1. A marihuána nem része a tradicionális magyar kultúrának. Ezért is tiltotta be a kormány a banánt, a kávét és a whiskeyt.

2. A legalizációhoz még nem elég érett a magyar társadalom. A társadalomnak vizsgán kellett bebizonyítania az érettségét az internet, a fogamzásgátló és a kamerás mobiltelefonok megjelenése előtt is.

3. Ha a marihuána legális lenne, mindenki szívna. Pont úgy, ahogyan mindenki dohányzik, csak mert legális.

4. A marihuána túlzásba vitt fogyasztásának vannak egészségügyi kockázatai. A kormány azt sem engedélyezi, hogy a boltokban csokit, kólát vagy bort vásároljanak az emberek.

5. Ha mindenképp csinálni kell valamit, legalizáció helyett elég a dekriminalizáció. Mindenkinek jobb, ha a termék előállítása, terjesztése és az ebből származó profit a maffia kezében marad. Ha bejelentett dolgozókat foglalkoztató, rendesen adózó vállalkozások foglalkoznának marihuánával, az beláthatatlan károkat okozna.

6. Nem ez most a legfontosabb probléma. Ezért is tilos társaságban a magyar foci helyzetéről, a vasárnapi nyitvatartásról vagy Ákos női princípiumáról beszélgetni. Egyedül a klímaváltozással szabad foglalkozni. Nem, az egészségüggyel. Vagy azt hiszem a migránsokkal. Putyinnal. Inkább az oktatással. Na mindegy, majd valaki eldönti.

Az írás eredetileg a Reflektoron jelent meg.

Ez egy igaz történet. Egy barátom mesélte március 15-én este, a Kossuth tér melletti Tulipán presszóban, ami tele volt a tüntetésről jövő emberekkel.

Néhány napja felvették egymást Facebook-on egy általános iskolai osztálytársával. Húsz éve nem találkoztak. Azóta nem hallott róla semmit sem.

Örültek egymásnak.

Időpontot egyeztettek. Meg kell inni egy sört, és megbeszélni az elmúlt éveket.

Barátom:
- A 15-e nem jó, akkor a pedagógus tüntetésen leszek.
- Én is ott leszek.
- Tök jó! Akkor majd keressük egymást közben!
- Készenlétis vagyok.

Szünet.

De egy rendőr nem hagyja annyiban. Újra írt:
- Figyelj, ha lesz kiszorítósdi, küldök üzenetet, hogy hol állok, te meg állj be elém a tömegben, és akkor majd dumálunk.

A barátom beleegyezett, és elment a tüntetésre.

Nem volt kiszorítósdi.

Nem beszélték meg az elmúlt húsz évet.

Az írás eredetileg a Reflektoron jelent meg.

A 2016. március 16-én Miskolcon, a Miskolcnak Hangja Van csoport demonstrációján elmondott beszéd szövege.

Az eddig csendben tűrő pedagógusok év elején elindult tiltakozáshulláma, és az esőben is tüntetőkkel megtelt Kossuth tér azt jelzi, hogy a migránsügy lecsengésével fordulat indult el a közhangulatban.

A társadalomban óriási feszültségek vannak. A magyarok alsó kétharmada állandó létbizonytalanságban él, helyzetének a javulására a közeljövőben nem látszik reális esély, miközben azt tapasztalja, hogy az állam elengedte a kezét.

Egy ilyen nagy düh célpontot keres magának, és talál is. A magyar közélet nagy kérdése már egy ideje az, hogy mi ellen, ki ellen fordul ez a harag?

Meglepő hír, hogy Bokros Lajos ebben a furcsa időpontban jött rá, "hogyan lehet legyőzni a Fideszt és helyreállítani a demokráciát", legalábbis ezen a címen tartott a hétvégén konferenciát, ahol elő is állt az újdonságnak beharangozott ötlettel:

Az ellenzéki pártok csak a jogállam helyreállítására kössenek szövetséget, majd utána indítsák újra a választási rendszert, és ekkor már külön fussanak neki a választásoknak. Bokros szerint a szövetség üzenete az lesz:

"2018-ban szavazz ránk azért, hogy az alkotmányos jogállamiság helyreállítása után szavazhass a saját pártodra."

Déjá vu.

Ebben az ötletben semmi új nincsen, régóta kering már az ellenzékben.

A 4K! például pontosan ugyanezt javasolta Mesterházynak, amikor 2012 végén összellenzéki tárgyalást kezdeményezett.

"az ellenzéki erőknek - ahelyett, hogy minden területre kiterjedő közös program megalkotásával küszködnének egymással - a köztársaság és jogállam helyreállításának programjában kell megállapodniuk egymással, és erre kell kialakítaniuk választási együttműködést.

A minimumban kell megállapodni egymással, a köztársasági minimumban, amelyet egyébként is osztanak a demokratikus erők.

A 4K! javaslata szerint a demokratikus alkotmányozási folyamatot népszavazással kell lezárni, ahol az emberek elfogadhatják vagy elutasíthatják az új, köztársasági alkotmányt. Ezután az alkotmányozó országgyűlésnek fel kell oszlatnia magát, és új, immár tisztességes választásokat kell kiírnia, hogy az embereknek valóban legyen lehetőségük dönteni különböző politikai alternatívák között.

Kész az MSZP arra, hogy az alkotmányozás után visszaadja a néptől kapott hatalmat a népnek, hogy az emberek azután valóban szabadon választhassanak?"

De még azt sem mondhatjuk, hogy ezt a megoldást kifejezetten a 4K! találta fel. Az ötlet régóta keringett az ellenzéki aktivisták különböző köreiben.

A javaslat persze naiv volt, a technikai összefogás helyett mind Mesterházy, mind Bajnai arra törekedett, hogy a teljes baloldalt egyszemélyi vezetése alá vonja. Végsőkig folytatott, eleinte destruktív, végül már komikus párharcuk végül a Fidesz újabb kétharmadához vezetett.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán. 2012-ben ennek a kérdésnek még volt tétje, a régi baloldalnak akkor hihető esélye volt a Fidesz megverésére. Most azonban nincsen.

Hogyan jutott eszébe most Bokrosnak az előző ciklus egyik jelszava, miért jelentette be újdonságként, és miért gondolta, hogy az a mai helyzetben is működik, megmagyarázhatatlan rejtély.

Számít a struktúra

A pártpolitikában a szereplők nem a semmiben lebegnek, hanem össze vannak kötve. A sorsuk nagy mértékben a másik szereplő sorsán múlik.

A politológiai elemzésekben sokat beszélnek arról, hogy a különböző ügyek és marketing eszközök éppen milyen hatást gyakorolnak egy-egy párt támogatottságára. Ez azonban csak az érem egyik oldala. A másik oldaláról, egy-egy politikai helyzet szerkezetéről általában kevés szó esik.

Ebben az elemzésben azonban a politikai élet színes-szagos-zajos része helyett most csak a struktúrákra figyelünk.

Fura politikai helyzet van, ahol látszólag nincsen valódi ellenzéke a kormánynak. Ennek az egyik oka maga a Fidesz, amely nem hajlandó a valós kihívója, a Jobbik ellen harcolni, hanem inkább a fiktív baloldali fenyegetésről szóló darabot állít színpadra.

A Jobbik eközben úgy próbál a Fidesz fő kihívója lenni, hogy nem viselkedik ellenzéki erőként.

Két szék között...

Ennek az az oka, hogy a Jobbik egyszerre két különböző szavazói csoportra céloz, ami viszont két, egymásnak ellentmondó stratégiát eredményez:

A sorozat első részében arról volt szó, hogy ez a választási ciklus egészen különleges a rendszerváltás óta elteltekhez képest, mert a közéletet nem a kormány és a kihívója küzdelme határozza meg.

Miért alakult ez így?

Nézzük meg először a Fidesz helyzetét.

A Fidesznek nem ízlik a valódi ellenfele

A baloldal 2014-es bukása után a Jobbik lépett elő a fő kihívó szerepébe, és ez elég nehéz helyzetbe hozta a Fideszt.

A Jobbik ugyanis nem a természetes ellenfele.

Egészen furcsa most a politikai helyzet: olyan mintha nem lenne ellenzék, legalábbis a parlamenti pártok nem tűnnek érdemben annak.

Vannak, akik ezt apátiával, kivásárlással vagy hitelvesztéssel magyarázzák. Egyes esetekben ezek a vádak akár igazak is lehetnek, de van egy mélyebb oka is az ellenzék feltűnő hiányának. Ez a politikai helyzet belső szerkezetéből fakad.

Hisztérikus vita folyik a muszlimok integrációjáról, ahol mindenki úgy csinál, mintha a bevándorlás kizárólag erkölcsi és eszmei kérdés volna.

Az egyik oldal azt hangoztatja, hogy ő a keresztény Európát védi meg egy idegen kultúrától, a másik oldal pedig az alapvető emberi együttérzésre és a segítségnyújtás kötelességére hivatkozik.

Végtelenített ideológiai csatározás folyik arról, hogy a muszlim vallású emberek be tudnak-e illeszkedni egy szekuláris államba, vagy a vallásuk erre alapból alkalmatlanná teszi őket (mintha nem szekuláris államban élne eleve a világ muszlimjainak elsöprő többsége).

A vitázó oldalak úgy csinálnak, mintha a hosszú távú integráció kizárólag vallási és kulturális kérdés volna.

Pedig a történelem megtanított minket egy egyszerű leckére