A mém egy olyan ötlet, viselkedés vagy stílus, amely egy kultúrán belül emberről emberre terjed - gyakran azzal a céllal, hogy egy bizonyos jelenséget, témát vagy jelentést közvetítsünk a mém által. A mém egy olyan egység, amely kulturális ötleteket, szimbólumokat vagy gyakorlatokat hordoz, amelyeket írásból, beszédből, gesztusokból, rituálékból vagy más, mimikált témával rendelkező, elképzelhető módon közvetíthetünk. Az internet térhódításával a mémek többnyire képekként élnek tovább, nézzük meg mennyire jelentőségteljes módon. [1]

A mémek aktuális szerepe

A problémáinkról, a szorongásunk tárgyáról, a minket érő negatív hatásokról (jelentőségétől függetlenül) nem tudunk beszélni. A versenyalapú társadalmunk arra kondícionál, hogy a negatív érzéseinket és gondolatainkat elnyomjuk. A negativitás gyengeségre utal, a gyengéket pedig nem szeretjük. Azokat szeretjük akik vidámak, jó velük bulizni, mindig lehet velük nevetni és lehetőség szerint évi 1-2 alkalomnál többször lelkiznünk sem kell, amikor kell, akkor is maximum egy buliban, részegen. Írtunk erről korábban egy teljes cikket, ide kattintva tudod elolvasni. Az internetes mémek erre a jelenségre kínálnak gyorsan bekapható fájdalomcsillapítót, főleg az Y és Z generáció körében. A mém a társadalom kötelező boldogsághálóján keletkezett repedés amelyen átszivároghatnak a negatív, gyakran depresszív gondolataink. A mém egy platform amelyen keresztül összekacsinthatunk és megbizonyosodhatunk afelől, hogy a problémáinkkal nem vagyunk egyedül - továbbra is anélkül, hogy arról nyíltan beszélnünk kellene.

2x5 mém, ébredés után és lefekvés előtt

A gyakori mémfogyasztás segít abban, hogy kapcsolódási pontot találjunk a többi emberrel, kínos beszélgetés és megvallások nélkül kifejezzük a problémáinkat és beszélgetési alapot teremtsenek. Ebben a formában beszélhetünk arról, hogy depresszív, akár szuicid gondolataink vannak, Facebook lájkok és Reddit upvote-ok formájában visszajelzést és támogatást kaphatunk. Érdekes megfigyelni, hogy a Redditen (ahol a mémek többsége megszületik) az igazán populárissá váló képek többsége depresszív közlendővel van felszerelve.

Könnyű megfejteni, hogy a szociális kapcsolatok és a konfliktuskezelés társadalmi normáinak teljes hiánya tükröződik a legtöbb igazán népszerűvé lett kép mögül. A mém az összekancsintáson kívül esetenként egy néma segélykiáltás - amely célját a visszajelzésből fakadóan el is éri. Ha segítséget kér valaki és a problémáit nem is oldja meg senki, viszont jelzi egy lájk vagy upvote formájában 500 ember, hogy együttérez akkor vígasztalódik. "Nem vagyok egyedül." 

Inkább fájdalomcsillapító mint orvosság

Az internet által kínált lehetőségek egy kifejezetten fejlett és eredményes formájának mondanám a mémeket. Alkalmasak arra, hogy a problémáinkat közöljük és visszajelzést kapjunk felőlük. A mém viszont egy épp olyan csapda mint a kábítószer. Ahogy a kábítószerfüggőség kialakulásának elsődleges oka nem a szerben, hanem a szociális kapcsolatok hiányában keresendő [2], úgy a mémek által jelzett probléma megoldásául sem fog szolgálni a puszta jelzés. Az, hogy a depresszív gondolatait kiadja magából valaki egy ilyen eszközzel, önmagában nem oldja meg a problémáját. 

A megoldáshoz nem elég a felismerés, viszont egy fontos lépés az odavezető úton. Akár társadalmi, akár egyéni problémáról van szó, az első lépés mindenképp a felismerés. Ha tudunk a problémáról akkor képesek vagyunk azt megvizsgálni, képesek lehetünk megtalálni a miértjeit és orvosságot keresni rájuk. Ha valakinek szuicid gondolatai vannak akkor egy remek segítségkérési lehetőséget teremtenek a mémek, azonban arra buzdítok mindenkit, hogy ne álljon meg itt a folyamat. Ha valaki ismétlődően és hosszú időn át humorforrást talál az efféle viccekben akkor úgy vélem érdemes lehet leülni vele és ha máshogy nem megy akkor pár üveg sör fölött megbeszélni azt ami nyomasztja. A mémeken való közös röhögés egy remek kezdet lehet, arra bátorítok mindenkit, hogy képezzék ezek a képek valódi diskurzus alapjait - egyéni és társadalmi szinten is. 

Gyakran hallani az agyonismételt közhelyeket, hogy a papáék még egész nap „fodbaloztak”, miután „elkérték a focit” a dédimamától, vagy egész nap bandáztak a lakótelepnél, ami akkoriban épült, és hogy a Petőfi utcaiak nem mehettek át csak úgy a Bocskay utcán, mert a Bocskay utcai gyerekek nagyon kemény bandába tömörültek. Gyakran halljuk apáinktól, hogy bunkert építettek egész nap, meg a Metallicás haverjaikkal elverték a Depeche Mode-osokat; vagy akár huszonéves kortársainktól, hogy mi legalább még egész nap bandáztunk az utcán, Sony Ericsson Walkman mobilról hallgattuk Rihannától az Umbrellát vagy Bárány Attila aktuális pofázásait külföldi előadók kültelki veretőseire, ma meg már mindenkinek szar a gyerekkora.

Meggyőződésem, hogy mióta élünk, minden generáció lesajnálta az utána következőt, és mindig is azt gondolta, hogy övék az utolsó jó generáció, és utánuk kezdődött a végromlás.

De akkor hogy lehet az, hogy mióta világ a világ, minden felnőtt szívesen sztorizgat a régi haverokkal a gyerekkorról? Hogy lehet az, hogy a papának a horgászás ugyanannyira jó emlék, mint apának a diszkók előtti pofozkodás, vagy nekünk a játszótéren alkoholizálás péntek este, vagy a mostani tizenéveseknek lesz a suli utáni betépés?

Ha minden gyerekkor rosszabb, mint az előző generáció gyerekkora, akkor miért ugyanolyan boldogan mesél róla mindenki?

Véleményem szerint ennek két oka van.

Az egyik az az, hogy ez a téma a "régen minden jobb volt" elgondolás kistestvére. Itt is arról van szó, hogy muszáj egy eredendő kiválasztottságot éreznünk, muszáj felsőbbrendűnek lennünk másoknál, csak itt éppen nem nemzetiségi alapon nyugszik ez az érzet, mint a zsidóknál, nem biológiai alapon, mint a náciknál, nem a vérünk jogán, mint a feudalizmus korában, hanem szimplán azon a tényen, hogy előbb születtünk. Ez ugyanaz a műfaj, mint amikor egy cikkhez te kommenteled oda először, hogy "Első!". Nem vagy jobb, nem vagy gyorsabb, csak előbb voltál ott. Így alakult. Ez így pontos: ugyanannyira hatalmaz fel TÉNYLEGES felsőbbrendűséggel az előbb való születés, mint amennyire érvényesebb és tartalmilag minőségibb az a komment, hogy "Első!", mint bármelyik utána következő.

A másik ok a szentimentalizmus meglepően rugalmas értelmezése. Egyfelől van a saját szentimentalizmusunk, ami ugye édes nosztalgia, memoár egy szebb korból, egy jobb korból, olyan tanítások hordozása, amit a maiak már nem is értenének. Mennyivel jobb mese volt a Pokémon, mint a mai mesék. Másfelől van a mások szentimentalizmusa, amiről viszont általában meggyőződésünk, hogy blődség. Szimpla begyöpösödöttség. Amikor a másik azt mondja, hogy hú, de jó volt, amikor tizenévesen a haverokkal WoW-oztunk sokszor egy hét alatt összesen 14 órát aludva, az milyen hülyeség már, meg szegény, neki csak ez van, mert ilyen silány, tartalmatlan gyerekkora volt. De ha én azt mondom, hogy de jó volt rohangálni a napsütésben a tarlón, az persze egyből jobb. Ebben persze benne van a technológiától és annak rohamosan növekvő ütemű fejlődésétől való félelem is, de a gyökere szerintem nem ez.

Kérdem én, egész nap sorozatot nézni otthon miért rosszabb kultúrahordozás, mint az egyik bokorban bunkert építőknek összeverekedni a másik bokorban bunkert építőkkel? Miért tanulunk sokkal kevesebbet azzal, ha egész hétvégén ki sem megyünk a lakásból, és Black Mirrort, vagy Breaking Badet nézünk, vagy Fifázunk, vagy tudomisénmivel játszunk a számítógépen, mint azzal, ha kint rohangálunk a napon a többi gyerekkel? Miért rosszabb, ha egész nap Akkezdet Phiait hallgatok, ami ugye "mi ez a hülye majomzene?", mint egész nap mondjuk Beatricét hallgatni? Pontosan ezért. Mert amikor mi nosztalgiázunk, az édes, amikor más, az meg tartalmatlan. Ennek nincs több oka, ebben nincs több. Az egyik rólunk szól, míg a másik másokról, ezért az egyik jó, a másik rossz. Kivéve, ha a másiké ugyanarról szól, mint a miénk.

A számítógépes játékok sosem voltak az én világom, sosem szippantott be egyik sem, és azt hiszem, nem túlzok, amikor azt mondom, egy huzamban négy óránál többet sosem játszottam semmivel, mert addigra már halálra untam magam. Más kérdés, hogy filmezéssel és sorozatozással már töltöttem el egyhuzamban akár 16 órát is. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy nem az határozza meg, hogy melyik tevékenység magasabb minőségű, és melyik tevékenység hitványabb, hogy melyik volt előbb, illetve melyiket csinálták régebben, hanem az, hogy azt hogyan tudod integrálni a személyiségedbe. És ez oda-vissza működik. Hidd el, ha a nagyapád ugyanazokkal az adottságokkal született volna, de nem 1945-ben, hanem 1999-ben, akkor ő is élvezné a Fifát, és ha te nem 2000-ben születsz, hanem 1950-ben, akkor ugyanúgy élvezted volna a bunkerépítést. Mert az ember így működik. Bármi, amit örömszerzés céljából csinál, integrálható a személyiségébe, és a tudatalattija mindent meg is fog tenni, hogy integrálja azt. Az emberi lélek mindenben keresi a jót, a szépet, a boldogítót, ezért fordulhat elő, hogy a börtönlakók is mesélnek vicceket egymásnak, és az is, hogy akkor is átlépték a pocsolyákat az emberek, ha épp a bitófájuk felé sétáltak. Mert ez tudat alatt van, ezt olyan részeink végzik, amiket nem látunk. A lélek, a szellem, a tudatalatti.

Hidd el, nem kell, hogy megértsd, hogy másoknak valami miért okoz örömet, miért teszi boldoggá, amikor téged az nem tenne. Nem kell, hogy összehasonlítsátok, versenyeztessétek a boldogságotokat, mert ez rohadtul nem objektív. Nincs egy viszonyrendszer, ami meghatározza, hogy melyik hány pontot ér. Ha valaki más is boldog, különösen egy olyan dolog hatására, amit te nem értesz, az nem rosszabb, mint a tiéd, és nem kell bizonygatnod, hogy a tiéd jobb, mert hidd el: a tiéd sem rosszabb, mint másoké.

Amint ezt elfogadod, elkezded meglátni a szépséget, és a királyságot mások sztorijaiban is, és garantáltan egy sokkal színesebb, tágabb, és itt már TÉNYLEGESEN több értékkel bíró világod lesz.

Szabó Péterrel kapcsolatban úgy gondolom, nem az a baj, hogy motiválni és segíteni akar nekünk. Nem is az a baj, hogy minden évben megtölti a Papp László Arénát, és még csak az sem gond, ha a videóival kognitív disszonanciát keltve úgy értékesíti magát, mint a Heineken, ami azt hazudja: „annyi a világ, amennyit beletöltesz”. Mert a marketingpszichológia tudatgyarmatosító eszközei sajnos nincsenek szabályozva, szabadon használhatja bárki. A motivációt viszont lehetne jól és szakszerűen is csinálni.

A gond az, hogy inkompetens a pszichológia területén, melynek része a motiváció, szektásít, és nárcizmuson kívül még azt a hazugságot is terjeszti, hogy az ember agya kölcsönhatásban van az univerzummal. A kontextus nélküli idézetei pedig – amik csak a Barnum-hatás (szubjektív megerősítés) miatt működnek – nem valódi receptek a motiválatlanság legyőzésére, és sokszor félrevezetőek. Ugyanúgy működnek, mint a horoszkópok, annyit is érnek.

Motivációs videójának már az első mondata hitelteleníti:

„Minden ember egyéniségként születik, de a legtöbben másolatként halnak meg!”

Józan paraszti ésszel is értelmezve ezt a mondatot, abszurdnak hangzik. Azt állítja, hogy amint elhagyjuk a szülőcsatornát, már komplex személyiségünk van. Az időszámításunk előtti antik civilizációban Platón valóban úgy gondolta, hogy az ember veleszületett ideákkal jön a világra, de ma már tudjuk, hogy nem így van. A személyiség az egyén lelki életének sajátos összjellege, mely a külső és belső tényezők kölcsönhatásának eredményeként alakul ki és fejlődik a társadalmi viszonyokhoz való állandó alkalmazkodás során.

Tehát születésünk után mind másolunk, először szüleinket, aztán a szociális környezetünket. Ezek a másolt minták pedig változhatnak, fejlődhetnek, párosulhatnak stb. Mindannyian összetett másolatok vagyunk, még Szabó Péter is, aki Brian Tracytől kapta mintáit. Azt meg ki tudja, Brian honnan, de sejtésem szerint Napoleon Hilltől, akitől indulhatott ez a motivációs biznisz.

A társadalom változása a jelenkorban az individualizáció, a demokratizálódás és a flexibilizáció, azaz rugalmassá válás jegyében zajlik. Nincs szükség készen kapott személyiségjegyekre, hiszen mindenki individuum, egyedi darab. Manapság a szocializáció azt jelenti, hogy mindenki önmagát keresi, azt, hogy ki akar lenni: hogy önmagát megteremtse, vagyis saját maga brendjét felépítse. A gondolkodási és viselkedési minták egyre növekvő absztrakt tárházából  mindenki válogathat a jelleme összességének kialakításához. Ez nem csak lehetőség, de kényszer is. Ha valaki csak egy bizonyos mintát követ, konformistának tarthatják, akinek nincs személyisége. Az individuum az új embertípus művészeti ágává vált változatos megjelenésével.

A régi ideológiák (mint a kereszténység, a szocializmus vagy a felvilágosodás) korában a legtöbb ember belül kereste önmagát. A keresők befelé, létezésük alappillérei, lelkük mélységei felé fordultak. Manapság az identitás megtalálása nehéz és megterhelő feladattá vált, mindenki csak abban biztos, hogy milyen nem akar lenni: olyan, mint az idősebbek. Az én-dizájner feladata az én létrehozása, hogy ne kösse az egyént semmiféle tradíció, hogy csakis önmagához hasonuljon, és hogy kiderítse, milyen is ez az én.

Ez az identitásvadászat szorosan összefügg a fogyasztással, hiszen ehhez szükség van néhány fogyasztási cikkre is. A legtöbben már nem is az anyagi javakra vágynak jobban, hanem inkább a kiegészítőkre, különböző jelekre, szimbólumokra, és ezek ezerféle változatára. Néhány filléres pólóra éppúgy szükség van, mint a méregdrága Gucci táskákra. Egyéb szolgáltatásokról nem is beszélve, mint a szolárium vagy a műkörömépítés; utóbbi persze minél változatosabb formában az éppen aktuális hangulathoz és ünnephez igazítva. A fogyasztás tehát az én megteremtésének minősége lett.

A személyes stílus megtalálásához szükséges eszközök sokaságát kínálja az ember számára a társadalom. Ebből a zavarba ejtően bőséges kínálatból építheti fel önmagát, és már nem bizonyos belső tulajdonságok képezik az önazonosság alapját, hanem fizikai anyagok és kellékek, amiket az identitás kialakításához vesz igénybe. Ehhez az életvitelhez pedig folyamatos tervezgetésre, állandó toldozgatásra és átfestésre van szükség. Ha valaki valahol megállapodik, nem képes megújulni, külsőleg stagnálni kezd, már nem lesz izgalmas. A fogyasztásnak eme módjával szeretné az ember minél jobban érezni magát, csak ez az esetek többségében nem sikerül. Egyik komoly hátulütője a dolognak, hogy eközben alig marad energiája másokkal is foglalkozni. Ez az ideáltipikus alak könnyen egocentrikus és nárcisztikus lesz. Erre építve a marketing már kezdetektől fogva azt sulykolja belénk, hogy érzelmeinkkel és beállítódásainkkal mi magunk jelentsük minden döntés végső vonatkoztatási pontját, így nem is csoda, hogy szem elől tévesztjük embertársainkat.

Igazából a belsőnkben kéne rátalálni valamire, de ez a valami csak egy halvány sejtés, egy hangulat. Ezt a valamit valahogy ki kellene fordítani, hogy vizuálisan is megjelenjen, és el lehessen játszani, mint egy szerepet; meg kell találni a módját, hogy az egyéni stílussal, individuális fogyasztási mintázatokkal történjen meg az önkifejezés. Ez adja a fogyasztás komplexitását. Az embernek ki kell ismernie magát az életstílusminták között. Természetesen a reklám sugalmazásai és definíciós hatalma nagy hatással vannak e képesség kialakulására. Mára a fogyasztás fő célja víziót alkotni az emberből és életéből. Mára a fogyasztásban nemcsak a presztízs számít, hanem az identitás szimbolikus megjelenítése is. Ha valaki 50 év felett sportautót vesz, nem anyagi helyzetével akar villogni, hanem még mindig tartó fiatalságát akarja demonstrálni. A jobbnál jobb hangtechnikával rendelkező zenészfelszereléseket is azért veszik inkább, hogy külsőségekben minél jobban meg tudják közelíteni az általuk tisztelt, híres zenészeket. És ha valaki szerez magának egy Harley-Davidsont, azzal sem másokat, hanem csak önmagát akarja lenyűgözni, mert abban reménykedik, hogy valahol mélyen odabent létezik még a valódi énje, ami sokkal izgalmasabb, mint az a személy, aki nap mint nap ugyanazt az unalmas munkát végzi.

A régi erényekkel, vagyis a megbízhatósággal, a stabilitással, a kontinuitással szemben ma egész más tulajdonságok számítanak értékesnek: a változásra való hajlandóság, az alkalmazkodókészség, a változatosság szeretete, a rövid távra tervezés és a mobilitás vállalása. Ez nemcsak a munka, a lakóterületek és a párkapcsolatok esetében van így, az identitás is folyamatos mozgásban van. Aki haladni akar a korral, annak mindennap másképp kell tekintenie önmagára.

Ennek a társadalomnak az opciók növekedése és dinamikája jelenti az alapját. Az egyének jelszava pedig az, hogy „mindent akarok, méghozzá azonnal!” Az opciók növelésére pedig a leghatékonyabb stratégia a bolti termékek változatosságának elérése. Például az élelmiszerek területét tekintve találhatunk joghurtot tucatnyi különféle ízben, mindenféle összetevővel, s persze a fordítva csavarható kupakos változat is nélkülözhetetlen, mint ahogy az is, amit csak telihold alatt kevertek meg; és magától értetődik, hogy a laktózmentes joghurtra is szükségünk van, ebből is legalább húszféle változatra. Mindez persze az élet minden területére jellemző. Például a vallás is átalakult egy egyénileg összeállítandó keverékké, mely mixtúrához a buddhista meditáció, a tibeti masszás és a kelta újévi ünnep együtt is felhasználható, és természetes, hogy még egy csipetnyi zarándoklás, kézrátétel, illóolaj-csepegtetés, szénafürdő vagy lávaköves masszázs is belefér.

A gyakorlatban a világ egy hatalmas önkielégítési eszközzé alakult át. Igazából mindegy, hogy mennyire vagyonos valaki, a fontos az, hogy az előző évhez képest mennyit gyarapodott. Mindent meg lehet haladni, mindent túl lehet licitálni. A normális, jó élet reménytelenül sivárnak tűnik. Az a luxus, amit nem lehet gyarapítani, boldogtalanná teszi az embert. Aki csupán jólétben él, igazi gazdagságra vágyik. Ez a logikája a kapitalizmus valóságának, a fogyasztás e produktív rendszerének.

A legutóbbi hitelválságnak lassan 10 éve vége, a lakosság ismét pörgeti a fogyasztást. Veszik tonnaszámra a tojást, nutellát, olívabogyót, de még az avokádót is. Ha ez nem lenne elég, hát új tévét, autót, lakást vásárolnak. Persze míg az utóbbi három tétel beszerzését hitelből oldják meg, addig az előbbieket leginkább párna alól, malacpersely mélyéről előkapart ezresekkel, jobb esetben bankkártyával fizetik ki. De kinek jó ez, és egyébként is, mi közöm nekem ahhoz, hogy ki mivel fizet?

Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér

Mindenki ismeri a régi közmondást, mégsem mindig egyszerű betartani, hogy csak annyit költsünk, amennyit tényleg megengedhetünk magunknak. A pénztárca nem megfelelő kezelésének kétféle módja és következménye lehet:

1. hónap elején királyként él az egyszeri polgár, majd a második felében vízen és kenyéren;
2. hónapról hónapra költ, amennyit csak tud, hiszen tart a hitelkeret, majd csak lesz valahogy. Aztán úgy lesz, hogy fél év alatt annyira eladósodik a szerencsétlen, hogy utána évekig nyögi azt a fél év dőzsölést.

Akárhogy is nézzük, egyik lehetőség sem biztató. Hogy a fenti két eshetőség közül melyik a veszélyesebb? Sajnos az a helyzet, hogy mindkettő egyformán az. Nyilván a második fájdalmasabb, de aki az elsővel találkozott már, az biztosan nemcsak egyszer, hanem hónapról hónapra. Akkor meg nem ugyanott tartunk? A lényeg a mértékletesség és öntudatosság. Biztosnak kell lenned abban, hogy mire költhetsz és mire nem, függetlenül attól, hogy adott pillanatban mennyi pénz van a pénztárcádban.

Mert megérdemlem

Nem teszi könnyebbé az életünket a lakosság pénzkezelését jól ismerő és annak gyengeségeit úton-útfélen kihasználó üzleti réteg sem. Igen, a bankokra gondolok. Elég sok időbe telt, mire eljutottunk odáig, hogy legalább egy egységes hiteldíjmutatót szerepeltessenek a hirdetésekben, és ez csak a jéghegy csúcsa. A mélyben olyan galádságok is rejtőznek, mint az érzelmekre ható reklámok. Egész évben keményen dolgoztál, hát menj el nyaralni, mert megérdemled. Nincs rá pénzed? Ne aggódj, majd mi adunk! Persze nem eszik olyan forrón a kását, ha nem figyelünk, amíg egyik kézzel adnak egy köteg pénzt, a másikkal már veszik is ki a zsebünkből az összes létező megtakarításunkat. Fogyasztás mindenekfelett, csak győzd meginni azt a rekesz sört, amit a legutóbbi leárazás alkalmával vettél, mert ugye akciós volt.

De akkor most eleve ördögtől való a fogyasztás? Nem, közel sem! A dőzsölés és a mértéktelen habzsolás viszont már annál inkább. Meg kell tanulnunk most és mindörökre, hogyan bánjunk a pénzünkkel. Mi az, ami még belefér, és mi az, ami már nem. Nincs rá aranyszabály, mindenkinek a saját pénztárcájával kell minél közelibb barátságot kötni, aztán pedig elmélyíteni a végsőkig. Leülni és őszintén átgondolni, mi az, amit tényleg megérdemlek, és mi az, amit ebből meg is engedhetek?

Hitelkártya, nem disznóláb

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a hitel a kapitalizmus egyik (talán a legnagyobb) találmánya. Emelt már fel esélyteleneket a nyomorból, de döntött már romba kifejezetten stabil életeket is. Mint egy kés esetében, itt is nagyon kell figyelni, hogyan használjuk. Ha a legélesebb 20 cm hosszú szakácskésemet adom a kisfiam kezébe, hogy azzal gyorsabban tud futni, akkor minden bizonnyal rövid ideig fog futkorászni. Ha viszont egy precíziós szikét adok egy orvos kezébe, akkor életeket fog vele menteni. Az első lépés tehát a fentiek alapján, hogy a lakosság elkezdje megérteni a pénzügyi lehetőségeit, hogy utána hatékonyan élhessen velük.

A hiteltől pedig nem szabad félni, aki megtanulja kezelni és beosztani a pénzét, az egy hitelkártyával rengeteg előnyre tehet szert. Nem kell aggódni azon, mikor jön a fizetés. A kártyával aktuálisan elköltött összeget mindig bizonyos határidőig kell kiegyenlíteni, ami szinte kivétel nélkül minden esetben fizetésnap utánra esik.

• Ezen túl viszont lehet vele különféle kedvezményeket igénybe venni, a fogyasztásunk után bizonyos százalékot visszakapni.
•  Aki gyakrabban utazik, és autót bérel, hotelszobát intéz, annak gond nélkül lefoglalhatják a letétet a szolgáltatásért a hitelkártyán, és így nem is a saját pénzét használják, hanem a bankét.
•  Biztonságosabb, mint a betéti (debit) kártya, hiszen a tranzakciók nem érintik közvetlenül a tulajdonos pénzét, csak egy hitelkeretet. Ha bármilyen visszaélés történne, azt a bank a legtöbb esetben segít elrendezni anélkül, hogy a tulajdonos a saját pénzét kockáztatta volna.

Amire viszont nem való a hitelkártya, az a készpénzfelvétel, vagy a szerencsejáték-függőség finanszírozása. Aki elég magabiztos a pénzügyeiben, annak csak előnyt fog jelenteni egy hitelkártya, mindenki más pedig gondolja át alaposan, mire költi a nehezen megkeresett betevőjét.

Néhány hasznos link:

https://www.hitelmindenkinek.hu/hitelkartya/hitelkartya-elonyei-es-hatranyai/

https://www.eu-tax.hu/hitelkartya-hasznalat-okosan/

https://kiszamolo.hu/hitelkartya-csapdak-ezekre-figyelj/