Irénke néni 92 éves, Budapesten született, most is itt él. Amíg a lába bírta, rengeteget túrázott. Erről beszélgettem vele.

Slenkai Irénnel lakásán beszélgettem egy tavaszi napon. Budapesten él, itt is született, és a vasútnál dolgozott hosszú évtizedeken keresztül. Elmondása szerint 16 éves korától kezdve nagyon nehéz volt az élet: a háború, a forradalom, és ami utána következett, nagyon megnehezítették a mindennapjait. A Vasutas Turista Egyesület tagjaként eltöltött napokra azonban szívesen emlékezik vissza. Rengeteget túráztak szerte az országban, s az országhatáron túl is. Ezekről a hosszú kirándulásokról kérdeztem.

Mikor keletkezett az egyesület?

1949. május 25-én megalakult a Vasutas Természetjáró Szakosztály, s ennek keretén belül a Vasutas Turista Egyesület. Attól kezdve rengeteget túráztunk, szombat és vasárnap teljesen kikapcsolódtunk, kipihentük a hét fáradalmait. A túrák nagyon szépek voltak, gyönyörű helyekre jártunk, s nagyon jól voltak megszervezve.

Mikor lett tagja az egyesületnek?

1950-ben, 28 éves koromban kezdtem járni túrázni.

Meddig járt a túrákra?

72 éves koromig jártam túrázni. Akkor egyszer rosszul lettem, épp itt voltunk a Pilisben, és azután már nem nagyon mentem.

Kik voltak a tagjai az egyesületnek?

A turista egyesületünk 90%-a régi cserkész volt, legtöbbjük persze vasutas. Mind nagyon rendesek voltak. Sokuk itt hagyott minket ’56-ban. Sosem jöttek haza.

Hány tagot számlált az egyesület?

Körülbelül százan voltunk összesen, egy-egy túrán nagyjából húszan vettünk részt.

Külföldre is szerveztek túrákat?

1956-ban voltunk először külföldi túrán, a Magas Tátrán. Nagyon szép út volt. Júniusban mentünk, de odakinn még gyönyörű hó volt. A késmárki turistaházban voltunk. Nagyon szép volt a kilátás.
1960-ban voltunk aztán Lengyelországban, az is gyönyörű volt, de láttunk borzalmas helyeket is. Szörnyű kis lengyel falukon mentünk keresztül, el se tudtam volna képzelni, hogy ilyen is van. Nagyon nagy szegénység volt.

A lengyelországi túrára reggel ötkor indultunk, még a Nap se kelt talán föl. Ez is valahogy nyár elején volt. Nagyon magas helyekre kellett fölmenni, és valahol megpihentünk útközben. Ott volt a túravezetőm is. Nagyon rendes lengyel férfi volt. A háború alatt, mikor a németek lerohanták a lengyeleket, a lengyel gimnazista fiúk lázadást szítottak, szegények. Elfogták őket Varsóban, és hajtották őket a német fegyveres katonák, vitték őket kivégezni. Ez a fiú is köztük volt. Ahogy mentek az utcán, jött egy német katonatiszt felesége a piacról, és ezt a fiút szólította ki a tömegből, hogy vigye neki a kosarát. Így menekült meg. Ez egy olyan rendes ember volt, minden este az ágya előtt letérdelt, imádkozott szépen. A többieket kivégezték. Ezt az embert Jureknak hívták. Egyszer ő vezetett egy túrát, lengyeleket hozott Magyarországra, Visegrádon találkoztunk, megismertük egymást. Nagyon kedves társaság volt vele.
Lengyelország gyönyörű volt, és mindenki nagyon rendesen bánt velünk.

Milyenek voltak akkoriban a turistaházak? Mennyire voltak felszereltek és alkalmasak a turisták ellátására?

A magyarországi turistaházakban nem volt víz, nem volt világítás, csak lámpa vagy gyertya, vízért általában le kellett menni a forráshoz. Ma, például Miskolcon, autóút vezet fel, és nyaralótelep lett a turistaház körül.

Meséljen egy kicsit a szervezésről, a szállásokról, az utazásokról.

A szállás mindig meg volt szervezve előre. Különféle kedvezményeket kaptunk, és kaptunk mindig szabadjegyet a vonatútra, a nem vasutas társaink is.
Később aztán a szabadjegyet elvették a debreceni vasutasok jóvoltából. Szerveztek Budapesten egy futballmeccset, és azt mondták, hogy ami szerelvény jön, azon mind vasutas turisták vannak. Hát egyikük se volt se turista, se vasutas. Ebből aztán botrány lett, úgyhogy elvették a szabadjegyet.
De ezután is adott a Turista Egyesület tagjainak a Természetjáró Szakosztály olyan kedvezményt, hogy jóval kevesebbet fizettek a nem vasutasok is.

A túrákon kívül más programokat is szervezett az egyesület?

Igen, voltak az egyesületnek versenyei, távfutóversenyt például rendszeresen szerveztünk. Ezeken fiatalok vettek részt, iskolások, egyetemisták.
Már nyugdíjas voltam, mikor egyik nap jöttem haza, és tele volt a busz. Nem messze tőlem ült egy édesanya, ölében egy kisgyerekkel, és odahajol hozzám egy férfi, és azt mondja: „Tessék leülni Irén néni, mi úgyis tovább megyünk Ürömre.” Kiderült, hogy az egyik régi távfutó volt, mostanra családapa lett. Én nem ismertem meg őket. Sokszor mentünk a távfutóversenyekre állomásnak, ahol meg kellett jelenniük a versenyzőknek, és akkor mi beírtuk nekik, hogy mikor jártak ott. Sokat voltunk ilyen versenyhelyeken, és rengetegen megfordultak ott egy-egy alkalommal..

Milyen volt a munkája a vasútnál, szerette?

A munkámat szerettem, nem is volt vele soha baj, rendesen csináltam, gondolom ezért nem kerültem soha B-listára.

Mi az a B-lista?

Akit B-listára tettek, azt egyszerűen kiebrudalták, vagy kihelyezték valahova.

Az egyesület megalakulása előtt is sokat kirándult, vagy csak a belépést követően vált a túrázás szerelmesévé?

Azelőtt is rengeteget jártunk túrázni, gyerekkoromban pedig minden nyarat a Nagybörzsönyben, az édesapám falujában töltöttünk. Egészen addig, amíg a háború ki nem tört, addig mindig

Szokott szervezni az egyesület találkozókat a régi tagoknak?

Igen, évente van ilyen találkozó. Egyre kevesebben vagyunk. Régebben eljártam, itt szoktak lenni Pest környékén, de most már oda se nagyon tudok menni. És most én vagyok a legöregebb a nők között, de lehet, hogy a férfiak között is.

Van esetleg valami kedves története, ami túrázás közben történt?

A keresztfiam, Péter, egyik alkalommal jött haza, és azt mondja nekem: „Nahát, Kereszt, mit hallottam rólad! A Molnár Laci bácsi mesélte, hogy mit csináltál te a Bükkben.” Elképedek, hogy ugyan mégis mit csináltam? Aztán elmesélte, hogy mikor mentünk ősszel szarvasbőgésre a Bükkbe,  már visszafelé jöttünk, amikor megoldódott a bakancsomnak a fűzője, én meg találtam az út mellett egy nagy követ. Ráraktam a bakancsomat, mire a kő megmozdult, én egy nagyon sikítottam, erre tizenvalahány kő megmozdult, és mind felém nézett. Kiderült, hogy az erdésznek a tehenei voltak, amiket én nagy köveknek néztem. Ahogy én szegényre ráraktam a bakancsomat, ők megijedtek.
Ezt aztán sokáig hallgattam. Már nyugdíjas voltam, amikor a keresztfiam összetalálkozott a Molnár Laci bácsival, és még akkor is mesélte neki, hogy én hogy jártam a Bükkben a tehenekkel.

Említette, hogy milyen fontos szerepet töltött be ez a rendszeres túrázás az egyesület tagjainak életében.

Igen, nagyon jó volt, szerettük csinálni, és ha ezt nem csinálom, akkor lehet, hogy rég a lipótmezői sárgaházban kötöttem volna ki, mert nem volt egyszerű az élet akkoriban.
Szívesen mennék túrázni most is, ha nem fájna a lábam.

Nem is tudom, mi lett volna velem, ha Pesten kellett volna végigélnem az életemet.
Nagyon, nagyon szépek voltak ezek a túrák, úgy gondolom, hogy ezért bírtam ki ezt az életet.

Nem tartom magam pesszimista embernek, sőt, de az utóbbi hónapok közlekedése kicsit szkeptikussá, cinikussá tett, ha a BKV-ra gondolok. Az amúgy is magas számú késéseim szorgalmasan szaporodtak, mikor a kétségbeesés határán próbáltam megkeresni a pótlóbuszok megállóit. A dugókban mondjuk a buszvezetők rendszerint zseniális hozzászólásokkal kommentálták az eseményeket, így azok valamivel kellemesebbek voltak, mint a Margit hídnál a hömpölygő embertömegben sietni. Mert az szinte lehetetlen volt. Ezekben az időkben fogalmazódott meg bennem az az érzés, ami egy glossza, e csodálatos találmány megírására késztetett. Olvassátok szeretettel. Aztán szálljatok fel a BKV-hajóra, élvezzétek az utat, és bocsássatok meg mindent tiszta szívből a szegény, szegény BKV-nak.

Pár napja – jó szokásomhoz híven – késésben voltam. Órára mentem, nem akartam elkésni. Futottam a HÉV-hez. Elértem. Felszálltam, és elfoglaltam egy napsütötte helyet az egyik ablak mellett, és elindultunk a Batthyány tér felé. Akarom mondani a Margit híd felé. A HÉV ugyanis egy ideje nem hajlandó tudomásul venni, hogy végállomása nem a Margit híd, hanem a Batthyány tér. Talán már a szerelvények sem tudják, hol is van az a híres Batthyány tér… Az öregebb kocsik biztosan lágy hangon mesélik kedves emlékeiket az újaknak, hogy „volt egyszer egy Batthyány tér…” Én sem tudom már napját, mikor jártam ott. Lehet, hogy a hétvégén elbuszozok a Batthyány térre. Vagy talán mégse – az ember nem szívesen szán 15-20 perceket az életéből egy hévmegállónyi távolságra. A másik kifogásom meg az lehetne – és lesz is minden bizonnyal –, hogy nem szeretem a HÉV-pótlókat. Valamiért nem jó érzés olyan buszon utazni, amiről ordít, hogy csak végszükség esetén engedik forgalomba, amikor már az sem számít, hogy a hátsó ajtó nem nyílik. Nem mellékesen pedig az út végére az ember lelkét is kirázza jól megszokott helyéről.
Igazából azon sem csodálkoznék, ha egyik nap bemondanák az esti hírekben, hogy a szentendrei HÉV új végállomása a Margit híd. Nem zaklatna fel senkit, a legtöbb ember valószínűleg már lemondott róla, hogy a kettes metróval folytassa útján a HÉV után. Ahogy én is.
De aggodalomra semmi ok, hisz ott a hármas metró! Igaz, egy kicsit életveszélyes, de legalább megy – emellett pedig lassan eltörpülnek olyan apróságok, mint például, hogy néha kigyullad, füstöl, nem indul el. Hogy is mondjam, belefér. Pláne egy olyan városban, ahol a felújítások során még a villamospótló autóbusz-pótló autóbuszt is bevetik néha. Biztos, ami tuti.

Budapest, a főváros, az élettér, a tér, amelyben élünk. Személyes történetek helyszíne, másoktól hallott történetek helyszíne. A budapestinek A város. Ahol él, amit szeret, amit elvisel, amiben könnyen eltalál innen oda, ahol könnyen eltéved, ami sokszor már a vállát nyomja.

Költőink Budapestje verseikben.

Kosztolányi Dezső: Budapest

Ó, mint imádlak, mint szeretlek
csordult szivem bálványa, Pest;
ha rámfuvall százszínü lelked,
a vér eremben újra pezsg.
Hogy ifju kedvvel felkerültem,
egy más világ zajgott körültem
s sajgó reménnyel, tétován
bolyongtam útjaid során;
díszházaid kő-Bábelében
zendült meg lantomon a húr,
míg fönnröl a lágy, kék azúr
szelídeden simúlt elébem.
Zajnak, tudásnak városa
el nem felejtelek soha!

Vágyódom én mindég utánad:
ha lábunk friss havat tapos,
s zivataros ütembe vágtat
tovább a csörgő villamos;
de lantom egyformán magasztal,
ha langy, fuvalmas, halk tavasszal
aszfaltba nőtt lombok között
járkál selyembe öltözött
sok lányod, asszonyod s amint mén
szines napernyő-árny alatt
számítva, büszkén, hallgatag
hódít, igéz, reánk tekintvén...
Ó Pest, mi sok szép asszonyod -
s szivet szivem mégsem lopott.

Mindegy. Habár ez a sugáros
érzés reménye nem követ,
szeretlek, édes, büszke város,
imádom a porod, köved,
a partot a nagy, zöld Dunával,
a szürke Gellért bércit által,
mely büszkén nyomja fel tovább
horpadt, de gőgös homlokát;
ott búg, süvöltöz a hajósip,
tolongnak a hidak előtt,
izzadnak a járókelők,
az elhagyott nyomor vivódik;
fuldoklik és felsír, az, ez,
de hangjok a zavarba vesz.

Amott a fellegekbe lebben
intőjelül, virágtalan,
méltóságos, sötét tömegben,
kőtrónusán az agg Arany.
Körötte sok korcs, vézna gyermek,
kik - törve - németül csevegnek
fitymálva a hazájukat.
S itt elfog egy bús hangulat:
várom, mikor mozdul ez ősz fej
s ércbuzogányt mikor ragad,
hogy az erőtlen fiakat
lesujtsa mózesi erővel.
Ércorrán másznak a legyek.
Nem mozdul... Én továbbmegyek.

Itt minden ifju s mégis emlék,
itt minden új s máris erő;
e partokon nézhette sergét
Mátyás király, a Bécs-verő,
ott a lépcsőfal, ősi csarnok,
hol a lázas tömeg kavargott,
mit részeggé tett a tavasz.
Bezzeg megváltozott ma az!
Mert bár e hős nép szónokol még,
ma már az ifju is öreg
s nem jár itt más, mint legfölebb
néhány könyvtárőr, béna honvéd,
míg künn a rikkancs-száj szalad
s harsányan orditoz: "A Nap!"

A kávéház mélyébe soknak
kitárul az üres világ.
Az alkusz kínosan nyomorgat
szájában egy virzsiniát;
fenn a plafonon ég a villany,
a borfiú sürögve illan;
a füst, a hő, a lárma nő,
a férfi sok, de több a nő,
ki összejő s mint holmi zsúrnál
ásit, kacag, fitymál, nevet,
mellette jajgat a gyerek,
kezében egy jófajta: Journál
s a nagy tükörbe bágyatag
látszik a füstös forgatag.

Gyorsan fizessünk, itt az alkony,
menjünk hamar, megfojt e hely!
A népes korzó áll a parton
s a lányka mindig érdekel;
halkan susog a sok platánfa,
bódít a hó-akác virága,
az ember ismerőst kutat...
Nézd itten a szökőkutat!
Párkány-szögelletén a kádnak
sok moh-lepett, bús nimfa van
s oroszlánfői untalan
gyöngyös, fehér vizet okádnak,
mig az emelt, magas sikon
blazirtan áll egy vén Triton.

Itt fényes az éj, mint a nappal
s akár az éj, bűnös a nap,
a vérbe lázadozva nyargal
a szenvedély s zajong, kacag.
A csendes utcán nagy titokban
vörössugáru lámpa lobban.
Egy udvaron sípláda szól
s a fél ház vele búg, dalol,
elvész a szó a kába zajban.
Máshol nyekerg a hegedű,
hajlongva kér a félkezű,
és a szemétládára pattan
két sápatag, korán okos
négyéves lányka s - bosztonoz.

Az égi rózsák fenn kinyílnak,
a sárga hold az égre lép
s halkan kigyúl, mint földi csillag,
a sok bioszkóp szerteszét.
És tódul a néző ezerszám,
bőg, csattog a vastorku reklám:
"Szenzáció, szenzáció!
A zárdaszűz, a víziló..."
A cimpilimpi zúg, a smokk vár,
pesztonka, asztaloslegény
les, fészkelődik a helyén.
A "zenekar" munkába fog már
s helyéből mindenkit kitúr
pár raccsoló, pipes ficsúr...

Ó, én szeretlek áhitattal
tornyos, kavargó, büszke Pest!
Ha elpihensz, s fáradva halkal
leszáll a csókos, csöndes est,
édes gyönyörtől fuldokolva
megyek ki a körútra nyomba.
Kék és forró az éjszaka,
halk a hegedűhúr zaja.
Bús lelkem ekkor átölelne
magyar, szerelmes városom,
szivemnek húrján átoson
kevély fajom szilaj keserve...
Bár tőlem olykor, pénz hiján
csak rossz hatost kap a cigány.

De félre tréfa, víg enyelgés,
halkabban édes ifjuság!
Így látja Pestet a szerencsés,
de jöjjenek csak a tusák
és törjenek meg búsan, őszen
térjek meg erre s itt időzzem,
nem ismerem meg e helyet
s árnyat találok fény helyett -
lehet; de Pest, szép ideálom,
bár megtör is majd aggkorom,
te majd felismersz akkoron
s engem megejt a régi álom.
Itthagytam lelkem, pénzemet:
elég ok, hogy szeresselek.

Simon Márton: British Petrol

Budafok, Tétény, Móricz és Csepel-Háros
Ferenc, József, Lipót, Teréz meg Erzsébet város
Gellért, Feri, Szép és Német, Kovácsi és Solymár
Bosnyák, Hősök, Város és Nép. Na hol voltál, hol nem voltál?

Ez Budapest, az a fő, talán tényleg jobb Pécs vagy Szeged,
de neked ez a város, ez a sors, ezt nyerte a sorsjegyed
Romkert Gettó Rózsadomb a Riótól a Ráckertig
olyan mintha cinkelt lenne, de kaparhatod bármeddig
Ez a város egy Herendi, csak nem látod a lomtól
Pest félálom-barkóba, ami önmagára gondol
Budapest Ádám és Éva, épp almatortát esznek
egy keresztrejtvény, ahol minden megfejtés az, h „b.meg„
Pest végtelen pasziánsz, és a gép csal vagy 100 éve
Pesten csak amit elejtesz, az kerül a helyére
majdnem Kasszandra, hiszel neki, pedig mindig téved
Pest az utolsó pohárra a legelső érved,
Pest egy Instant Kőleves, Mumus, Szimpla, Szóda,
Pest kettőfélben benne van 96 óta
Mélypont a Gödörben, Dohány, Fény és retró
a 2070-ben átadott négyes metró
Pest kínai tetoválás, ne kérdezd mi, elég a látvány
mert maximum tavaszi tekercs, bár azt hitted, h őszi sárkány,
Pest egy celeb, aki egyszerre két mozgássérült helyen áll,
Pest egy megőrült nyugdíjas, valami királyról kiabál
a Duna gyöngye, szép, színes, szecessziós gésagolyó
két tucat bronzcipő, és két tucat nosztalgia hajó
Kossuth térde, Blaha Lujza, szeles Moszkva, vérmező
Pest egy valaha legendás, ma már csak rákos rendező,
Pest szavazás, dönt helyetted, hiába tartózkodol
a szabadság, ami hatvan éve összesen egy darab szobor
Pest kétmillió főszereplő, és ki tudja, mi még
egy Mundruczó rendezte Terminátor 2 remake
Pest egy öreg, gége metszett, hazudozó koldus
de akkor is adnod kell neki, hogy nyugodtan alhass
Pest egy nagy üveg lekvár aljában elbújt szilánk
egy eretnek időjós, akit kitagadott Aigner Szilárd,
itt mindenki jobban tud és kicsit jobban gyűlöl
itt te is túlélsz, bár nem látod a parkot a fűtől
Pest szétszakadó szatyor, kevés vagy, hogy elbírhasd
egy 13 éves kurvára spóroló kisnyugdíjas,
egy keleti aluljáró, ami sehonnan visz sehova
Pest a Krsna, ZP, KP, LMP, Stex, Jehova

Itt voltál boldog. Hajnali panelerkély 10 éve, Rákoskeresztúr,
itt kerülgetted a kutyaszart, sétálva éjszakákon keresztül,
paráztál a nyugatiban hogy megkéselnek párszor,
voltál éjjeli városliget, tó, állatkert, sörsátor,
nézted a sötét Városmajort sokáig, félmeztelen
kikezdett veled egy 60 éves nő a hetvennégyesen
hallgattál tescos nejlonszatyrot zörögni a Citadellán
elsétáltál rohamrendőrök közt, a kutya se figyelt rád
vártál nőt Móriczon, Moszkván meg a Jászain sokat
néztél mindenkinél magányosabban Jóbarátokat,
locsolgattad más virágát, ettél ingyen és túl drágán,
benézett ablakodon a vár, a hetedik ker., meg a sátán,
túl sok helyen ébredtél, de a lényeget átaludtad –
hogy ha mellényúltál, Pest volt a védőháló alattad

Pest a véredbe kerül, és te odaadod neki, vedd el,
Pest naponta 2 millió orgazmust színlel,
mert senkit nem szeret viszont, de ha megölöd is meghatároz –
hát hogyan viszonyuljon az ember a saját anyagához?

Ady Endre: Budapest éjszakája szól

Budapest éji, nagy álmát hozom.
Be víg város vagy, én bús városom,
Zsibbadtan tapint fáradt két kezem,
Cigánnyal, borral, nővel érkezem.
Budapest éji, nagy álmát hozom.

Én vagyok a mámoros, kusza est.
Egy városom van: szegény Budapest.
Máshol keserű borom és söröm,
Itt számba ömlik az édes öröm.
Én vagyok a mámoros, kusza est.

Én hozom az álmot, Léthe-vizet
És Budapest ujjong, dalol, fizet.
Bizáncban is nőtt feledés moha,
De így feledni nem tudtak soha.
Én hozom az álmot, Léthe-vizet.

Itt mindenkinek utolsó tor int,
Itt a cél: esti öt vagy száz forint,
Itt estenként mind királyok vagyunk,
Holnap már letörünk, vagy meghalunk.
Itt mindenkinek utolsó tor int.

Itt mindenkit temető-láng vakít,
Itt mindenki gyászol már valakit.
Rossz asszony, váltó, betegség, kaland,
Rossz férfi, vak bűn, ártó hírharang.
Itt mindenkit temető-láng vakít.

Itt mintha a víg Halál lengene,
Szinház, kávéház, cigány, bor, zene,
Csók, ájulás, láz és mai siker,
Mit bánjuk ma, a holnap mit mível.
Itt mintha a víg Halál lengene.

Hajszás nap után éji örömök,
Kigyúlnak a szivek, ha én jövök.
Ugye, hogy jó az éji merés?
Ugye, hogy jó a vidám feledés?
Hajszás nap után éji örömök.

Holnap majd ujra jövök, érkezem,
Most a hajnal vad szagát érezem.
Bús Budapest száguldj, rohanj tovább,
Szedd össze a jövő éj zálogát,
Holnap majd ujra jövök, érkezem.

Tavasz van, nagyon, most már tuti.

Ennek örömére írom ezt a tavaszköszöntő blogbejegyzést.

Hogy mire alapozom, hogy tavasz van? Az egyik dolog, hogy március van. Egy másik dolog viszont engem jobban meggyőzött (énmárnemdőlökbeahónapoknak alapon): az Erzsébet híd környékén ugyanis kivirágzott egy fa. Fehér virágszirmokba borulva áll, és csak áll, és valami elképesztő illatot áraszt maga körül, ami bizonyos időközönként megcsapja az ember orrát, totális meglepetést okozva. Mert, hát ki van hozzászokva a virágillathoz Budapesten? Én tutira nem.

Pár napja, este sétáltam el mellette, miután végignéztem, ahogy egy részeg fiatalember a lábával próbált meg kiborítani egy szemetest. Többször is próbálkozott vele, s miután harmadik nekifutásra sikerült, nevetni kezdett, és büszkén tekintett körbe, azonban senki nem nézett rá vissza. Szomorú látvány volt. Ezután körülbelül fél perccel láttam meg a már említett fát, és nagyon éles váltás volt. Mint mindenki másban, bennem is sokszor ébresztenek fel emlékeket az illatok. A virágzó tavaszi fák – meglepő módon – a tavaszt juttatják eszembe, különösen az estéket. Az esti Budapesten sétálva ilyenkor minden olyan más lesz. A fények mintha sárgábbak lennének, és az illatok, azok teljesen mások. Minden évszaknak megvan a maga illata, sokszor próbálom meg összerakni, miből áll „az a tipikus télszag”, vagy amire azt mondjuk, hogy „nyárillata” van. Vagy lehet, hogy csak én mondom, mindenesetre nekem ez egy hosszú távú projektem: összeszedni az évszakok illatainak összetevőjét. Egy kicsit elborult terv, sebaj. Vagy talán valaki már meg is fejtette ezeket? Jajj nekem.

Meg különben is, tavasszal annyi minden jó történik. Meg nyáron, meg ősszel, meg télen is, de most tavasz van, ezért nyilván a tavaszról fogok beszélni, mert az most olyan aktuális, még én se szoktam meg, hogy március van – igaz, a 2015-öt sem.

Tehát tavasz van. A város meg tele van jó programokkal. Például jobbnál jobb koncertekkel. A múlt héten két nap alatt két olyan jó koncerten voltam, hogy ha nyárig már csak fele ilyen jó koncertekre megyek, már mondhatom azt, hogy idén tavasszal csupa jó koncerten voltam.

Nemrég voltam egy random koncerten is. Nekem mindenesetre az volt: én csak gyanútlanul beültem néhány barátommal egy sörre, erre odabent valami irgalmatlanul jó zene szólt, egy srác énekelt, volt gitár, egy lány meg egy dobozon dobolt. Mondom én, hogy elképesztő ez a tavasz!

Meg ez a zene is, én nem tudom megunni, ez van.

Koncert után mentem hazafelé, és elhaladtam egy kollégium mellett. Szeretem a régi épületeket, ha megtetszik egy,  jól végignézem. Ahogy néztem az ablakokat, az egyik emeleten észrevettem, hogy egy pár épp megöleli, aztán megcsókolja egymást. Csak a körvonalaik látszottak, az egész olyan volt, mint egy festmény. Vagy valami filmjelenet.

Szóval itt van ez a tavasz dolog, kezd ébredezni a természet, gyűlnek a szabadtéri programok, múlik a kezdeti mindenkit falhoz vágó tavaszi fáradtság, és lehet menni ki a szabadba: koncertre, kirándulni, sétálni, biciklizni.

Vagy csak úgy lenni, és élni bele a tavaszba. Engem például annyira feldob az egyre melegebb idő, hogy már egy séta is boldoggá tesz, amikor nem érzem azt, hogy belefagyok a levegőbe. Ami azért nem hátrány.

Ezt az erősen szubjektív hangvételű irományt egy kellemes kis zenével zárom, a továbbiakban pedig visszatérek a király budapesti programokhoz, helyekhez.

Az van, hogy engem a tavasz idén olyan jól érintett, és olyan jókor jött, hogy nem tudtam szó nélkül hagyni. Úgyhogy helló, tavasz, jó, hogy jöttél.

Van a MÜSZI-ben egy kis bolt, a workSHOP.

Mindenféle iparművész meg képzőművész termékeket lehet itt venni: ékszereket, táskákat meg egyéb kiegészítőket. Meg vannak nagyon jó vintage ruhák – a kedvenc ruhadarabom jelenleg egy 300 forintos fehér blúz, amit ott túrtam. 300 Forintért. Háromszáz forintért. A boltot két lány vezeti, ők maguk is alkotó művészek. Nemrég meghirdettek a Facebookon egy workshopot, hogy ezer forintért bárki készíthet magának két darab bőrékszert. Hirtelen nem jutott eszembe egy indok sem, amiért ne mennék el, ezért aztán elmentem. És csináltam magamnak ezer forintért két darab bőrékszert. De még milyet! Hogy milyet? Hát ilyet:

Meg egy karkötőt is, de karkötők terén még van hova fejlődnöm – nem mintha a fülbevaló készítésben olyan húde profi lennék… –, úgyhogy azt nem osztanám meg a nagyközönséggel.

A lányok nagyon jófejek voltak, mindenben szívesen segítettek. Beszélgettünk, közben alkottunk, és sorra születtek a fülbevalók, nyakláncok, karkötők. Nagyon sok bőr anyaguk van, meg csomó másfajta is, meg kellékek az elkészítéshez, és azt mondták, aki szeretne csinálni valami szépet, nyugodtan ugorjon be hozzájuk máskor is, mert tudják, hogy egyedül kreatívkodni nem annyira jó, viszont többen együtt…! Hát az meg nagyon király. És tényleg. Régen csináltam már magamnak ékszert, és jó érzés volt, hogy kis segítséggel egész tűrhető és viselhető darabot sikerült gyártanom.

Elő a fantáziát, tessék nyugodtan használni! Ezek a workshopok nagyon jó alkalmak hozzá. Ott van egy csomó anyag, bőr meg textil, meg gyöngyök, meg fonalak, segítőkész művészek, meg jófej emberek.

Holnap például: 

karácsonyi ajándékkészítős workshopot tartanak (december 14.), ahol igazán egyedi ajándékot: menő hógömböt lehet készíteni. És nem csak mi magunk készíthetünk ott ékszereket, táskákat, dísztárgyakat, hanem vásárolni is lehet. Ékszert, táskát, dísztárgyat, kiegészítőket, vintage ruhadarabokat. És mindezt a MÜSZI-ben, a Blaha Lujza tér 1. szám alatt, a Corvin áruház III. emeletén.

További infók a workSHOP-ról itt: https://www.facebook.com/workshop.muszi

a MÜSZI-ről meg itt: http://muszi.org/

és itt: https://www.facebook.com/muvelodesiszint

Az utolsó linket érdemes nézegetni, mert a héten kétszer (csütörtökön és szombaton) is tart a workSHOP workshopot, a helyszín és további tudnivalók fent lesznek az oldalon.

Ez meg egy jó kis chilei muzsika, az előadó Pascuala Ilabaca, aktuális kedvencem. 

https://www.youtube.com/watch?v=gdhY7jWS9tQ

Szóval a lényeg: böngésszétek bátran a MÜSZI programjait, mert nagyon széles és színes a kínálatuk.

De nem csak a programjai miatt jó a MÜSZI, hanem ideális hely, ha az ember be akar ülni valahova a barátaival - vagy egyedül -, és akar inni egy jó teát vagy kávét. Vagy sört. Például.

Ha valakiben netán felmerül a kérdés, miért reklámozom ennyire a MÜSZI-t, a válasz igen-igen egyszerű: mert tetszik. Mert jó oda járni. Jók a programok, meg úgy az egész. Hát ezért. Aki nem hiszi, nézzen be. 

Valahogy így történt. Németh Tamás egy reggel felkelt, és bagelt akart enni. El is indult Budapest utcáin, hogy rátaláljon az igazira. De nem járt sikerrel. Amiket a kávézókban, péksüteményt árusító helyeken talált, csak igen nagy jóindulattal lehetett volna bagelnek nevezni.

Ja, de hogy mi is az a bagel? Ez a kérdés pár évvel ezelőtt abszolút jogos lett volna bármelyik budapesti lakostól. De néhány éve már nem az. Mert azóta van nekünk egy Budapest Bägelünk.

Szóval a bagel. Így néz ki:

És most jöjjön egy kis bagel történelem.

Az első bagelek születési helyéért nem kell messzire mennünk: elég, ha Lengyelországig visz az utunk. Valahol azon a területen láttak napvilágot az első kis lukas közepű csodák. Zsidó eredettel is rendelkezik, ezért van az, hogy Izraelben és Amerikában is ismert étel, utóbbiban beletartozik a cookies-mogyoróvajas szendvics kategóriába (azt azonban meg kell jegyezni, hogy az ottani bagelek nagy részének köze sincs az igazihoz).

Kb. akkora, mint egy zsömle. De nagyon nem az. Maximum annyi a közös a kettőben, hogy mindkettőt meg lehet enni. A bagel közepén van egy luk. Ez nagyon fontos: ha nincs, azt jelenti, nem kelt meg eléggé, vagy mást rontottak el az elkészítés során, és akkor már nem az igazi. Lehet bele tenni nagyjából akármit, ami a jóízlés határán belül mozog, de mivel ez a skála igen széles, tényleg sokféle elképzelés megvalósítható a kettévágott bagel közötti mennyei területen. A Budapest Bägel kínálata a töltelék terén igyekszik az évszakhoz idomulni, hogy idényzöldséget használhassanak. Lehet sósan is, édesen is fogyasztani.
Igazán szabad egy étel.

A Budapest Bägel Facebook oldalán találhatunk képeket édes meg sós változatokról is, amik, hát durván jól néznek ki.

https://www.facebook.com/budapestbagel

Az elkészítése bonyolult, érzékeny folyamat. Nagyon oda kell figyelni, mit, mennyi ideig, hogyan csinál az ember. A bonyolultságát jelzi például, hogy főzni is, sütni is kell. De a lényeg, hogy a végén elképesztően finom bageleket kapunk.

Na szóval, ott tartottunk, hogy szegény Németh Tamás nem talált magának bagelt széles e Budapesten. Hát-hát. Nem szép dolog.

Aztán egy héttel később Izraelben járt a barátaival, és Jeruzsálemben belefutott a bagelbe. Igaz, az ottani kicsit más: hosszúkás, meg magában eszik, egy kis fűszerrel. Eltökélt bagelvadászunk addig járt az árusok nyakára, míg az egyiktől megszerezte a receptet. Aztán hazajött, és hónapokig minden nap bagelt sütött. A recept egyre változott, a bagelek egyre finomabbak lettek, Tomi családja egyre jobban unta a napi programot. De aztán egy napon… olyan finom bagelek jöttek ki a sütőből, hogy nem volt mit tenni, odáig kellett lenni értük. Így tett az egész család, aztán egyre többen és többen.

Tomi ugyanis a győztes recepttel elkészített bageleket egy reggel bepakolta a táskájába, és elindult, hogy valamit kezdjen velük. Hamarosan kialakult egy öt-hat helyből (kávézók, éttermek) álló kör, akiknek minden reggel szállította a friss bageleket. A sikerük pedig egyre nagyobb lett.

Aztán megkereste őt a Telep egyik vezetője, és megkérdezte, beszállna-e egy bagelező nyitásába. Mi az, hogy. Először a Kecskeméti utcában nyílt meg az üzlet, 2014 nyarán pedig átköltöztek a Kálvin térre. Az emberek elkezdték megismerni a helyet, beszéltek róla, egyre ismertebb lett. A bageleket a kezdetektől Tomi süti, és ezen nem is akar változtatni. Annyi változás történt csupán, hogy rajta kívül mostmár még egy ember tudja a titkos receptet, ha Tomi esetleg nyaralni menne, ne kelljen nélkülöznie a nagyközönségnek a bagelt.

Naponta körülbelül 350 bagel készül el, amihez ihatunk egy finom kávét, teát vagy gyümölcslevet is a Budapest Bägelben.

Az üzlet nem nagy, de senki sem panaszkodik: bent is le tud ülni pár ember, kint pedig egy nagyobb asztal köré lehet helyet foglalni, ahol akárki ül melletted, egy közös biztos van bennetek: szeretitek a bagelt. 

Tomi számításai szerint eddig körülbelül félmillió bagelt sütött meg. És ez a szám egyre csak gyarapszik.

Az odajárók közül sokan törzsvendégek már, de akad olyan is, aki reggel a szomszéd lakásból jön le papucsban, hogy megvegye a reggelijét. A vendégek között sok az egyetemista: magyar és külföldi egyaránt. Utóbbiak közül sokan örömmel üdvözlik a számukra már ismert bagelt, előbbiek pedig hamar megszeretik.

Mert a bagellel nem lehet mást csinálni, mint megenni, és megszeretni.

Képzeljük el, hogy halottak napja közeledtével az egész család süt-főz, a zenészek készülődnek, és oltárt építünk, melyre ételt, italt, elhunyt szeretteink fényképét tesszük, és virágokkal díszítjük. Furcsa lenne, ugye?

Mexikóban nem az. Ott nagy hagyománya van a Día de los Muertos-nak, vagyis a halottak napjának. Eredete az ősi azték és maya időkbe nyúlik vissza.

November első hétvégéjén a Mexikói Nagykövetség és a MÜSZI második alkalommal rendezte meg kétnapos halottak napi rendezvényét, ahol a mexikói szokásokat mutatták be.
Idén is tele volt a MÜSZI előadóterme. Mexikóiak, magyarok egyaránt eljöttek az eseményre.

Szombat délelőtt halottak napi oltárt készítettek a résztvevők, ezt este hat órától nézhette meg a nagyközönség. Hát mit mondjak, nagyon jól nézett ki. Itt egy kép róla, talán így jobban érthető, miért mondom ezt:

Az arckép, ami középen van, Octavio Paz Lozano (1914-1998), irodalmi Nobel-díjas mexikói költő, esszéíró fényképe. 100 éve született, rá is emlékeztek az eseményen.

Az említett oltárra kerül egy nagyon érdekes kalács is, a pan de muerto, a halottak kenyere. Ez egy édes sütemény, mely csontokat és koponyát formál.

Halottak napi oltárt készíteni ősi szokás Mexikóban. Az elhunytak fényképei és az ételek-italok mellett gyakran helyet kapnak játékok, amennyiben gyermek is van a halottak között, vagy alkoholos italok – például tequila – a felnőtt lelkekre is gondolva.

Ebből a régi hagyományból is látszik, hogy a mexikóiak nem szomorkodnak halottak napján, hanem ünnepi keretek között emlékeznek halottaikra. Nekem nagyon szimpatikus ez az egész.

Az alábbi, elég ismert – és szerintem baromi jó – videoclip tele van mexikói halottak napi arcfestést viselő fiatalokkal. Ez is nagyon jól mutatja, hogy Mexikóban mennyire máshogy közelítik meg ezt az ünnepet.

Ez még jobban látszik ebben a kisfilmben, ami sokak szerint – az eseményen a saját fülemmel hallottam, hogy erről beszéltek – már morbid. Aki beleszületik ebbe a kultúrába, annak biztosan nem az. De ha belegondolok, hogy a halál az élet része, természetes velejárója, és hogy erről lehet – kéne – beszélni, lehet rá emlékezni, akár ünnepséggel is, nekem sem az. Talán, ha nem megyek el aznap a MÜSZI-be, most nem így gondolom, de mivel részese voltam egy ilyen megemlékezésnek, érthető lett számomra, hogy így is lehet halottainkra emlékezni.

Este hatkor a MÜSZI-ben Lantos Adriana tartott előadást a mexikói halottkultuszról spanyol és magyar nyelven. Ez fontos volt, mert nagyon sok külföldi volt jelen.

Az előadás után egy órás szünet következett. Mindenki megrohamozta a hosszú asztalt, ami tele volt mexikói ételekkel. Én béna voltam, meg túl illedelmes – pedig, ha kajáról van szó, ráadásul finomról, nem tanácsos annak lenni –, így a vége az lett, hogy a tál aljáról kapargattam össze egy kis szószt, és elropogtattam néhány tacot. Közben zene szólt, mindenki beszélgetett: az egésznek nagyon barátságos hangulata volt.

A szünet hátralévő részét a tálak aljának további felkutatása töltötte ki, meg beszélgettem egy nagyon szimpatikus úrral, aki elmondta, hogy 19 éve él Mexikóban, és mára inkább mexikóinak érzi magát, mint magyarnak. Azt mondta, mindenkinek csak ajánlani tudja Mexikót. Szóval Mexikó felírva a bakancslistámra.

Ezután Emilio Águila előadása következett. Tánca ősi azték és modern zenei elemekre épült. Az evolúciót táncolta el, benne az emberek gondolati-érzelmi világával. Szívem szerint megnézném még egyszer, aztán beszélgetnék róla valakivel egy nagyot. Baromi érdekes volt.

Az esemény második napján, vasárnap, este hatkor előadást tartott Mihályfi Márta, néprajzkutató, szintén spanyol és magyar nyelven egyaránt. Fél nyolckor pedig halottak napi szertartást tartott az Azték Indián Tánckör.

A programokkal párhuzamosan meg lehetett nézni Géczy Dorina képzőművész papírmasé figuráit is, amik hűen ábrázolták a mexikói halotti kultuszhoz kapcsolódó arcfestést és a mexikói népviseletet.

Hát ilyen jó hely ez a MÜSZI, hogy még mexikói halottak napjázni is lehet benne.

Van egy kávézó a Múzeum körúton. Ez a Fekete.
Ez meg a Facebook oldala: https://www.facebook.com/feketekv

Nagyon, nagyon jó kávét csinálnak. 

Aki bemegy oda, valamit olyan szokatlannak érez. Nem olyan érzés, mint amikor bemész egy kávézóba, hogy akkor most kérsz egy kávét, és akkor a barista megcsinálja, te meg kifizeted, aztán kimész, vagy leülsz, és megiszod a kávéd. 

Itt bemész, és úgy érzed magad, mint egy designos konyhában. A pult sem szemben van, hanem oldalt, és az egész nagyon közvetlen. A baristák szívesen beszélgetnek a vendégekkel, de nem bénán, nem nyomulósan. Olyan kedves és barátságos az egész. 

A kávéjuk nagyon profi, ilyen menőségek vannak náluk, mint: 3rd wave, La Marzocco, Linea, Speciality Coffee, Direct Trade, No sugar, Latte art.
Én ezek közül 0-t ismertem, de utánanéztem, és mind nagyon király kávézós dolog, profi kávéfőző meg kávéfajta például. Az egyik ott dolgozó sráccal beszélgettem egyszer, és mondta, hogy ahonnan hozatják a kávét, ott egyszerre kis mennyiséget pörkölnek meg, ami nagyban befolyásolja a kávé minőségét. Nem akarok itt szidni semmilyen másik kávézót, de nagy, amerikai, irtó menőnek számító kávézóláncok kávéi a mindenféle belepakolt ízes szörpöktől, krémektől, tökösmákosmandulás meg áfonyás mézeskalácsos hagymás-vaníliás szirupoktól lesznek ihatóak, a kávét csak akkor érzed, ha nagyon koncentrálsz. 
Itt meg veszel elég normális áron - szerintem ami igazán jó, azért megéri fizetni - egy sima eszpresszót, és ha nem raksz bele se cukrot, se tejet, akkor is egyszerűen élvezed, amíg iszod, mert iszonyat finom íze van. Igazi kávé íze.

Ja, és a Feketének van egy udvara is, ami nagyon jó dolog.

És nagyon finom sütijeik vannak. Nézni is jó őket. Én akárhányszor elsétálok a kávézó mellett, benézek, és olyan jó oda benézni. Próbáljátok ki!

És ha vesztek valamit, nem bánjátok meg. Tuti, hogy nem.

Ebben a számban meg egyáltalán nincs szó a kávéról, de most nagyon kedvet kaptam ahhoz, hogy ezt hallgassam, miközben kávét iszom. Pedig este fél 11 van, és nem valószínű, hogy ma még elmászok a Múzeum körútra. De már nagyon várom a holnapot.

Újabban van kedvenc szendvicsezőm. Sose volt még ilyenem, hát most lett. Az Üllőin van, két lengyel lány a tulaj.
A kenyér házi, a saláta friss.

A körúton jó kávét csinál néhány fiatal. Olyan az egész, mint egy barátságos konyha, csak a kávét nem neked kell főzni.
Meg olyan finom, hogy olyat úgyse főzöl.

Pár hete voltam egy alkotói szinten. Fiatal iparművészek minden műhelyben: dolgoznak, alkotnak, teremtenek. Stílust: újat, egyedit.

Nyáron volt egy irodalmi fesztivál. Egy belvárosi üzletben fiatal költők olvasták fel a műveiket. A PIM-ben meg Weöres Sándor slammerré változott.
Nagyon jó volt. De tényleg, nagyon.

Hétfőnként társasozni lehet a MÜSZI-ben. Csomó fiatal, meg egy csomó társas. 
Meg pingpongozni is lehet.

Egy srác a lakásában galériát nyitott. A tűzfalakra meg újabban remekműveket festenek.
Ezt meg kell nézni, muszáj.

Budapest, nincs mese, pezseg.

Én bejárom ezt a Budapestet.