Másodpercenként 700 kg műanyag kerül az óceánokba. 2050-re több műanyag lesz a tengerekben mint hal.
Mikroműanyagok
Az ipari forradalom egyik fontos „vívmánya” az új vegyszerek, gyógyszerek, növényvédő szerek, műanyagok feltalálása volt. Az elmúlt 2-3 emberöltő során felfedezett és Nobel díjjal jutalmazott körülbelül 40 000 új anyag mintegy feléről azóta kiderült, hogy mérgező, és/vagy rákkeltő.
A főként kőolajszármazékokból készülő műanyagok több száz évig sem bomlanak le a természetben. Viszont arra senki sem gondolt, hogy egész könnyen elaprózódnak, szabad szemmel akár láthatatlan műanyag rostokra, úgynevezett mikroműanyagokra töredeznek – melyek mérete 10 nanométer és 5 milliméter közötti –, és szinte mindenhol ott vannak.
Azt régóta tudjuk, hogy az óceánokban hatalmas kiterjedésű szemétszigetek találhatók. A legnagyobb ismert ilyen sziget a Csendes-óceán északi részén található, területe körülbelül kétszerese Texasénak. A tengeri halak elfogyasztják ezeket a részecskéket és felhalmozódnak szervezetükben, így a táplálékláncba kerülve az emberi testbe is bejutnak.
A Természetvédelmi Világalap (WWF) legfrissebb jelentése szerint – mely összhangban van a Greenpeace tavalyi globális kutatásával – a Földközi-tenger műanyag koncentrációja még a Csendes-óceánénál is négyszer magasabb. A világtengerekben jelenleg 150 millió tonna műanyag található, mely évente hozzávetőleg 12-13 millió tonnával nő. Ennek 7%-a a Földközi-tengerben koncentrálódik, mely bolygónk vízfelszínének mindössze 1%-át teszi ki. A térségben élő 150 millió ember, fejenként 200-760 kg szemetet termel évente. Ezt 40%-kal növeli a nyaranta idelátogató 320 millió turista.
Ez azonban még nem minden. Most a University Southampton kutatói foglalták össze a mikroplasztik fogyasztásról meglévő jelenlegi ismereteinket. Jelen vannak a tengeri sóban is, a szárazföldön tenyésztett állatok is esznek láthatatlan műanyagot, ami így szintén szervezetünkbe kerül. A sörrel is palackonként több tucat mikroműanyag darabkát nyelünk le.
De még a vezetékes ivóvíz is mikroműanyag forrás lehet. 2017 őszén az amerikai tényfeltáró újságíró Orb Csoport világszerte műanyagszennyezést talált a csapvízben. Az öt kontinensről begyűjtött minták 83%-a volt szennyezett, az USA Capitoliumától az ugandai falvakig. A palackozott vízzel sem jobb a helyzet, sőt.
A mikroműanyag a levegőben is felhalmozódik a szállópor részeként. Évente körülbelül 70 000 mikroműanyag darabka kerül szervezetünkbe a porból. A gyártáshoz használt energia 90%-a fosszilis forrásból származik, ami 390 millió tonna szén-dioxid kibocsájtást eredményezett. Ez a mennyiség megegyezik Törökország teljes éves üvegházgáz kibocsájtásával.
A plasztikgyártók szerint ez az összehasonlítás eléggé leegyszerűsítő. Szerintük a műanyag lehetővé teszi az élelmiszerek tartósabb tárolását, ami csökkenti a szükséges szállítást és termelés mennyiségét.
Ez részben igaz, ám ezzel együtt a bolygón termelt évi 4 milliárd tonna élelmiszerből így is 1,5 milliárd – több mint egyharmad – hulladékká válik, mielőtt valaki elfogyasztaná. Nyugaton túlvásároljuk magunkat és nem fogyasztjuk el az élelmet, mielőtt az tönkremenne, a harmadik világban pedig a gyártási technológiák fejletlensége eredményez nagy mennyiségű selejtet.
Kína nem veszi át többé a szemetünket, tiltsuk be hát az eldobható műanyagot!
A fenti problémák önmagukban is környezeti és közegészségügyi katasztrófát jelentenek, a gyors intézkedés tehát valóban indokolt. Az EU azt tervezi, hogy betiltja az egyszer használatos műanyag zacskókat, evőeszközöket, tányérokat, szívószálakat, fülpiszkálókat, stb. Svenja Schulze német környezetvédelmi miniszter szerint mihelyst egyszerű és olcsó, környezetbarát megoldást találnak ezek helyettesítésére EU szinten is szükséges szabályozni és hosszú távon kivezetni ezeket a termékeket.
A háttérben a környezetvédelmen kívül valószínűleg nemzetgazdasági megfontolások is állnak, hiszen, ha a német ipar az Unióban egyedüliként vonulna ki az eldobható eszközök gyártásából, versenyhátrányba kerülne a többi tagországgal szemben. A cél tehát sajnos nem az egyszer használatos termékek kivezetése és tartós termékekkel való helyettesítése hanem azok fenntartása, de amennyire lehet környezetbarát módon. Ha viszont „környezetbarát anyagokkal”, pl. fából készült keverőpálcákkal, fülpiszkálóval helyettesítjük a műanyagot, akkor a fakitermelés fog növekedni. Az erdőirtás pedig ma is az egyik legsúlyosabb környezeti probléma többek közt a hulladéktermelés mellett.
Mindegy, csak valamit termelni lehessen, nehogy a nagyvállalatoknak profitkieséssel kelljen számolniuk. A fenntarthatóság bizonyos közgazdászok szerinti sajátos értelmezése, hogy azért kell védenünk a környezetet, hogy a környezettudatos ügyfeleink nehogy kevesebbet, sőt ha lehet még többet vásároljanak tőlünk és profitunk növekedése legyen az ami fenntartható. Ez nyilván paradoxon, ugyanis véges erőforrásokra nem lehet végtelen növekedést alapozni. A fejlődés nem egyenlő a növekedéssel.
Az EU-ban egyébként folyamatosan növekszik a hulladék újrahasznosítási arány. Ez 2015-ben 30% volt a statisztikák szerint. Amit azonban nem hangsúlyoznak, hogy ennek 40 százaléka a külföldre – elsősorban Ázsiába – exportált hulladék.
A hulladékprobléma persze nem új keletű, évtizedek óta ismerjük, legfeljebb a súlyosságának fokozódásáról jelennek meg új hírek. Az EU mégis halogatta ezidáig a megoldást. Ami most mégis sürgetővé tette a cselekvést az nem a környezettudatosság hirtelen történt elharapódzása, hanem Kína – lakosságának környezettudatosságának és saját termelésének növekedésére hivatkozva (ami valahol szintén ellentmondás) – bejelentette, hogy a jövőben nem kíván több szemetet importálni külföldről, így az EU-ból sem.
2018. január óta Kína valójában csak szigorúbb előírásokat vezetett be az importált műanyag hulladék minőségére. Elvárják a szétválogatást és megtisztítást. Eddig azt a frakciót szállította keletre az Unió, ami ennek az előírásnak nem felel meg. Ami megfelelne azt feldolgoztuk mi magunk. A szigorítás óta azonban kénytelenek vagyunk a többit is magunk tárolni vagy égetni.
Rövid távon olyan opciók merültek föl – látszatmegoldásként – mint például a más dél-kelet ázsiai, vagy afrikai országokba történő export, illetve a még nagyobb arányú égetés és lerakás. Egyes vélemények szerint el is áshatnánk a felesleget arra az időre, amikor az újrafeldolgozási technológiák olyan fejlettek lesznek, hogy nem kell majd tisztítani a hulladékot, ekkor beindulhatna a szemétbányász ipar.
A Plastic Recycle Europe szerint 2013-ban több mint 46 millió tonna volt a műanyagkereslet Európában, melynek csaknem 40%-át a csomagolóanyagok tették ki. Az újrahasznosítás aránya ugyan nő a lerakáshoz képest, de a legtöbb hulladék még így is a földbe ásva végzi. 2012-ben az összes műanyagszemét 38%-a került lerakásra, 36% égetésre és mindössze 26% volt az újrahasznosítás aránya. Míg Németországban és Ausztriában tiltott a lerakás, így ott közel 0%-át ássák el a hulladéknak, addig Magyarországon ez az arány 60%. Az égetés és újrahasznosítás aránya nálunk együttesen mindössze 20%.
Hazánkban is elindult a műanyagmentes július kampány a Humusz szövetség, a Felelős Gasztrohős és a Refill jóvoltából. A program elsősorban az eldobható PET palackokra koncentrál és arra buzdít, hogy inkább újratölthető kulacsot vigyünk magunkkal minthogy eldobható palackot vásárolnánk. A Refill matricáival ellátott vendéglátóhelyek vállalják, hogy kedvesen tesznek eleget azon jogszabályi kötelezettségüknek, mi szerint ingyen csapvizet kell biztosítaniuk bárki számára, aki azt kéri és újratöltik kulacsát.
A spanyol viasz a körkörös gazdaság
A hulladékprobléma valódi megoldása a körkörös gazdaságra való átállás lehetne, mely a különböző termékek előállítása során az alapanyagok kitermelése, gyártás, szállítás, fogyasztás, hulladékkezelés, azaz az teljes életciklus folyamán minden egyes lépésében minimálisra csökkenti és visszaforgatja a keletkező hulladékot. Vagyis az is fontos, hogy a legyártott termékeket úgy tervezzék, hogy azok minél később váljanak hulladékká, javíthatók legyenek és az egyszer használatos, eldobható termékek gyártását is be kell tiltani.
Az Európai Bizottság tervezete többek között javasolja, hogy a tagországok 2025-ig valósítsák meg az italos palackok 90 %-ának összegyűjtését, azok visszaválthatóvá tételével. Ez az intézkedés nem találná fel a spanyol viaszt. Az 1950-es évek elejéig a hulladékgazdálkodásért maguk a gyártók feleltek. 1953-ban azonban olyan amerikai nagyvállalatok, mint például a PepsiCo, a Coca-Cola, a Philip Morris elérték a jogalkotóknál, hogy ne kelljen foglalkozniuk a csomagolóanyagokkal és megalapították a Keep America Beautiful alapítványt, mely a fogyasztókra hárította a felelősséget a keletkező csomagolási hulladék miatt, feladva egy addig jól működő visszaváltó és újrahasznosító rendszert.
Az igazi megoldás a 6R – Refuse, Reduce, Reuse, Repair, Recycle, Rot, azaz Visszautasítás, Csökkentés, Újrahasználat, Javítás, Újrahasznosítás, Komposztálás prioritási sorrend alkalmazása lenne mind a törvényhozás mind a gyártók, mind a fogyasztók részéről.
