Kitty Genovese nevét hallva először általában az jut az eszünkbe, hogy egy olyan brutális gyilkosság áldozata lett, amit nagyon sokan láttak, mégse tett senki semmit. A New York Times akkoriban megjelent, durva túlzásokat tartalmazó beszámolójának, és a '60-as évek közepén uralkodó közhangulatnak köszönhetően egy olyan legenda született, melyet még ma is rendszeresen idéznek a városlakók közönyösségének és passzivitásának legjellemzőbb példájaként.
Genovese gyilkosa éppen két hónappal ezelőtt halt meg a börtönben, ami lehetőséget kínál arra, hogy búcsút mondjunk a 38 tétlen szemtanú mítoszának is, és az eddiginél nagyobb figyelmet szenteljünk azoknak az embereknek, akik bátran mertek cselekedni az eset során, habár a 28 éves nő életét végül senki nem menthette meg.
A New York Times lerakja a 38 passzív bámészkodó mítoszának alapjait
1964-ben a gyilkosság után két héttel (március 27-én) számolt be Martin Gansberg részletesebben az esetről a New York Times címlapján, a következő címmel: “A gyilkosság 37 szemtanúja közül senki nem hívta a rendőrséget”. A bevezető szerint “Több mint fél órán át 38 becsületes, törvénytisztelő polgár nézte végig Queensben, ahogy egy gyilkos három alkalommal rátámad egy nőre, és megkéseli őt Kew Gardensben.”
A tények helyett a médiabeszámolók és a nyomukban kialakuló közhangulat együtt támogatta, és erősítette meg azt verziót, mely azóta is rendre felbukkan cikkekben, könyvekben, filmekben, egyetemi tankönyvekben, de még színdarab és musical is született a témában.
A közkeletű, és a legenda fenntartásához kellően általános változat szerint Kitty Genovese épp a munkahelyéről tartott hazafelé New York Queens negyedében 1964. március 13-án, pénteken, mikor hajnali 3 után lakásának épülete előtt az utcán megtámadta egy férfi késsel a kezében. A nő valahogy eljutott az utcasarokra, ahol segítségért kiáltott: "Istenem, megszúrt. Segítsenek! Segítség!" A környező lakásokban sorra felkapcsolódtak a villanyok. A támadó távozott, majd visszatért és újra szúrt. A támadás kezdete után több mint fél órával a nő meghalt. Legalább 38-an látták a történteket, de nem tettek semmit, a rendőrséget csak a nő halála után hívta fel végül az egyik szemtanú. A mentők már csak a holttestet vitték el, ekkor jelentek meg először nagyobb számban a szomszédok.
A napilap később maga is elismerte, hogy durván eltúlozták többek között a szemtanúk számát, és a passzív viselkedésükről adott leírást. Ettől függetlenül a szomszédok nagy része a nyilatkozatok alapján valóban nem érezte feladatának a beavatkozást, féltek, azt gondolták, majd mások segítenek, néhányan pedig úgy vélték, hogy biztos csak családi perpatvar az egész, netán részegek közti civódás, tehát maga az áldozat is a felelős lehet a történtekért.
Hősök a mítosz mögött
A részletekből azonban egy ennél jóval összetettebb, és a szereplők viselkedését tekintve jóval színesebb kép bontakozik ki. Catherine Genovese, akit mindenki csak Kittynek hívott, éppen az autójával tartott hazafele munkahelyéről, egy általa vezetett bárból. A későbbi támadó, a 29 éves Winston Moseley ekkor már több mint egy órája kutatott áldozat után szintén egy kocsiban ülve. Hajnali negyed négy fele kezdte követni a nőt, aki végül a lakásához közeli vonatállomás mellett parkolt le (1-es szám a fotón).
Az Austin Street Kew Gardensben (Qeens, New York)
Moseley-t már az utcán sétálva látta meg, akitől megijedt, futni kezdett, de a férfi egy könyvesbolt előtt elkapta, és vadászkésével hátbaszúrta (2). A nő kiáltozott, mire villanyok kapcsolódtak, majd az egyik szomszéd (Robert Mozer) az utca túloldaláról kikiabált az ablakon: "Hagyja békén azt a lányt! Tűnjön onnan! Mit csinál?" Moseley félt, hogy őt vagy az autóját később felismerik, így otthagyta a nőt, és a közelben parkoló kocsijához sietett.
A sebesült Genovese az utca sarkán át (3) az épület mögé tántorgott (4), és behúzódott a ház egyik belső előterébe. Az elkövető közben visszatért, rátalált, és megint támadt. Megkéselte, megerőszakolta és kirabolta. Ezután elmenekült kocsijával, még mielőtt a nő meghalt.
Összesen tehát két támadás történt, és nem három, ahogy az a New York Timesban szerepelt. Emellett nemhogy 38, de egyetlen olyan személy se volt, aki mindkét támadást az elejétől a végéig látta volna. Az elsőt egyetlen ember nézte végig, az utca másik oldalán dolgozó Joseph Fink, aki valóban nem csinált semmit, a támadó eltűnése után aludni ment az alagsori lakásába. Ott van viszont Robert Mozer, a szemben lakó szomszéd, aki csak a hangokat hallotta, de egyáltalán nem maradt passzív, hiszen kikiabált a lakásából, pont ezzel akasztotta meg az első támadást, és bírta távozásra az elkövetőt.
A második támadás már az épületen belül történt, és az egyetlen szemtanú Genovese egyik barátja volt, az akkor éppen részeg Karl Ross. Az első támadást csak hallotta, viszont a második pont az ajtaja előtt történt. Azonban mikor kinézett az ajtón, megijedt, és telefonálni kezdett. Felhívta egy barátját, aki azt tanácsolta, ne csináljon semmit. Aztán az egyik szomszédot tárcsázta, Sophia Farrart, aki azt javasolta, hogy másszon át hozzá a tetőn át. A férfi ki is mászott az ablakon, és átment, ahol az idős nő utasította, hogy hívja a rendőrséget. A 70 éves, 150 cm magas hölgy pedig kiszaladt a megkéselt, megerőszakolt szomszédjához úgy, hogy egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy a támadó már elmenekült.
A két támadás ideje alatt valójában ketten is hívták a rendőrséget. Az utolsó hívás volt Karl Rossé, aki később azt mondta a nyomozóknak, hogy nem akart belekeveredni. A telefon után két percen belül ki is értek a rendőrök. A mentő érkezésekor Kitty Genovese még élt, és épp idős szomszédja, Sophia Farrar tartotta a karjaiban. Végül a kórházba szállítás közben hunyt el.
A sorozatgyilkos Winston Moseley és az őt lefülelő szemtanú
Érdekes módon az is pont egy cselekvő városlakó volt, aki végül a bűncselekmény elkövetése után hat nappal rendőrkézre adta Kitty Genovese gyilkosát, Winston Moseley-t, mikor az egy tévékészülék társaságában próbált távozni egy házból.
Moseley 29 éves volt tette elkövetésekor, nős, két gyerek édesapja. A halk szavú, intelligens férfi gépek üzemeltetésével foglalkozott, és korábban nem volt büntetve. A kihallgatás során még két fiatal nő ellen elkövetett gyilkosságot vallott be, 8 nemi erőszakot és 30-40 betörést.
Azóta (1964. július 7.) ült börtönben egészen két hónappal ezelőtti haláláig (2016. március 28.). 52 börtönben töltött évével egyike volt a New York állam vendégszeretetét legrégebb óta élvező raboknak.
Habár annak idején villamosszék általi halálra ítélték, a halálbüntetés 1965-ös állami eltörlése miatt életfogytiglani börtönre változtatták az ítéletet. Börtönévei nem teltek unalmasan. 1968-ban kórházba került, ahonnan megszökött. A szökés során öt túszt ejtett, és elkövetett egy újabb nemi erőszakot, mielőtt az FBI elfogta. (Az életfogytiglani mellé kapott még kétszer 15 évet.) 1977-ben diplomát is szerzett szociológiából, és összesen 18 alkalommal kérvényezte a szabadlábra helyezését. Utoljára a tavalyi évben.
Közönyös városlakók és/vagy tétlenségre késztető helyzetek?
A Genovese-gyilkosság nagyon gyorsan óriási figyelmet keltett abban az időben. Különösen a szemtanúk állítólagos elsöprő mértékű passzivitása váltott ki általános felháborodást. A történet önálló életet kezdett élni, legendává vált, számos pontatlanság és félreértés kezdte övezni. Mindenki valószínűnek tartotta, és épp ezért könnyen elfogadta igazságként, hogy az emberek kivétel nélkül teljesen közömbösen reagálnak egy szemük előtt lejátszódó gyilkosságra. A legáltalánosabb következtetés az volt, hogy a nagyvárosi élet elidegenedetté és embertelenné tesz. Közönyössé, közömbössé válunk az emberi szenvedés iránt. A városi ember érzéketlenségének a mítoszát az esetet követő pontatlan sajtóbeszámolók alapozták meg, illetve az aggodalommal, félelemmel és előítéletekkel teli közhangulat a '60-as évek közepének New Yorkjában.
John Darley és Bibb Latané New York-i szociálpszichológusok pont ezzel a magyarázattal nem érték be, és elkezdték 1969 után több kísérletben vizsgálni, hogy mi volt jellemző az adott társas helyzetre, amiben a szomszédok találhatták magukat, mi vezethetett passzivitásához. Számos igen ötletes kísérleti elrendezést alkalmazva jutottak például arra a következtetésre, hogy minél többen vannak jelen egy vészhelyzet során (pl. mikor valaki epilepsziás rohamot kap), minél több a bámészkodó, annál jobban megoszlik az egyéni felelősség érzése, csökken az egyén késztetése a beavatkozásra. Ezt nevezik bámészkodó hatásnak (bystander effect), de hívják Kitty Genovese- vagy Genovese-szindrómának is. Ilyenkor kulcsfontosságú, hogy minél többen vegyék észre, és értelmezzék jól láthatóan vészhelyzetként az adott szituációt, és ne keressenek önigazolásokat a passzív viselkedésre (biztos részeg az illető, magának kereste a bajt, nem az én dolgom a segítség, stb.). Megnő a segítségnyújtás valószínűsége akkor is, ha a bajbajutott egyértelműen csak ránk számíthat, esetleg közvetlenül a mi segítségünket kéri.
A Genovese-gyilkosság után központi rendőrségi hívószámot is létrehoztak még abban az évben (addig körzetenként más számokat kellett hívni vészhelyzet esetén), illetve az eset hozzájárult a 911-es hívószám 1968-as bevezetéséhez.
Habár a 38 tétlen szemtanú története később sok tekintetben túlzónak vagy félrevezetőnek bizonyult, attól még számos egyéb példa bizonyítja a bámészkodó hatás, és a felelősség megoszlásának a működését. A passzív, közönyös emberekről szóló előítéletek, az azokat meglovagló szalagcímek azonban nem kell, hogy vakká tegyenek minket a hősiesség példáira, vagy megingassák azt a hitünket, hogy ha velünk történik valami, akkor lesz aki segít. Nem kell feltétlenül Kitty Genovese gyilkosának a fejével gondolkodnunk, aki az egyik nyomozó kérdésére azt a választ adta: “Tudtam, hogy nem tesznek majd semmit. Az emberek sosem tesznek.”
Ha részletesebben is érdekel a bámészkodó hatás működése, szívesen megismernéd, hogyan válhatnak aktív hősökké a passzív szemlélők, akkor érdemes szétnézned a Hősök Tere Kezdeményezés tréningjei között. Civil érdeklődők, pedagógusok, vállalatok és trénerek külön találhatnak maguknak megfelelő képzéseket. A Brain Bar Budapest keretében hamarosan egy izgalmasnak ígérkező workshopra is sor kerül (2016. június 3., 18:00, Design Terminál) az ismert szociálpszichológus Philip Zimbardo közreműködésével.
Fotó: Nagy Márton (
Fotó: Nagy Márton (
