Szonday Szandra - Szíves napló

"A betegség felszabadít!"

Hajcihő - Life story másként

2018. május 23. 01:05 - Szonday Szandra

azaz a hajam és én

haj5.jpgAkkor az orvosi bizottság egyik tagja így szólt: "Jaja, kapjon sugarat, meg kemót, utána persze valószínűleg ki fog hullani a haja, de hát már olyan szép parókákat kapni." Mire anyám nagyot nyelt, és így szólt: "Én meg tudja, mit kívánok magának? Műf*szt!" Azzal sarkon fordult, és otthagyta őket.

Nahát, a körömlakkos poszt után egy újabb "csajos" téma? Igen is, meg nem is. A cím ne tévesszen meg senkit: nem a balayage technika otthoni praktikáiról lesz szó, és nem is hajfonási tutoriálokról vagy hajbalzsam tesztekről. A múltkori posztomban már ejtettem szót a hajzatomról, pontosabban, hogy a műtét után ismét nagyon hullik a hajam. Ma fodrásznál jártam és nagyon sok ezzel kapcsolatos gondolat, régi emlék eszembe jutott, többek közt a bekezdésben idézett családi anekdota is. Avagy következzenek hajzattal kapcsolatos töprengéseim.

 

fodraszat.jpgSzóval ma fodrásznál jártam, és bevallom, úgy vártam a kedd reggelt, mint a Mikulást. Bár utálom, ha idegenek macerálják a hajam, mégis szeretek belesüppedni a székbe, a festékek, hajlakkok, dauervizek illatába, átlapozni néhány régi fodrászújságot, megbámulni az extravagáns, hordhatatlan kreációkat, belefolyni a fodrászok és vendégek csevegésébe, vagy csak figyelni, ahogy a törzsvendégek üdvözlik egymást ("Mari van?" "A kozmetikába'!"). Szóval egy élmény. Igazi lakótelepi kis szalonba járok, mióta az eszemet tudom, megvan, igaz, a piros műbőrfoteleket és régi hajszárító búrákat lecserélték valami trendi pink tapétára, de a régi arcok maradtak.

A fodrászom is ugyanaz kamaszkorom óta, Noémi. Régen anyuval párban jártunk hozzá, ma már csak én.  Ritkán jutok fodrászhoz: egyrészt nem nagyon engedhetem meg magamnak, másrészt anyám révén az rögződött belém, hogy "egy igazi nő" mindent meg tud magának csinálni, és ez hellyel közzel igaz is. Anya, mint színésznő sminkelt, festett, frizírozott, gyakorlatilag csak formára vágatni járt. (Ó, hogy szerettem "kis asszisztensként" festeni a haját!) De arra is rá kellett jönnöm, hogy ez azért mégis egy szakma, tutorial videók és self made termékek ide vagy oda, mert olyan hamvas szőkét, amilyet szerettem volna, olyan puha hajat csak Noémi tudott ma nekem csinálni. 

Éppen ezért jó volna többet járni, nem csak kórház előtt, kórház után, sátoros ünnepeken, levetkőzni azt az érzést, hogy ciki folyton fodrászoltatni (mert valahogy ez maradt meg bennem). Persze, elmúltak már azok a napok, amikor anyám a Váci utcába járt fodrászhoz, és varrónő készítette a ruháit, apám halála után leszoktattuk magunkat erről az úri muriról.

haj2.jpgLevágva amúgy csak egyszer volt a hajam egész életemben, 5 évesen kitaláltam, hogy legyen rövid, aztán szomorúan konstatáltam, hogy gombafejem lett. Szóval újból megnövesztettem szőke fürtjeimet, és azóta is büszkén hordom: ápol és eltakar (pl. a púpos hátamat is jótékonyan takarta, amíg meg nem operálták súlyos gerincferdülésemet). Görbe háttal, vézna végtagokkal, csálé fogakkal és szemüvegesen úgy éreztem, semmi más szép nincs rajtam a hajamon kívül, és anyám óvta is, mint egy bősz tigris, se vágatni, se festeni, se daueroltatni nem volt szabad.

Persze érthető, az én hajamat óvta a sajátja helyett is. Visszanézve a fiatalkori képeit, ugyanaz a hajszín, fazon, mint nekem, sötétszőke, hullámos hajzuhatag (pedig egyszer gyerekként leégette, amikor gyertyával keresett valamit az ágy alatt, és egyszer az apja bosszúból levágta, amíg aludt). Aztán jött a rák, a kemó és a sugár, és anyám gyönyörű haja csomókban kezdett hullani, hiába a borogatás, a praktikák.  

haj6.gifCsatlakozz! facebook-jog-logo_1.jpg


Akkoriban még nagyon másként működtek a dolgok, anyámnak lezárt borítékban nyomták a kezébe a leleteit, és amikor felbontotta, lecseszték, "Rólam van szó, nem a szomszédasszonyomról!" mondta dühösen, aztán onkológiai bizottság elé citálták, hogy eldöntsék, mi legyen a sorsa, "Jó, akkor kivesszük a méhet, petefészkeket...", kezdték, mire anyám rákérdezett, mégis miért? Doki rápillantott a leletre, "Na jó, akkor nem." Aztán az orvosi bizottság egyik tagja így szólt: "Jaja, kapjon sugarat, meg kemót, utána persze valószínűleg ki fog hullani a haja, de hát már olyan szép parókákat kapni." Mire anyám nagyot nyelt, és így szólt: "Én meg tudja, mit kívánok magának? Műf*szt!" Azzal sarkon fordult, és otthagyta őket.

haj6.jpgVégül tényleg lett szép parókája, apa hozta neki Londonból, igazi hajból készült, és olyan mézszőkén ragyogó volt, mint anyué.

Anya tehát imádta és óvta a hajamat, ahogy apám is, volt hogy fogta a hajsütővasat, és szép loknikat sütött a hajamba, és aztán lefotózta a "kis szerelmét", és még a krokodilfonást is megtanulta. Anya a szívburokgyulladásom idején (a moszvai mellkasműtét után) a kórházban mindig szoros krokodilfonatot készített, és a fejem tetejére egy nagy színes masnit is tűzött, Moszkvából ugyanis gyönyörű, színes, átlátszó szalagokat is hoztunk, na és amikor anya nem tudott bejönni, akkor apa fésült meg, és ő igazította helyére a színes masnit a kobakomon.

 

Anyám ma befonta hajamat

hátha meglelem magamat

most harminchét fonattal fejemen

vagyok etruszk szobor, eleven

Aztán jött 1998, a gerincműtét Németországban, ahol tudtuk, hogy előkészítésnél 4 csavar kerül majd a koponyámba, és egy koronán keresztül húzzák majd a gerincemet, és mindenki azt kérdezgette, hogy akkor most levágjuk a hajamat? De anya cseles volt, pici hajfonatokat készített, amit nem kellett állandóan fésülgetni, a hajmosásba meg idővel belejöttünk, és az egzotikus frizurát mindenki megbámulta, az egyik dokinak pedig szokásává vált, hogy ha elment mellettem, megfogdosta a hajfonatokat, "Ungarisches Mädchen!"

Anya 2009-ben meghalt, magamra maradtam és hirtelen fel kellett nőnöm, és megkésett kamaszlázadásként két évre sötétlilára váltottam, tetováltattam és felnyírtam oldalt a hajamat, aztán ez is elmúlt, most újra szőke vagyok, sőt egyre világosabb, és most, hogy megint hullik a hajam, mint "az intenzíves kalandom után", magam előtt látom folyton anyám aggódó arcát, és hallom a hangját, "Csak egy picit vágass!"

haj9.jpg

haj8.jpg haj7.jpg
          1998, Németország. Meg lettem húzatva.            Apa loknijai és túrógombóc (1988) 

 

1. kép: Fortepan - Petőfi Sándor utca 1., a Budapesti Állami Fodrászat 1-es számú üzlete.

17 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://szivesnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr4313994152

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ad Dio 2018.05.23. 22:34:46

Mondtam már, most ismétlem magam (hogy el ne felejtsem): hajrá szívem!

Terézágyú 2018.05.24. 08:12:40

"Akkor az orvosi bizottság egyik tagja így szólt: "Jaja, kapjon sugarat, meg kemót, utána persze valószínűleg ki fog hullani a haja, de hát már olyan szép parókákat kapni." Mire anyám nagyot nyelt, és így szólt: "Én meg tudja, mit kívánok magának? Műf*szt!""

Hm.
Most nem a rákos emberek ellen beszélek (volt a családban), DE:

1. A haj és a f*sz nem ugyanaz a kategória. Mint ahogy a hajkihullás, illetve a mell elvesztése sem. Ezt összemosni...

2. Mi ez a parókaellenesség??? Miért van az, hogy a műfogat/műfogsort elfogadjuk, a parókára meg rögtön úgy gondolunk, hogy fuuuuuuujjjj?? Miért van az, hogy huszonéves embereknek simán lehet koronájuk, műfoguk - de rettentő szégyen és ellenállás stb. ha parókára szorulnak???

Anna Kiraly 2018.05.24. 11:10:53

@Terézágyú: talán mert a haj az olyan női princípium, amit mindenki szeret. ami gyönyörű tud lenni, és szabadságot jelképez. én mindig csak álmodtam gyönyörű hajról, vékony és kevés hajam van, semmire nem jó, de van a családban igazi hajkorona. az egyik oldalon több van neki, mint nekem az egész fejemen (a hónaljammal együtt). szóval talán a nők szeretik azt amit a szép haj jelképez, és a szerintem a férfiak is...

Szonday Szandra · https://www.facebook.com/szondayszandraoldala/ 2018.05.24. 12:58:31

@Terézágyú: Ahogy cikkemben is leírtam, itt alapvetően nem az volt a baj, hogy kihullik majd a haja, hanem az, ahogyan az orvosok ezt közölték, ahogy bántak vele. Gyakorlatilag közönyösen, futószalagon döntöttek a betegek sorsáról, és ha anyám nem kérdez rá, miért is kellene kipakolni, akkor rutinból megteszik. De egy másik példa: nagyon rosszul volt a kemótól, és amikor mondta a dokinak, hogy abba szeretné hagyni, mert belehal, azt a választ kapta: "Magyarországon csak az őrülteket kötelező gyógykezelni."
Ez a közöny azért is szörnyű volt, mert egy halálos kor fenyegetettségében azzal szembesülni, hogy le kell venni a melleidet, és hajad sem lesz, nőként nagyon nehéz feldolgozni, parókák, szuper plasztikai sebészek, implantátumok ide-vagy oda. Igen, olyan nehéz, mint amikor egy férfit a heréitől fosztanak meg hasonló okból. Minden nőnek baromi kemény dolog ez - nem tudom, élt-e már át hasonlót?! -, de egy olyan nőnek, aki színészként a külsejéből (is) él, még nehezebb. Anyám egy primadonna volt, gyönyörű, ha csak megjelent a színpadon, tapsoltak... Mindemellett nem volt hiú, de a nyolcvanas években még közel sem voltak annyira jó minőségű kiegészítők, mint manapság. (Egyébként a mell-levételről annyit, hogy rengeteg nehézséggel jár: az izomzatot, a bőrt is érinti a beavatkozás, nem mindegy, milyen szabású, anyagú melltartót visel az ember, vagy milyen kozmetikumot használ, erre ma már spéci termékek vannak.)
Ja, és szerintem a műfogsortól sem happyk az emberek... Rengetegen szégyenlik, nagyon rossz érzés, ha már protkót kell hordani! És sokak számára sajnos taszító is, ha valaki műfogsort hord (a reklámok is erre a szégyenre építenek). Apám mellesleg negyvenévesen, a leukémiára kapott gyógyszerek miatt vesztette el a fogait... Nem volt könnyű lelkileg.
Ettől függetlenül a szüleim nagyon erős emberek voltak, méltósággal viselték betegségüket. Lásd édesanyám írását, amellyel a Magyar Rákellenes Liga pályázatát is megnyerte:
szivesnaplo.blog.hu/2018/02/20/ringben_a_fajdalommal_felgyogyulni_a_rakbol

infrablue 2018.05.24. 16:57:24

Részese voltam egy ilyen bizottsági tájékoztatónak. Mire az ember ehhez a fokozathoz jut, már tudja, hogy daganatos beteg. A bizottság elé kb. x10 ember van behívva, a folyosón várva az ijesztgetések és rémmesék töményen jönnek a jól értesült sorstársaktól. A bizottság nagyon különböző mentális állapotú beteggel találkozik, a betegség lelki feldolgozása még tán el sem kezdődött. Na ebben a helyzetben kb. a huszadik szempont, hogy miként közlik az emberrel a választható terápiát. Ebben a fázisban elvárni, hogy udvarlással, mismásolással, költői hasonlatokkal mondják el terápia következményeit, kissé nevetséges a baj nagyságához képest. A cikk többi része akármilyen, a kezdés gyermeteg, demagóg. Ja igen, ha esetleg tünetmentesen (gyógyultan) átvészeli a nehéz időszakot és csak erre emlékszik, az hülye.

Szonday Szandra · https://www.facebook.com/szondayszandraoldala/ 2018.05.24. 17:09:38

@infrablue: Köszönöm, hogy gyermetegnek és demagógnak jellemezted édesanyámra való emlékezésemet, plusz még implicit le is hülyéztél. Sajnos, nagyon sokszor közölték velem, vagy anyámmal, hogy nem élem túl a műtétet, nem élem meg a másnapot, stb. És igenis, ROHADTUL SZÁMÍT, HOGYAN KÖZLIK EZT A BETEGGEL! Korábbi bejegyzéseimben megemlékezem ezekről az esetekről... Volt olyan doki, aki le sem ültetett, 14 évesen a szemembe mondta, hogy ennyi (szerencsére nem volt igaza). Nem "udvarlást és mismásolást" vártam volna egyik esetben sem, csak azt, hogy emberként beszéljenek velem, és legalább mutassanak valami együttérzést (még ha színlelik is). Pontosan azért, mert halálos halálos betegekről van szó. De nem csak egy onkológiai bizottságban, hanem egy sima háziorvosi rendelésnél is szerintem elvárható ez. Nagyon furcsa, hogy ez szerinted normális. Az egy dolog, ha te ezt úgy élted meg, hogy NEKED ez a "huszadik szempont", de kérlek, más nevében ne nyilatkozz!
Ajánlom figyelmedbe...
szivesnaplo.blog.hu/2017/10/31/hogyan_is_kezdodott_szivmutetre_varva_3_resz

Androsz · http://wikipedia.blog.hu/ 2018.05.24. 18:35:48

Én is vettem már részt ilyen ülésen, kísérőként. Sem a kísértnek, sem nekem nem tetszett a stílus. Az orvosok leginkább egymáshoz szóltak, a betegnek csak röviden odavetették a lényeget, majd valaki már ki is terelt bennünket. Mivel az én kísértem tanult ember (volt), és én sem hagytam ott az általános iskolát, ezért megértettük, miről volt szó, de maradt bennünk egypár kérdésnyi bizonytalanság a jövőről. Például hogy mi is a célja a leendő kezelésnek, gyógyítás, műthetőség, feltárhatóság, állapotfenntartás, tüneti kezelés? Az az ember, akire a régi sorozóbizottságok érzelemgazdagságával két percet szántak, a közeli halállal nézett szembe, az addig beszerzett számos vizsgálati eredmény ismeretében, és valami támaszt keresett ahhoz, hogy megértse, hetei vannak-e hátra, vagy akár még egy éve is. Én jól tudom, hogy az összegyűlt specialista orvosok ideje értékes, de az eljárás zavaróan futószalagszerű volt. Igen, számít az, hogy egy ilyen konzultáció hogyan zajlik.

Ennek ellenére a felvezetésként mutatott sztori nekem valószerűtlen, de ez végül is mindegy. A poszt a hajról szól.

Szonday Szandra · https://www.facebook.com/szondayszandraoldala/ 2018.05.24. 18:56:23

@Androsz: Köszönöm! Igen, erről szólt a sztori, anyám nyilvánvalóan az orvosok hozzáállására reagált. Egyébként a sztori igaz: anyám karakán, független nő volt, aki soha nem rejtette véka alá a véleményét. Sokat kellett harcolnia magáért, értem, apámért, hogy túléljük a betegségeket, és ha nem ilyen személyiség lett volna, ha behúzza fülét-farkát az orvosok előtt, ha rögtön elfogadja, amit mondanak neki, akkor ma talán nem is lennék itt, és ő sem élt volna még 20 évet a rák diagnosztizálása után (más sztori, hogy 2009-ben ismét megtámadta a rák, és két hónap múlva meghalt - ekkor is volt egy bizottság előtti látogatásunk, ahol viszont nem voltak képesek anyámnak elmondani az igazságot, csak nekem, és hitegették, nem mintha nem tudta volna, mi a helyzet... ). Akkor sem mindegy a hozzáállás, ha a kezelésekről esik szó, hiszen ezek nagyon rémisztőek tudnak lenni. A feljebb említett doki, aki le sem ültetett (a pécsi kórház vezető gerincsebésze), hanem súlyos betegként állnom kellett, 20 percen át magyarázta szenvtelenül nekem, gyereknek, hogy kétszer kell műteni, és a kettő között a sebemet nyitva hagyják, és a a csöves csontjaimon átvezetett dróthuzalokkal nyújtanak, aztán hozzátette, úgysem élném túl. Ehhez képest későbbi gerincsebészem, Dr. Jeszenszky Dezső, miután elmondta, mi hogy lesz, megfogta a vállamat, rám nézett, és megkérdezte: "Ugye együtt megcsináljuk? Mert ehhez ketten kellünk." Ennyi. Két emberi mondat.

Ad Dio 2018.05.24. 20:32:23

@Szonday Szandra:

Ugyan már, részmről a szerencse. És TÉNYLEG és ÖSZINTÉN hajrá... engedd el amit el lehet, kapaszkodj abba, amibe még tudsz és hajrá. Szükség van rád!

gombakomba 2018.05.24. 22:36:37

Orvosi palyan az ember folyamatosan emberi szenvedessel, tragediakkal, nagyon megrazo dolgokkal, plusz "emberi hulyeseggel" talalkozik. Ami idonkent tenyleg hulyeseg, de nagyon sokszor csak az ismeretlen, kiszolgaltatott helyzetre adott normalis reakcio.
Ezt feldolgozni, hosszutavon ezzel ep lelekkel egyutt elni nem egyszeru, specialis embertipus kell hozza. Sarkitva: vagy olyan empata, aki melyen egyutt tud erezni a pacienssel, egyuttal rendkivul eros es kepes a maga helyen kezelni, es nem hazavinni a szenvedest, a mindennapi torteneseket, vagy olyan, aki teljesen szenvtelen, valodi egyutterzesre keptelen.
Mindkettobol lehet nagyon jo orvos, a masodik fajtabol is, kulonosen, ha felismeri, hogy az egyutterzes, a masik fel emberkent valo kezelese, meg ha szinlelt is, eppen hogy az o hosszutavu anyagi erdeke. Akkor is, ha az adott konkret szemely nem tunik pillanatnyilag "kifizetodonek", mert mondjuk szegeny, vagy mert ugyis meg fog halni, de vannak rokonai, ismerosei, es van internet, es a banasmodnak, akar emberi, akar megalazo volt, hire megy.
Persze ez a ket veglet, sarkitva, de azert nagyjabol ez a ket tipus marad meg a palyan. En orvoscsaladbol szarmazom, de soha nem akartam orvos lenni, lattam sokfelet. En nem tartozom a fentiek kozul egyik csoportba sem, nem hiszem, hogy ep esszel tuleltem volna. Ma mar ugy gondolom egyebkent, hogy talan tevedtem, mert a tema maga toretlenul vonz, de valami kutatassal kapcsolatos szakteruletet kellett volna valasztani. Bar ott sem lehet teljesen kizarni a szenvedessel valo erintkezest. Es most mar boven keso is lenne egy ilyen valtashoz :)
Nem mentegetni akarom az emlitett esetekben erzeketlenul, adott esetben bunkon viselkedo orvosokat, mert egyreszt ugy gondolom, hogy mindenkit megillet az emberi banasmod, masreszt szamos kutatas igazolja, hogy a paciens lelkiallapota befolyasolja a gyogyulas eselyeit, csak erzekeltetni szeretnem, hogy sok esetben ezek az emberek, akik igy viselkednek, valoban, tenylegesen szociopatak, nem kepesek valodi emberi egyutterzesre a munkajuk alanyaval kapcsolatban. (Maskor csak a "csordaszellem" viszi oket, nem illdomos maskent allni a dolgokhoz, mint a fo-fo-fo-fo-foorvos ur.) Viszont kiemelkedoen intelligensek (tobbnyire), ezert nem haszontalan ujra es ujra felemelni a hangot az ilyen viselkedes ellen, mert kepesek felismerni, hogy sajat hosszutavu erdekuk, hogy ha szinlelten is, de emberkent kezeljek a masik felet.
Ket jo hir azert van :)
Az egyik, hogy bizonyos szakteruleteken - legalabbis en ugy latom - kifejezetten jo orvos lehet egy ilyen emberbol (pl. sebesz, ortopedorvos), mert erzelmi befolyasoltsag nelkul tud a munkajara koncentralni.
A masik, hogy azert van boven szerencsere az empatabol is :). Gyerekorvosbol, haziorvosbol ezt a tipust keressuk, mert csak ok kepesek valoban egyseges emberkent kezelni a masikat, fizikai-lelki-szellemi egysegben, es ezaltal esetleg szerteagazo, kulonbozo tunetekbol helyes kovetkeztetest levonni.
Az onkologia nagyon erzekeny terulet, mert ott az emberek csak meghalnak, meghalnak, meghalnak, folyamatosan, es hosszu es csunya szenvedes utan. Ezt empatakent megelni, feldolgozni rettenetesen nehez. Sokan maradnak meg olyanok a szakteruleten, akik nem azok, sajnos.

Hórukk 2018.05.25. 00:31:23

Nem szép dolog az embertelen bánásmód, de az orvosnál is csak azt kapja az ember, amit bárhol máshol is a társadalomban. A hivatalban, a parkolóőrtől, a bíróságon, a boltban záróra előtt 5 perccel... A konkurencia segítene ezen a dolgon, de erre meg nincs társadalmi igény.

Szonday Szandra · https://www.facebook.com/szondayszandraoldala/ 2018.05.25. 00:48:00

@gombakomba: Köszönöm, hogy mindezt leírtad! "Szamos kutatas igazolja, hogy a paciens lelkiallapota befolyasolja a gyogyulas eselyeit" - pontosan erről van szó! Rengeteget számít egy orvos hozzáállása, rengeteget számít, agyon stresszelik-e a beteget, vagy sem, kap-e választ a kérdéseire, bizalommal fordulhat-e az orvoshoz, stb. Nem látok bele az orvosképzésbe, hogyan-miként tanítják mindezt, de vannak jó tendenciák. Egyik kedves orvosnőm az intenzíven (aki 2003-ban és most is kezelt) nagyon megörült a verseskötetemnek, amiben intenzívről szóló írások is vannak, és kérte, hadd használja fel oktatási célra, hogy megmutathassa a hallgatóinak, milyen érzés súlyos betegként egy intenzíven feküdni. Csak remélem, hogy egyre több ilyen orvos gyógyít és oktat, aki fontosnak tartja ezt. Egyébként azt gondolom, orvosnak menni nem kötelező, senkinek nem tartanak fegyvert a fejéhez; márpedig ez egy ilyen szakma, ahol kiszolgáltatott, bajban lévő emberekkel kell foglalkozni, és ha valaki erre nem képes, az ne menjen orvosnak (se ápolónak). Nekem nem kifogás a fizetés, a leterheltség, a kiégés, mert ha az egyik orvos képes egy 9 órás műtétje után is bejönni hozzám, hogy hogy vagyok, több száz beteg mellett is csak rám figyelni, ha nála vagyok, vagy áttelefonálni a másik kórházba, ahol fekszem, minden rendben-e, akkor a minimumot mástól is elvárom... Igen, olyan onkológussal is találkoztam, akihez sajnos már nem tudtam átvitetni anyut - az, ahogyan ő beszélt velem, tájékoztatott, olyan hihetetlen volt a sok rossz tapasztalat után, hogy ott bőgtem a folyosón...
Szerintem egy sebésznél különösen fontos, hogy ne legyen szociopata: hiszen komoly beavatkozást végez rajtam, akár az életem is múlhat rajta (ráadásul ő kontrollál utána is), és ilyenkor szintén nagyon nem mindegy, hogyan kommunikál velem. Jeszenszky után most Szabolcs Zoltán prof volt ilyen remek orvos az életembe. A vele való találkozásról itt írtam. :)
szivesnaplo.blog.hu/2017/11/15/hogyan_kezdodott_4_emberi_hozzaallas

Szonday Szandra · https://www.facebook.com/szondayszandraoldala/ 2018.05.25. 00:56:45

@Hórukk: Igen, ez sajnos sokszor így van, de ez nem jelenti azt, hogy bele kéne nyugodni! Az említett szakmák: szolgáltatások, amiért fizetünk, és ezért elvárható, hogy udvariasan kommunikáljanak az emberrel. Én általában szóvá teszem, ha valaki nem ismeri a munkaköri "etikettet". Ugyanígy, azt gondolom, az orvosoknak is hasonlóképp kell ügyelniük a dologra, főleg, mert beteg emberekkel foglalkoznak, akiknek az élete függhet az orvoson. Persze, a magyar ember már csak olyan, hogy sokszor beletörődik ebbe, és fülét-farkát behúzza egy fehér köpeny előtt. (Lásd a feljebb belinkelt bejegyzésemet.) Egyébként meg van konkurencia és van társadalmi igény, ha az anyagiak miatt nem is nagy, hiszen egyre több a magánrendelés, magánklinika. Bizony, olykor én is igénybe veszem, mert a kiválasztott magándokinál általában megkapom a figyelmet, a gyorsaságot, a precizitást, stb. És én arra szoktam biztatni mindenkit, hogy ha nem elégedett az orvosával, és van lehetősége rá, akkor keressen mást, aki megfelel, a gerinc- és a szívműtétem előtt is jó pár orvost felkerestünk, hiszen mégis csak az egészségünkről van szó.

Szonday Szandra · https://www.facebook.com/szondayszandraoldala/ 2018.05.25. 01:02:45

"A legdöbbenetesebb mégis az volt, hogy megtapasztaltam, az emberbe mennyire belerögzültek a régi, hierarchikus orvos-beteg kapcsolat viselkedési szabályai. A prof leültetett egy székre, ő szemben, közel hozzám helyezkedett el, és kérdezgetni kezdett. Majd kérte a leleteket, én meg rögtön ugrottam volna illedelmesen, mint egy kisinas, de ő leállított, hogy én csak maradjak nyugodtan a helyemen, majd ő. És ez még párszor előfordult. Feszengve ültem a széken, mint egy vizsgabiztos előtt, mintha valamiről számot kéne adnom, vagy megbuktatnak, a doki meg minden alkalommal helyre rakott, fejezzem ezt be, itt én vagyok a beteg, maradjak a fenekemen.

A képen a kikönyvjelzőzött, hasznos oldalak a böngészőmben.

Hát így szocializálódtunk az elmúlt hosszú évtizedek alatt, és ha jön egy doki, aki felülírja mindezt, rögtön zavarba jövünk, kibillenünk szerepünkből, és rácsodálkozunk a dologra, pedig ennek így kéne normálisan működnie. Az ember túlontúl hozzászokott a hatalmaskodó asszisztensek, és nagyon elfoglalt főorvosurakhoz, akik megsértődnek, ha a tudatlan beteg nem a megfelelő címen (Tanár Úr, Osztályvezető Főorvos Úr, stb.) szólitja meg őket, vagy merészeli őket olyasmivel zavarni, ami - tudnom kellene, hogy - nem rá, hanem a konziliáriusra, az ügyeletesre, a nemtudomkire tartozik. És egyébként is minek zavarom anyám CT-leleteivel, tele van a tüdő meg a gerinc is daganattal, de ezt sejthettem volna (mindezt félvállról, az orvosi szoba ajtaját csak résnyire nyitva közli). Hozzátenném, hogy nem szeretnék általánosítani, mert szerencsére nem minden orvos ilyen, és az sem igaz, hogy csak azért kaptam több figyelmet, mert fizettem. (Magánorvos is lehet lekezelő.) De az bizonyos, hogy az orvosi közönyösség, vagy - mondjuk ki - bunkóság olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint a betegé vagy a hozzátartozóké, sokkal érzékenyebben érint minket, és súlyosabb következményei lehetnek, mintha pl. a postáskisasszony lenne velünk otromba." (Hogyan is kezdődött...? Szívműtétre várva 4.)

Molnárgörény · http://molnargoreny.blog.hu 2018.08.15. 00:06:20

Természetesen az orvosnak kötelező a végletekig empatikusnak lennie, tovább legyen önzetlen, nem kotorjon a paraszolvencia után, lássa el az összes (éktelenül sok) beteget, érezzen együtt a halottakat gyászolókkal (esetleg anyagilag is segítse őket).

És ha mindezt megtette, kerüljön be betegként a pszichiátriára vagy legyen öngyilkos, ugye???

Ön megint egyvágányú, de rettenetesen (volt kitől tanulnia, anyuci is ilyen volt a műfaszos beszólásával). Mégis, milyen jogon és alapon várja el bárki az orvostól, hogy abszolút odaadással végezze a munkáját, amikor még meg se fizetik, és agyondolgoztatják? Az esztergályosnak szabad 2 % selejtet csinálnia, ennyi a norma. Ha az orvos téved, évekig perelnek (ha nem téved, sokszor akkor is, szimpla pénzéhesség okán).

Az orvosi "hivatás" a laikusoknak annyit jelent, hogy az orvosnak kötelessége van, neki meg mint betegnek, csak joga. Szerintem meg nem így van. A bagós-piás csirkefogó, amikor a májzsugorával bemegy, és elvárná, hogy tovább ihasson, még kikéri magának, hogy mi az, hogy hagyja abba a piálást... A másik hazudik az orvosnak, aki emiatt rossz diagnózist állít fel (teljesen jóhiszeműen, sőt, a hazugság természete miatt igen logikusan), aztán meg bepereli a tévedéséért.

Az orvos is ember, és az orvoslás is szakma. Több ész és tudás kell hozzá, mint az egyszerűbb szakmákhoz, de senki se követelheti meg a másik embertől (az orvostól sem!), hogy teljes odaadással csak a szakmájára figyeljen, és soha ne legyen se unott, se ingerült, illetve a betegek sorozatos bunkóságait is szó nélkül eltűrje. Mi a véleménye arról a kedves betegról, aki vasárnap hajnali fél ötkor kis családja büszke kíséretében ("Végre rá tudtuk beszélni, hogy bejöjjön!") beállít a sürgősségi osztályra, hogy tavaly óta szédül, de három hete már erősebben, és akkor most vizsgálják ki - aztán meg családostul halálra sértődik azon, amikor az ügyeletes orvos közli vele, hogy emiatt nem fogja hajnalban felzavarni a neurológust, a gégészt és a CT-asszisztenst (na meg a távleletező radiológust), hanem a kedves beteg üljön le, és várjon szépen reggel nyolcig, amikor legalább a nappalos ügyeletesek bejönnek (mellesleg a háromhetes panasz vasárnapi vizsgálata se indokolt).

Szonday Szandra · https://www.facebook.com/szondayszandraoldala/ 2018.08.15. 00:15:54

@Molnárgörény: Ne haragudjon, de ez már a szánalmas kategória... Most ez lesz az éjszakai programja? :D Tök jó amúgy, hogy rám vetíti a többi (talán szakmájából adódó) frusztrációját, és rögtön összemos más betegekkel, illetve olyan emberről, esetről nyilatkozik, akit nem ismerhetett, ahol nem lehetett ott.
Az orvos is ember, a rossz értelemben is... Kár tagadni, hogy mennyire képtelenek olykor felülemelkedni a gyarlóságaikon. Betegjogok? Tudja az a baj, hogy túl sokszor húztuk meg magunkat korábban más orvosok isteni hatalma előtt. Ezért is kezelték félre a gerincemet. (Ezt nem én mondom, hanem a doki, aki végül megoperált.) Szerencsére az utóbbi időben nagyon jó tapasztalataim voltak orvosokkal, nővérekkel, remélem, ha már ennyire rászállt a blogomra, eljut azokig a posztokig, ahol EZT emelem ki... Good night!
süti beállítások módosítása