Nem csupán elfelejtettünk valamit, az evilági horizonton túlmutató dinamikát, hanem már azt is elfelejtettük, hogy valamit elfelejtettünk.

Ma még, benne az ünnepben, képek köröznek s lépnek elénk. Hullámzó tömeg Csíksomlyón, feltartott karok a karizmatikus liturgiákon, galambok minden mennyiségben, minden anyagból és színekből. Pünkösd ugyanúgy felfoghatatlan keresztény ünnep, mint a Húsvét, mégis mintha nagyobb lenne a mozgató ereje. Kevesebb népi szertartás, mint Karácsonykor, de több lendület a lábakban és a fantáziákban.

A Pünkösd keresztény tanításának a középpontjában egy közösségi fordulat áll. A bezárt ajtók mögött aggódó apostolok kiléptek a nyilvánosság elé és missziós közösséggé váltak. Ezen az ünnepen a keresztény egyházak felszítják a hitüket, hogy az intézmény és a bürokrácia profán keretein túl meg lettek jelölve valami isteni többlettel, ami értelmet ad az egész szervezetnek. Az összes szentelési szertartás a diakónusoktól a püspökökig, a bérmálás és konfirmáció, az eucharisztia ünnepe, mind a Szentlélek embert és közösséget átformáló erejébe vetett hitből nyeri értelmét. A Pünkösd ünnepe pedig emlékeztet arra, hogy a lelketlen püspök és lelketlen szentmise nem Istentől való, nem épít, hanem rombol. A keresztény közösségek egyszerre hiszik, hogy a tanúságtétel bátorságát és szavait Isten Lelkétől kapják, s ugyanakkor e Lélek tüzében tisztulnak meg félelmüktől, rutinjaiktól és önközpontúságuk béklyóitól.

A történelmi kereszténység az egykori Pünkösd után létezik. Az egyház születésnapját ünnepelvén egyben magára engedi az "első szeretetet" firtató kérdést (Jel 2,4). Miközben évszázadok óta törekszik megfelelni súlyos küldetésének, képes elfeledkezni elkötelezettségének lényegéről, amitől aztán elbillen a mécsláb és már nem lesz fény a népek számára.

A keresztény tanítás, a kérügma, és a keresztény erő, a dünamisz elválaszthatatlan fonat. Más szóval a jézusi evangélium az, amire a Lélek emlékeztet, ami felé hívja és tereli a gondolkodást,

a Lélek az, amitől az evangélium nem pusztán zsidó és görög filozófiai elgondolás, hanem a közösségi és egyéni életet átizzító, bátor és vonzó üzenet. A kereszténység Pünkösdöt követő létmódja és provokációja az eleven evangélium.

A “posztpünkösd” kifejezés azonban, a posztkeresztény vagy posztmodern fogalmakhoz hasonlóan, az eredetitől való eltávolodást szándékozik jelenteni. Ami keresztény vagy modern, s ami a Pünkösd, az mára már nem releváns, nem plauzibilis, már nem jelent viszonyítási alapot.

Erről értekezik Charles Taylor, korunk talán egyik legnagyobb vallásfilozófusa a Secular Age című könyvében, amikor a mai gondolkodási viszonyokat az immanent frame kifejezéssel jelöli meg. A társadalom, s az egyén, benne az egyházzal s a hívő emberrel célracionáis és élvezetcentrikus keretben gondolkodik, végső soron önmaga áll saját távlatának horizontján, s mindent, az egész materiális és immateriális kultúrát, ehhez viszonyítva fogja fel és állítja saját szolgálatába. Isten, vallás, egyház, szentség úgyszintén ebben az evilági keretben nyer értelmet, s magára a keretre való rákérdezés már elmarad. Nem csupán elfelejtettünk valamit, az evilági horizonton túlmutató dinamikát, hanem már azt is elfelejtettük, hogy valamit elfelejtettünk.

A Pünkösd mai jelensége a társadalmi-közösségi dimenzióban erőteljesen domesztikáltnak tűnik.

Az eredeti történet lényege a korábbi, biztonságra épülő keretből való kilépés, a kockázatos keretek közé. A mai történés lényege a meglévő keretek demonstratív megerősítése, s a kockázatelhárításra való törekvés. Nem a megtérés, a megszokott felismerés átalakítása a mai pünkösd törekvése, hanem a hagyományos és rutinizált gondolkodás stabilizálása.

Nagyon is érthető ez az alapállás, hiszen a keresztény intézményeknek és a hívőknek is elsősorban az az elvárása, hogy a nagy tempóban változó és egyre kaotikusabbnak tűnő közegben az egyház jelentse a stabilitást és a kereszténység a hagyományt, amibe kapaszkodni lehet. Ebben a szükséghelyzetben talál egymásra a hagyománycentrikus, konzervatívnak is nevezett politikai alapállás a kereszténység posztpünkösdi jelenével. Abban a vágyban és ígéretben erősítik egymást és a rájuk bízottakat, hogy Noé bárkája lehetnek a pusztulás vízözönében.

A posztpünkösd jelensége az egyéni vallásosságban is hasonló logikával érvényesül. Különösen a karizmatikus ihletettségű közösségekben az élmény áll a középpontban, melynek felszítására a sikeres közösségek professzionális eszközöket alkalmaznak. A számos módon szorongatott, anyagi, lelki terhekkel küszködők, a modern viszonyok káoszában folyamatosan döntésre és változtatásra késztetettek elragadtatnak a rítusok közben, maguk mögött hagyva mindazt, ami nyomaszt. Nem a szokott keretek megváltoztatása vagy megkérdőjelezése a cél, hanem azok elviselése.

A mai karizmatikus élmények sokszor spirituális wellnesst jelentenek, és aligha érintik az egyén etikai, materiális és szervezeti dimenzióit. Mi sem érthetőbb és gyógyítóbb ennél, miközben a hétköznapi élet keretei tele vannak frusztrációkkal és félelmekkel.

Igaza van Marxnak, aki a vallást ópiumnak tekintette, mert valóban az: a kilépést, a szorongató körülmények időleges elfeledését szolgálja. Az alternatív kábító szerek, mint alkohol, könnyű és nehéz drogok a vallás-ópiumnál sokkal több kárt okoznak.

A posztpünkösd viszonyai között a gyökeres változásra való készség feltétele, akár közösségi, akár egyéni szinten, elsősorban a posztpünkösd alaphelyzetének megértését és elfogadását igényli. A hit – a Szentlélekbe vetett hit is – akkor válik ajándékká, a Szentlélek hét ajándékával, ha az immanens keretekkel szembeni elbizonytalanodást az Istenbe kapaszkodás radikalitása kíséri. Ebben az immanens kiszolgáltatottságban élhető át a transzcendens bizonyosság.

Máté-Tóth András

(Nyitókép forrása: sida.se)