English

Egy nap a városban

Budapest egy kibírhatatlanul hangos város volt

Emlékszem, hogy amikor a rendszerváltás után az óriásplakátok elkezdtek elszaporodni a városban, megijedtem a folyamat gyorsaságától. Nem a plakátoktól féltem, bár nyilván éreztem a figyelmet felkeltő ábrák utálatos, tekintetet vonzó hatását, amik akaratomon kívül fordították el a figyelmem. Én inkább attól tartottam, hogy ez még csak a kezdet. Egy sokkal rosszabb jövőképtől tartottam, amikor nemcsak a tekintetünk által befogott kép egy részét foglalják le a reklámok, hanem a fülünket is megtámadják a hirdetések. Attól féltem, hogy megjelennek a hangos, ordító plakátok is, amik a képes tartalmakkal egy időben próbálják meg felhívni a figyelmem, és én már sehová sem tudok menekülni ettől az őrülettől, csak az otthon biztonságába.

Nem így lett. Klapka hangos plakátján kívül nem sok fület célzó hirdetőtáblával találkoztam azóta, így szerencsére nem valósult meg a rémálmom.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez mindig is természetes volt. Vagyis hogy bármennyit is utazunk vissza az időben, soha nem találkozunk hangos hirdetésekkel, hiszen ez a rémség csak a reklámok piacának mai méreteivel vált valós veszéllyé. Ez viszont tévedés. Sőt. Az utca igencsak zajos hely volt az 1800-as évek második felében.

Finoman fogalmaztam. Egymásra licitálva ordítottak a hirdetések városszerte.

dsc00010.JPG

"Könyvek Budapestről" rovatunk új állomásában ezúttal Létay Miklós: Az utca népe Pest-Budán című könyvét mutatom be, amit 800 forintért vettem a Központi Antikváriumban. A könyv a történelemnek épp azzal a perspektívájával foglalkozik, amivel a történelemkönyvek már nem. Mert oké, hogy kiegyezés, meg reformprogram, meg Habsburgok, de milyen volt az átlagos ember élete? Milyen volt kimenni az utcára ekkoriban, mivel találkoznánk, ha kiszállnánk egy időgépből, és tennénk egy sétát a városban?

dsc00004.JPG

Egy kis történeti áttekintés után a könyv elég pontosan leírja az utcai árusokat, akik alapvetően meghatároznák ezt az időutazós élményt. Attól kezdve, hogy jellemzően honnan származtak, vagy a város melyik részén éltek, egészen odáig, hogy mit viseltek, és jellemzően milyen strófákat ordítottak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Minden árus egy szigorú kasztba tartozott, de ezt nem vallás vagy törvény írta elő, egyszerűen ez lett a szokás.

Tónavosz!

- kiáltották a vizesemberek,akik a Dunánál töltötték meg a puttonyaikat, és azokat szállították a házakba, hiszen akkor még nem volt vezetékes víz. Donau Wasser, dóna wass', tónavosz. Így korcsosult a német nyelv Budapesten. Emeletenként egy krajcár, plusz további krajcárok, ha a Kiskörút vonalán túl kellett menniük. A hivatásos dunavizesek férfiak voltak, legalábbis eleinte. Az 1880-as évektől ugyanis már kizárólag nők foglalkoztak a vízhordással. Lassan terjeszkedett a vízvezeték-hálózat, plusz a férfiak addigra már jobban jövedelmező állást is találhattak maguknak.

A korabeli újságok a tejárusokról még pontosabb képet rajzoltak:

A tejárusné vagy asszony vagy leány... Termetök közép, jóformán vaskos, arcok... többnyire szeplős... vörhönyegesek. Orra mindegyiknek (kevés kivétellel) egyenes és hegyes. 

És így tovább. Úgy tűnik a leírásból, mintha minimum külön fajhoz tartoznának az egyes szakma képviselői, saját testképpel. Ennél még sokkal részletesebb a könyv, és pontosan leírja a tejárusok közti rangokat, az öltözködésüket, és azt, ahogyan az árut kínálták. Hangosan, persze.

Krumpli káft!

Káfni sond!

Két garas éles, egy garas, fényes!

Olaji!

Strókáuf!

Fénsztr mók!

A burgonyaárus, a homokárus, köszörűs, olajárus, szalmaárus, ablakos. Mindenki üvöltött, ahogy a torkán kifért. És hány ilyen volt még! A könyv felsorolja az összes kasztot, alkasztot, az árusított terméket vagy szolgáltatást. Néhány ismerős, mások egyáltalán nem.

Mit csinál például egy planétacédulás? Kártyalapokat árult, amin jóslatok voltak olvashatóak. A cédulát egy fehéregér, vagy papagáj, esetleg egy tengerimalac húzta ki. A szöveg minden esetben a következő sémát követte: jelenleg nehéz az életed, de a sorsod jobbra fordul. Reményárusok voltak, aki vett tőlük egy ilyen papírbaszt, pár hétig könnyebben vette az akadályokat.

Rajnepinte hü, fána flü! (It a lábaskötő, serpenyőfoltozó). Azaz, a drótos. Általában szlovákok voltak, később a cigányok vették át a mesterséget tőlük, miután a Felvidéket Csehszlovákiához csatolták.

Érzitek a kiáltásokból, micsoda nemzetközi légkörben zajlott a magyar történelem? Legyünk rá büszkék, mi az ő leszármazottaik is vagyunk.

És milyen hangosak voltunk! Csak úgy zengett tőlünk a város.
süti beállítások módosítása