látszik, hogy használta.

– Vadonatúj! Kétszer használtuk! – mondja értetlenül a férfi és kezd ingerült lenni.

– Jó, akkor jegyzőkönyvet kell felvennem. Beleírom, hogy felajánlottam az áru értékét mínusz tíz százalékot, de azt nem fogadták el.

– Rendben.

Míg a számítógépben ír a lány, a házaspár értetlenül megbeszéli egymás közt az elhangzottakat. Egyikőjük sem érti, most mi ez. Én sem.

– Tessék – adja át a lány a jegyzőkönyvet.

– Na, neee! Ezt most nem értem. Azt írja, „mocskosan adta át”, meg azt, „megsem kísérelte kitakarítani”. Megjegyzem, a „megsem kísérelte”, az három szó: meg sem kísérelte. Meg azt írja „megrongálta a csomagolást”. – Az alkalmazott lány fülig pirul és levegőért kapkod, mintha rettentő dolgokat vágnának a fejéhez. A középkorú férfi folytatja.  – Hogy lehet így fogalmazni?!

Láthatóan nem érti a lány.

– Ez annyira blikkfangos és szubjektívan eltorzított, mintha a Lokálban, vagy a 888-ban olvasnám, és megjegyzem, annyira is igaz! Így nem lehet írni jegyzőkönyvet! Nem vihetjük bele az érzelmeinket! Nem mocskos, hanem koszos! – Egyre felháborodottabb a férj. – Hogy írhat le olyat, hogy „megrongálta a csomagolását”?! Rongálni, egy huligán szokott! Kikérem magamnak!

A vevőszolgálatos reszkető kezekkel megmutatja azt az egyetlen nejlondarabot, amin szakítás látható.

– Igen, látom! Mondja, maga hogyan nyitna ki egy lehegesztett nejlont?! Ezt nem írom alá! Kérem, fogalmazza meg újra!

A lány lángvörös arccal és reszkető kézzel visszaveszi a kinyomtatott jegyzőkönyvet és újra gépelni kezd.

– Még ilyet! – füstölög a nejéhez fordulva a férfi – Ez nálunk, mit nálunk, mindenhol rutinmunka! Így fogalmazni! Mintha valami vandálok lennénk! Egy exellent új termékről beszélünk! Nálunk a lányok azonnal visszáruznak és kifizetik készpénzzel az adott árucikket, vagy ha kéri az ügyfél, akkor átutaljuk az összeget. Nem csinálunk belőle ekkora ügyet és pláne nem kell nálunk az ügyfélnek vádlottnak éreznie magát, csak ügyfélnek!

– Átutaljuk az összeget – néz fel a lány párás szemekkel, mint, aki mindjárt elsírja magát.

– Tessék?!

– Átutalással fizetett, átutalással kapja vissza a pénzét.

– Ilyen szabály nincsen!

– Nézze meg a honlap...

– Már megnéztem! – Előkapja a vevő az okostelefonját. – Nincsen ilyen kitétel a honlapjukon! ... Itt is van... Nem, nincsen! Tudom, hogy nekem van igazam! Nézze meg!

A lány arca a piros összes árnyalatában játszik, a szája reszket, közben a monitorára mered és nagyokat hallgat.

– Tessék – tesz egy lapot a férfi elé -, átírtam. A cégünk jogásza megkeresheti önt, és, ha úgy ítéli, akkor vissza kell fizetnie.

– Higgye el, tudom! De közel sem hiszem! Ekkora tétel esetén nem! Nálunk is csak különleges esetekben konzultálunk a miénkkel! Ez, ugye, nem fenyegetés volt?! Tudja mit? Nekem ebből elegem van, beszélni szeretnék a vezetőjével!

Megreszket a lány feje, a céklaszín eléri a fülét is.

– Én vagyok itt a vezető.

Nem tudja a középkorú férfi leplezni a csodálkozását, minden kiül az arcára, de nem tud megszólalni.

– Hol dolgozik maga? – kérdezi a beállt csöndben a lány.

– Szintén a kereskedelemben... de ez hogy jön ide?! Semmi köze hozzá!

– Csak mert ennyire jól tudja ezt a dolgot.

Közben a férfi az orra elé tolt második jegyzőkönyv változatát olvassa.

– Ezt sem írom alá! Benne hagyta a „megrongálta” kifejezést, meg, hogy „meg sem próbálta kitisztítani”! Nagyon fárasztó ez a procedúra! Pedig ennek néhány percnek kellett volna lennie! Ráadásul személyeskedik velem, megkérdezi, miért hozom vissza az árut, holott nem kell indokolnom, kukacoskodik... Mondhatnám, kérem a panaszkönyvet, de arra csak egy hét múlva kapok választ...

– Egy hó hónap van a válaszadásra – mondja büszkén a lány, hogy végre valamit jobban tud.

– Igen, egy hónap, de megszoktam, hogy nálunk egy héten belül válaszolunk, mert így helyénvaló.

Először szólal meg a felesége.

– Nem értem, miért viselkedik úgy velünk, mintha valami rosszat tennénk! A férjem régebben dolgozik a kereskedelemben, mint maga, egy állami cégnél dolgozik! Maga még a szabályzatot sem ismeri, hogyan engedheti meg magának, hogy így viselkedjen!

– Ezt nem kellett volna mondanod! – Néz rosszallóan a nejére a férfi. – Nem tartozik ide, direkt nem mondtam! Nem ez a fontos!

– Menjenek, menjenek... – mondja a lány, majdnem sír, közben széttépi a jegyzőkönyvet -, a pultnál kifizeti a kolléganőm. Készpénzzel!

– Köszönöm! Én ezt nem értem, miért nem lehetett már az elején így eljárni? – ezt már a feleségének mondja – Mire volt ez jó? Már régen végezhettünk volna! Vihar a biliben.

Hát, ennyi. Ez így is sok volt. A helyszínen is, aránytalanul. Mindenki vonja le maga a konklúzióját.

Szólj hozzá!

„Kétévente kötelező autóvezetői vizsgát tenni”

2018/12/07. - írta: lafe blog

Na, ne! Tuti, hogy nekem jön! Csak figyel! Ez nem! A jó istenit neki!” Gyorsan rükvercbe teszem a sebességváltót és a gázra taposok. Az utolsó pillanatban tolatok hátra, egy centin múlik, hogy nem jön nekem.

Egy ötvenes, holt nyugodt nőről van szó, aki a bevásárlóközpont egyik parkolóhelyéről készül kocsijával farral kiállni. De hogyan?! Úgy, mint, aki az Alföld egy tanyáján tanulta a vezetést, ahol a láthatárig sehol egy ember, nem hogy autó!

Már akkor veszélyesnek találtam, amikor a vásárlása után bepakolt a csomagtartójába. A bevásárló kocsiját majdnem a szomszéd helyen parkoló autónak tolta, de különösebben nem érdekelte.

Jó lesz sietnem, hogy én álljak ki előbb, különben baj lesz.

Hiába parkoltam ki előtte, a túlsó oldalon tettem le a kocsimat, nem mehetek el hamarabb, mert torlódás van előttem, és ekkor történt, hogy mint egy ámokfutó, a visszapillantó tükörbe se nézve, random elindult hátra. Evvel az erővel, akár vak is lehetne. Bőgette a motort, mint az állat, közben vadul nekilódult, na, ekkor tolattam kétségbeesve hátra, aztán lefulladt a motorja.

Közben elindul előttem a sor. „Nyomás, most, vagy soha!” Vadul a gázra taposok, és kilövök. De a sorompónál vacakol az előttem álló autós. „Basszus, elindult a nő!”, látom meg a tükörben. „Ebből kalamajka lesz!” Freddy Kruegertől nem félnék ennyire, mint most ettől az ötvenes kocsivezető-trolltól. „Menj már, a szentségit, mert nekem jön ez az ámokfutó!” De csak nem halad az előttem álló, valamilyen probléma merült fel nála, mert nem nyílik fel előtte a sorompó. Nem várok tovább, sebesen hátra tolatok és megcélzom a másik sorompót. Ám megelőznek. Közben jön és jön a nő. „Na, jó, inkább magam elé engedem”, és gyorsan beállok egy parkolóhelyre, s eljátszom, hogy a parkolókártyámat keresem. Megérkezik a nő bömbölő motorral, és zötykölődve, a hozzám közelebbi sorompóhoz sorol be. „Na, rendben, mehetek, mindjárt kiér.” Óvatosan kitolatok, és tisztes távolságot hagyva közte és köztem, megállok mögötte. Óriási baklövést követek ezzel el!

A nő láthatóan nem találja a kártyáját, a retiküljében kotorászik. Először ráérősen, majd idegbajosan. Aztán azt veszem észre, gurul hátrafelé. A kocsim felé! „Levette a lábát a pedálról! S nem húzta be a kéziféket! Csak észreveszi és fékez. … Nem fékez!" Veszett gyorsan rükvercbe vágom a sebváltót és hátrébb megyek kicsit. De vannak mögöttem! És mögötte is! „Basszus!” A nő kocsija továbbra is felém gurul. Kétségbeesve jelzek neki a dudával. Semmi reakció. Rátenyerelek a dudára és ordítok, mint a sakál, hogy álljon már meg, az ablakot is leeresztem, hogy halljon engem. Semmi eredménye! „Ilyen nincsen! Ez süket! Ez hülye! Mindjárt nekijön a kocsimnak!” Nem tehetek semmit! Tiszta ideg vagyok. Tehetetlenségemben segítségért kiabálok, hogy állítsa már meg valaki ezt a bolondot. Közben már látom lelki szemeim előtt a behorpadt lökhárítómat. Lepereg előttem az életem.

Ekkor egy fiatal nő tűnik fel a semmiből, az én sárga angyalom, és a merénylőm autójához rohan, és kiabálva vadul verni kezdi a vezetőülés felöli ablakot. Az ötvenes nő, mint, aki álomból ébred, csodálkozva leereszti az ablakot.

– Fékezzen már! Mindjárt neki megy az ön mögötti kocsinak! – kiabálja a sárga angyalom.

Huh, egy-két centire áll meg tőlem az ötvenes nő autója. Nem térek magamhoz, káromkodok, mint a kocsis.

– Elhagytam a parkolókártyámat – hallatszódik be hozzám az ámokfutó nő hangja.

– Értem – feleli a sárga angyal – Nem érezte, hogy gurul a kocsija? Majdnem koccant vele. A dudát sem hallotta?

– Vissza kell mennem – mondja az ötvenes nő, mintha egy csehovi drámában lenne, és megint felém kezd a kocsijával gurulni.

– Álljon már meg!!! – ordítunk rá egyszerre a fiatal lánnyal.

Phű, megáll.

– Elhagytam.... ....megyek – szófoszlányokat hallok az ötvenes nő beszédéből, a fiatal válaszait hallom jól.

– Jó, akkor segítek. Tegye egyesbe! Jó. Tekerje kicsit jobbra a kormányt! Jó. Most adjon egy kis gázt és óvatosan guruljon jobbra előre! ... Jó! Állj! Most tegye hátramenetbe....

Végig vezényeli a fiatal nő, az én megmentőm az ámokfutó nőt, hogy autójával ki tudjon állni a sorból és visszatolasson úgy, hogy semelyik közelében levő járműnek és élőlénynek ne legyen bántódása.

Hűha, vége!”, sóhajtok, mikor tisztes távolságra van tőlem, és végre biztonsággal elhagyom a parkolót.

Vezetés közben azon jár a fejem, hogyan kapott ez a nő jogosítványt? Pedig nem is volt annyira idős, hogy ennyire életveszélyesen vezessen. Egyszer nem nézett a visszapillantóba! És hogy nem hallotta a dudát?! Állítom, nem is gondolta, hogy neki szól. Bevezethetnék, hogy legalább két évente frissítő vizsgát kelljen tenni mindenkinek, akinek jogosítványa van. Aki pedig ekkor nem felel meg, elvenném a jogsiját és legalább tíz óra kötelező oktatásra írnám ki, ami után újból kellene vizsgáznia. Egészen hazáig füstölgök.

67 komment

"Továbbra is abba a kurva telefonba beszél"

2018/12/01. - írta: lafe blog

Zónázó vonaton ülök. Korán érkeztem, két perce állt be a vonat. Felszálltam és leültem az ablak mellé. Még huszonhat perc van az indulásig. Rengeteg időm van. Bedugom a fülesem és a telefonom a kedvenc rádióadómra hangolom. Előveszem az e-könyv olvasómat és folytatom a megkezdett krimit.

Mikor újra felneszelek, tele a vagon, az összes ülőhely foglalt és tömötten állnak, kényelmetlenül egymás aurájába nyomulva az emberek. Elindul a vonat. Pontosan. Kihúzom a fülesem és elteszem a könyvet. Le-leragadt a szemem, pedig izgalmas a krimi, de az év végi hajtás kifárasztott, nem tudom magam kialudni. Félek, elbóbiskolok, és nem szállok le, ahol kell. Meglepődöm a zsivajtól, mintha egy osztálykiránduláson levő diákok között lennék, pedig csak hazautazó dolgozó emberek vannak körülöttem és tanulók. Srégen előttem, a következő négyes ülés mellett egy babaarcú huszonegy-két éves forma lány áll és telefonon beszél. Nem hallom, mit, ahhoz nem áll elég közel hozzám, csak néha a nevetése hallatszik hozzám. Különösebben nem érdekel, csak valamerre néznem kell, az ablakon hiába nézek ki, koromsötét figyel vissza rám, néhol távoli fehér, sárga fények vonzzák a szemem, távoli házak kivilágított ablakai, villanyoszlopok lámpái. A lány mellett egy jóvágású, svájcisapkás öregúr ül.

Egyszer csak mond valamit fennhangon az öregúr a babaarcú lánynak. Hallom én, meg értem is, mit mond, de annyira furán veszi ki magát a dolog, hogy kell pár másodperc, míg felfogom.

– Ne beszéljen a fülembe! Forduljon másfelé! – mindezt hadarva, recsegve mondja, és még két-három hasonló mondatot.

Elsődjére a lány sem kapcsol, hogy hozzá beszélnek.

– Nem érti? Ne beszéljen a fülembe, forduljon másfelé!!! – Ezt már kifejezetten indulatosan mondja, szinte ütnek a szavai.

A lány arca pipacspirosra vált, szemei ijedtséget tükröznek, de nem fordul el és egy árva szóval nem válaszol, beszél tovább a telefonba.

Az emberek arcán meglepődés, kis félelem és kíváncsiság látható. Mindenki várja a jelenet folytatását, mert egészen biztos, hogy lesz, hiszen a lány változatlanul a fülére ragadt telefonnal, változatlan testtartásban cseveg tovább. Nem kell sokat várni.

– Nem hallja, amit kértem? Pedig szépen kértem. – A lány összerezzen, arca megint lángol – Fordítsa másfelé a fejét, pontosan a fülembe beszél! Nem érdekel, amiket mond! Nem-ér-de-kel!!!

A lány, mint, aki nem hallja, ugyanúgy beszél tovább, ám a szemén látni lehet, mindent pontosan hallott és értett.

Én ezt nem értem. Az öregúr háromszor is világosan kifejezte, mi zavarja, és mit kellene tenni, hogy a konfliktus véget érjen. Igaz, hogy nem veretes mondatokkal és csodálatosan barokkos stílusban fejezte ki magát, vagyis nem nevezhető kommunikációs gurunak, vagy nyelvzsonglőrnek, és túlságosan nem is körítette mondandóját, ám a lényeg, benne volt és még csak nem is volt igazából bántó. A lánynak kellene lépnie. Mondjuk, semmiből nem állna hátat fordítania az öregnek, és akkor nem beszélne a fülébe.

Úgy látom, mások is végigzongorázták magukban a helyzetet, és mindenkinek megvan a maga variációja a megoldására.

De a lány csak beszél és beszél az okostelefonjába, ugyanabban a testtartásban.

Igen, a szituáció közel sincsen a megoldáshoz, mert az idős férfi, ha már vette a fáratságot és konfliktusba keveredett a huszonévessel nem hagyja annyiban a maga igazát.

Így is van, a következő pillanatban, hirten felpattan, és a lány elé penderül. Az ifjú nő megretten, láthatóan hátrahőköl és egy-két másodpercig levegő után kapkod, de a telefonját nem szedi el a fülétől.

– Nem érti, hogy nem érdekel a barátnőjével folytatott diskurzusa? Háromszor kértem, hogy fordítsa el a fejét! A fülembe beszél!!! Ez – mutat a bal fülére – nem diktafon! Értse már meg, hogy nem a telefonbeszélgetését akarom megtiltani! Csak ne-beszéljen-a-fülembe!!!

A lány arca lobog, szeme retteg, de nem és nem válaszol. Semmit! Hanem továbbra is abba a kurva telefonba beszél, ugyanazzal a testtartással és hangtónussal. Igen, már engem is felidegesített a kompromisszumpasszív, falrahánytborsó viselkedése.

– Na, jó – mondja az agilis idős úr -, akkor én meg hangosan fogom az újságomat olvasni – és szorosan a lány előtt állva, fennhangon elkezdi felolvasni a kezében tartott sajtóterméket.

A lány idegesen nevet, és beszél és beszél a telefonjába.

Elképedve nézzük a szürreális jelenetet, mintha színházban lennénk. Ez a valóság show, nem a tévében sugárzottak!

Patthelyzet alakul ki, a lány egyazon testhelyzetben telefonál, az öregúr fennhangon felolvas – mind a ketten rossz érzésekkel teliek. Öt perc telik így el. Mi csak nézünk, mint a moziban.

Aztán leül az öreg, a lány változatlanul ugyanúgy beszél. A jelent varázsa elmúlik. Egy harmincas férfi az éppen jegelődött szituációba kiabál, de érződik, hogy csak úgy véli, tennie kell valamit, mert hiszen egy férfi egy vadidegen nővel vitatkozik és a gyengébbik nemnek segítségére kell lennie. Slussz. Az egészből ennyit fogott fel. Meg azt, hogy a babaarcúval bármikor szívesen beszélgetne, míg a kalapos öregúrral, hm, nem.

– Nem látja, hogy tumultus van? Tele a vonat! Ne hangoskodjon itt! – Ez az idős férfinak szólt.

Vagyis azt fejezte ki a lovagias érzésektől túlcsordult harmincas férfi: nem látod, te vén trotty, hogy nincsen elég hely ahhoz, hogy tündi-bündi arrébb menjen? És különben is!

Erre a babaarcú erőre kapott és végre hallatni kezdte a hangját.

– Maga egyszer csak kiabálni kezd velem! Hogy képzeli ezt? Maga arrogáns velem! – közben változatlanul a fülén van a mobilja.

Az öregúr nem válaszol. Hát… erre nincs is mit válaszolni. Nagyon sajnálom őt és idegesít a lány.

A kényes szituációt a következő állomás oldja meg. Kevesen szállnak le ott, és annál többen fel. Az ifjú nőnek arrébb kell mozdulnia, hogy helyet adjon két férfinak. Nézem őt. Továbbra is telefonál. Nézem a karakán idős férfit. Újságot olvas. Hm. A következő állomáson leszállok.

31 komment

Úgy válogatnak a szakik a kuncsaftok között, mint a finnyás kölykök

2018/09/28. - írta: lafe blog

Forrás: https://joszaki.blog.hu

A villamoson ülök egy négyes szék egyikén az ablak mellett. Velem szemben egy tagbaszakadt és egy cingár negyvenes ül, gondolom, mindenféléről beszélgetnek, nem hallom mikről, be van dugva a fülesem, zenét hallgatok.

Csörög a telefonom.

– Halló! Halló!... Ja… – Eszembe jut, hogy ezen a fülhallgatón nincsen mikrofon. – Igen, itt vagyok…

A feleségem volt az. A beszélgetés után már nem dugom vissza a fülesem.

Közben a velem szemben ülő cingár azt ecseteli, hogy madzagos redőnyei vannak és rojtosodni kezdett az egyik ablakán levőn a madzag, majd a külső borítása lefoszlott, így nem tudja felhúzni teljesen a redőnyt.

Na, ez egyáltalán nem érdekel.

Kifelé nézelődök az ablakon. Hatalmas a forgalom, lépésben haladnak az autók. Aztán a következő mondat csapja meg a fülem.

– …toudod, olyan ez, mint a  misionimposibele?

– Tessék? – kérdez vissza a tagbaszakadt.

– Toudod… a tomcruise film!

– Jah, az az izé, na, Lehetetlen üldözés, vagy mi a nyavalya a címe! Igen-igen, amikor mindig valami látványos hülyeséget csinál, hogy megmentse a világot! Neeem szeretem, nem tetszett…

Forrás: https://static.giantbomb.com

– Nem is a filmről akartam beszélni, ez csak egy hasonlat volt…

– Jah, aha…

De jó! Mintha egy mai modern magyar szoció darabot hallgatnék!

– Szóval felmentem a netre, és rákerestem a redőnyszerelésre… Felhívtam az elsőt, amit kiköpött a gugli. Mondom, mi a baj a redőny madzagjával, hogy mikor jönnének ki és mennyibe kerül. Erre az ipse aszongya, nem éri meg neki ez, ő komplett redőnyöket telepít cégeknek, hívjak mást.

– Na, neeee!

– Na, de ám! Képzeld el! De várjá’, hívtam a következőt. Neki is mondom a dolgokat. Mire visszakérdez, családi ház, vagy panel? Mondom, panel. Hányadik emelet? Mondom, hetedik. Erkély van? Nincs, mondom. Nem megyek ki, az baromi magas, macerás cserélni, és letette.

– Az eszem megáll!

– Ugye, nekem is?

Lelkesen jegyzetelek a telefonomba, egyre érdekesebb ez a párbeszéd!

– Nem adtam fel, nem is adhattam, mert a kisszobában, éppen a gyereknél krepált be a redőny, így sötét van ott. Hívtam a harmadikat. Újra elpfázom, mit akarok, meghallgat, aztán mondja, szabadságon vannak a kollégák. De várjon csak… elhallgat, s mondja máshogy, á, nem tudom vállalni, hívjon mást, és leteszi. Azt hittem, felrobbanok! Há’, mi van itt? Nem lehet egy kibaszott redőnyszerelésre embert találni? Most csináljam magam?

– Értesz hozzá?

– Frászt! Ezt csak úgy mondom.

– És mi lett?

– Hívtam a negyediket. Megint elpofázom a magamét, ez is meghallgat, aztán aszongya, lehet, hogy furán fog hangzani, amit mondani fogok… Na, bassza meg, gondolom, ez is elhajt a picsába. És folytatja, csak a következő hétfőre tudunk kimenni. (Hétfőn telefonáltam neki.) Csak ennyi?! Kérdezek vissza. Hogy jövő hétfőn jönnek? Elkezdtem nevetni, az ipse azt hitte, begolyóztam. Ne haragudjon mán, mondom, mikor kiröhögtem magam, de ez nekem smafu, akkor jöjjenek jövő hétfőn. Bediktáltam a nevem, címem, telefonszámom. Egy hétre rá megjöttek és megcsinálták, és gurtnit szereltek a be a madzag helyett, mert az tartósabb.

Nem semmi!”, gondolom, „Húsba vágó tapasztalat.” Elképesztő, hogy úgy válogatnak a szakik a kuncsaftok között, mint a finnyás kölykök! Mondjuk, valahol megértem őket. Az a kevés, aki nem ment ki külföldre dolgozni, vagy élni, monopólium helyzetbe került. Eszembe jut Az ember tragédiájából az eszkimó a tizennegyedik színben: „Könyörgök, hogy kevesb ember legyen, S több fóka.” Én pedig azért könyörgök, hogy több szakember legyen és kevesebb macera az elromlott háztartási berendezések és gépek javíttatásának a megszervezésével. Habár ez azt jelentené, hogy Magyarországon újra rend van. Jó lenne megélni!

Szólj hozzá!

A szülőknek kell megmondani, hogy mit tanítson a tanár

2018/09/17. - írta: lafe blog

Forrás: http://www.life.hu

Jön a metró, felszállok, mellettem egy harmincas férfi lép be, nagyon izgatottnak tűnik. A szemben levő ajtó elé állok be, s hátamat a nyílászárónak vetem. A harmincas, sportosan elegáns férfi is ide áll be, de ő a jobb oldalra. Előveszi farzsebéből a mobilját, és telefonálni kezd.

Én is előveszem a telefonomat, mikor beszálltam éreztem, hogy üzeneteim érkeztek. Közben a férfi mellettem lelkesen beszél. Olyan lelkesen és izgatottan, mintha az imént nézte volna meg a Star Wars x. részét. De nem, ennél izgalmasabb dologban volt része. Most volt először szülői értekezleten, és erről számol be felpörögve, lelkendezve, gondolom a nejének.

– Képzeld, én voltam egyedül apuka! Csak anyukák voltak! ... Értem, na... tudom, ha nem rugdostál volna el, akkor nem tapasztalom meg.

Más unalmasnak, vagy indulatosnak tartja a szülőit, mert megint ezt, meg ezt kell fizetni, mert már megint lehetetlen dolgot kér a tanárnő, mert megint nem a lényegről a beszél, ám az apuka egészen más szemszögből látja, számára egy nagy kaland volt az egész, egy hatalmas élmény.

Aranyos, de különösebben nem figyelek rá, belemélyedek a csetelésbe.

Arra kapom fel a fejem, hogy az apuka tónust vált.

– Nem lesz a gyereknek tesi, fizika és informatika tanára, mindannyian felmondtak. Szép mi? Mondjuk, a testnevelést túlélik a gyerekek, nem fognak lemaradni semmivel, de ott a fizika! Az informatikától sem félek… Ja! Képzeld el, miután az osztályfőnök elmondta ezeket, folytatta. Az igazgatónő megkeresett engem, mondta, mert tudta, hogy húsz évvel ezelőtt elvégeztem egy informatikai okj-s tanfolyamot, hogy vállaljam el az informatikai oktatást az osztályban. Én ezt a végzettségem azóta nem is használtam. Mindegy, én fogom az informatikát az osztálynak tartani. De szerintem, mondta, a gyerekek fognak nekem csupa újat mutatni. Erre idegesen nevetgélni kezdett. Gondoltam, viccelődik. Hiszen a mai gyerekek, már az anyatejjel szívják magukba a számítógépes tudást, folytatta. Egyébként bevallom, fogalmam sincs, mit fogok nekik tanítani. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy, kedves szülők, adjanak ötletet, mit tanítsak, vagyis mit szoktak oktatni hatodikban a diákoknak, és azt is, hogyan kellene ezt tennem.

Forrás: YouTube

Alig bírom magamba fojtani a nevetést. Ez olyan, mint egy kabaréjelenet. Mellette meg nem akarom elhinni, hogy ez tényleg így van. Jobbra az apuka ugyanígy érez, ahogy hallom.

– Én hangosan felnevettem, azt hittem, megint humorizál a tanárnő. És képzeld el, nem viccelt! Basszus, halálosan komolyan gondolta! Ilyen nincsen! Tényleg nekünk, szülőknek kellene ezt megmondani? Befizetek egy angol tanfolyamra és kijelenti a tanár, hogy ő nem is tud angolul, csak beugró és segítséget kér a kurzusra járóktól, hogyan is kell ezt csinálni?! Ilyenkor kiverem a balhét és visszakérem a pénzem. De itt a gimnáziumban, most mit tehetünk? Asztalt boríthatok az igazgatónál, de attól még nem lesz tanár, és a gyerekem sem tudom hirtelenjében másik iskolába átvinni. Ha nem a saját fülemmel hallom, akkor azt mondom, hogy ilyen nem létezik! De Én hallottam! Ez ma Magyarországon a helyzet?! Mi lesz így a gyerekekből? Te, Kati, ez nagyon rossz így!

Az apuka innentől kezdve letargikussá változik. Mondjuk, az elhangzottak után megértem. Az anyuka meg, ahogy az apa válaszadásából meg tudom ítélni, nem lepődött meg.

– Igen, valóban mondtad már… Jól van, na, igazad volt, hogy egyszer nekem kell szülőire mennem… De Kati, ez elképesztő! … Mindig ez volt? … Igen, mondtad már egy párszor, hogy nem százas az osztályfőnök… Ja, hogy egyben ő az osztály matek tanárja is? … Ne gúnyolj már! Tudtam, csak nem kötöttem össze a kettőt…

Így és hasonlóan folytatódik a beszélgetés, az apuka egymás után kapja feleségétől a hideget és a meleget, amiért nem folyt eddig bele a gyereke iskolai ügyébe. Hát most valóban mélyvízbe került! Húsbavágóan megtapasztalhatta a magyar oktatási valóságot. Néha valóban jó tudatlannak lenni, mert úgy nem fáj annyira a valóság.

Néhány megálló után leszáll az apuka, de a lelkes és gyermekien izgatott családapából a hírmondója sem maradt. Sajnálom őt.

18 komment

„Egy büdös, penészes szart teljesít jobban Magyarország!”

2018/09/12. - írta: lafe blog

Na, neee!”, gondolom, „Huszonöt perccel előbb érkeztem és még ez is!” Barátommal megbeszéltük, hogy beülünk valahova beszélgetni egy kicsit, és az imént hívott, hogy negyven percet késik. Egy kávézóban ülök, zsúfolásig tele van, az asztalkák pedig túl közel vannak egymáshoz. Mindegy, majd fogyasztok és olvasok. De úgy zúg a kávéház, mint egy méhkas.

Mellettem két negyvenes anyuka beszélget kávé és sütemény mellett. Nem akarom hallani diskurzusukat, de itt süketnek kellene ehhez lennem. Az egyik, egy molett, rövid melírozott hajú éppen panaszkodik.

– Múlt vasárnap költöztettük be Tomit (nem valódi neveket írok) a kollégiumba és már is összevesztem a nevelőkkel. Képzeld el, olyan ramaty állapotban van a szobájuk, hárman vannak együtt, hogy az katasztrofális!

A másik anyuka, vállig érő, vörös hajú, együtt érezve hallgatja barátnőjét, közben apró falatokat vág villájával a tortaszeletéből. Az egész teste tömény figyelem. Hirtelen közbevág, és egyik ismerősével kapcsolatban mond el hasonló esetet, mint amit a melírozott hajú asszony mesélt.

– Na, képzeld el – veszi vissza a szót a molett anyuka -, Tomi belépett, és nem bírta abbahagyni a köhögést. A zuhanykabin oldalán és végig a csempén tömény penészgomba tenyészet volt. Feri sem bírta, tudod, mennyire allergiás. Ez nagyon komoly légzőszervi problémákat idézhet elő. A szobában a falak fekete foltosak voltak a lecsapott szúnyogoktól, legalább két éve nem festették le, lejött a vakolat, csupa luk és kosz. A függöny lógott, nem volt felcsipeszelve. Mint egy hippitanya.

A vörös sopánkodik és átérzi a helyzetet.

– Mindent lefotóztam és a következő lendülettel mentem is panaszt tenni. Felvették a panaszom, teljesen egyet értettek velem, de semmit nem tehetnek.

– Nem mondod! De ugye nem hagytad annyiban?

– Úgy ismersz engem? Képzeld, kifakadt a gyerekfelügyelő! Elpanaszolta, hogy a kollégiumi igazgató iskolakezdés előtt nyolc nappal éppen ezért mondott le. Nagyon lelkiismeretes volt, de minden remek ötlete meghiúsult. Erre se adott pénzt, arra sem a kancellária, vagy egyszerűn nem válaszolt neki a kancellár. Nem vállalta így a felelősséget.

Huh, ez durva!”, gondolom, egyre jobban érdekel a történet, kíváncsi vagyok, tudtak-e valamit tenni.

– Felajánlottuk, hogy kifestünk és penésztelenítünk. Nagyon köszönik, ha megcsináljuk, de nem tudják az anyagköltséget kifizetni. Mindegy, a gyerek miatt múlt hét szombaton reggel bementünk Ferivel a kollégiumba és nekiestünk a szobának. Végül gletteltünk, penésztelenítettünk, fúgáztunk, festettünk és kitakarítottunk magunk után. Egy óra oda út, egy óra vissza... hat órát dolgoztunk... igen, nyolc óránkba került utazással együtt a szoba és a szaniterek rendberakása.

– Döbbenet! Ez nem normális! Magyarország jobban teljesít!

– Szart! Egy nagy büdös, penészes szart teljesít! jobban! Hol normális az, hogy havonta fizetünk a kollégiumért... ja, azt nem is mondtam, hogy nyáron kiadták a szobákat, hogy bevétele legyen a sulinak. Akkor miért nem fordították a koleszra a pénz egy részét? Ne haragudj, nem miattad lettem ideges, csak ez az egész felhúz.

Nagyon hangos az anyuka, dúlnak benne az indulatok. Messzemenőkig megértem, de még mennyire! A telefonjának csörgése akasztja meg panaszáradatát. Azon gondolkodom, miért megy az rosszul, ami jól is mehetne? Hiszen gyerekekről van szó, a jövő nemzedékéről, az utódainkról! Nem értem én ezt, miért nem lehet azt felfogni, ha nekik jó, akkor nekünk, szülőknek is jó? Egyszerű ez, nincs ebben semmi bonyolult.

A negyven perc késés helyett csak harminc perc lett és megérkezett a barátom. Az anyukák áttértek témában a férjükre, közben mi is elkezdtünk beszélgetni, továbbiakban nem figyelek az anyukákra.

107 komment

Vevőszolgálati terror az áruházban

2018/08/17. - írta: lafe blog

Beállok a sorba a vevőszolgálatnál, hogy érvényesítsem a powerbankra a garanciát. Egy alacsony, vörösruhás nő áll előttem a férjével. A nő egyfolytában beszél, a férje türelmesen hallgatja. Igen, nem és néha rövid vélemény hangzik el a férfi szájából. A női monológból azért sok érdekes dolog kiderül a számomra.

Például az, hogy míg a bevásárló központban vásároltam, leszakadt az ég. Felnézek, valóban úgy kopog az eső az üveg mennyezeten, hogy jégesőnek tűnik. Eddig is hallottam ezt a monoton, vad zörgést, de nem foglalkoztam vele. Aztán azt is megtudom, hogy a piros ruhás nő (nem mellesleg igencsak helyes) azért zúdult be a férjével az áruházba, mert elkapta a viharos eső, és gondolta, esernyőt vesz. Egy egyszerű, kinyithatósat választott, tényleg csak azért, hogy haza tudjanak menni a férjével. Csupán ezer forintba került. Azonban ahogy kinyitotta, a kezében maradt a nyele. Ezért állnak előttem sorban. És nem azért az ezer forintért, amibe került, hanem, mert - innen is jól látni - egy kétezer-ötszáz forintba kerülő, piros virágos másik ernyőért, amire, persze, ráfizetnek.

Ahogy elnézem, az egy ernyő mellé végül jócskán kerültek más áruk is a bevásárlókocsiba. Úgy fel vannak pakolva, mintha egy nagy vendégseregnek vásároltak volna.

– Jó napot kívánok! – mosolyog rá a vörös ruhás nő a huszonéves vevőszolgálatos lányra, és hosszan ecsetelve elmeséli a történetét, amit már hallottam, és hogy levásárolná a selejt esernyő árát.

A gumival összefogott hajú lány szó nélkül végighallgatja a sztorit, de közben már az esernyőért és a blokkért nyúl, hogy intézze, amit ezügyben intéznie kell. Konstatálja az ernyő hibáját, kontrollálja a blokkot, majd írni kezdi a jegyzőkönyvet.

– De tudja, én le szeretném vásárolni az árát...

– Tudom, tudom. Kiállítom a jegyzőkönyvet, visszakapja a termék ellenértékét és levásárolhatja.

– Ne haragudjon, látja, hogy meg vagyunk pakolva a férjemmel, mindent itt vásároltunk. Megkérhetném arra, hogy szólna az egyik munkatársánk, hogy hozza ide azt a virágos esernyőt? Itt kifizetem önnél.

– Odaadom a pénzt, bemennek az áruházba és megveszik.

– De ennyi csomaggal nem szeretnék újra bemenni és sorban állni a kasszánál...

– Én nem tudok az ernyőért menni, itt is sor van.

– Nem arra gondoltam, hogy maga menjen, hanem szóljon, legyen szíves, egy kollegájának. De az imént ezt is mondtam.

– Hívom a főnököt – zárja rövidre a beszélgetést a lány.

Kisvártatva megjelenik egy harmincas, igencsak zilált és űzött férfi.

– Igen? Mi a probléma? – fordul a piros ruhás nőhöz.

– Jó napot kívánok! – hangsúlyozza ki a mondatot a vevő – Nincsen probléma, csak az imént vettem egy ernyőt, ami azonnal elromlott, és arra kértem a munkatársát, hogy szóljon egy kollégájának, hogy hozza ide azt a virágosat, mert azt szeretném megvenni e helyett.

– Menjen be, és vegye meg! – mondja arrogánsan a főnök.

A vörös ruhás nő türelmesen újra elmondja, miért nem menne be.

– Mit képzel maga! Munkaerőhiány van, nincsen az ilyesmire ember! – förmed a nőre a férfi.

– Kikérem magamnak ezt a hangnemet! Maga itt a főnök?

– Aha.

– Kicsikém, hagyjad, bemegyek és megveszem az ernyőt... – fordul a nőhöz a férje diszkréten.

– Dehogy hagyom! Én szépen kértem az urat, ő meg úgy beszél velem, mint egy kutyával. Inkább a vásárlók könyvét kellene kérnem...

Mögöttem már türelmetlenek a sorban állók. Részemről a hölgyön ámulok, hogy milyen karakán, és voltaképpen igaza van. „Munkerőhiány... De durva ezt így élőben hallani, és nem csak a sajtóban olvasni!”, gondolom.

– Nnna, adja már azt a rohadt ernyőt! – fordul vissza hirtelen a vezető, mert elmenőfélben van, és erőszakosan kikapja a nő kezéből, majd eltrappol – Nesze! – nyomja a vevőszolgálatos lány kezébe, és meg sem áll - Majd értékcsökkentként eladjuk valaki másnak.

Kisvártatva újra megjelenik a vezető, nagy dirrel-dúrral hozza a virágos ernyőt, és a pultra csapja, mintha egy kiló hús lenne.

– Számlázd le neki – vakkantja oda a vevőszolgálatos lánynak, és már tovább is áll.

A piros ruhás nő elképedve és felháborodva néz utána. Én is így teszek. De az jut az eszembe, ez a szerencsétlen vezető is szaré’, húgyé’ dolgozik itt, kihajtják a belét, megbecsülése semmi, jövőképe nulla, mindenkiben csak az ellenséget látja, aki problémát okoz neki. Nem védeni akarom, de megértem azt az oldalt is. Nagyon szomorú ez, pedig mehetnének jobban is a dolgok ebben az országban.

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása