Legyen bár világhírű költő és drámaíró, már William Shakespeare (1564-1616) puszta létezését is sokan vitatják a ma ismert formában, hiszen igen keveset tudunk az életéről. Az ebből fakadó kétségek hozadéka az is, hogy egyesek szerint nem is egyetlen ember írta az összes, nevéhez köthető művet. Ha azonban e feltételezéstől elszakadunk és csak a biztosabb adatokat nézzük, akkor annyi bizonyosnak tűnik, hogy az „avoni hattyúnak” is meggyűlt a baja a nemi betegségekkel.

Ahogy életéről, úgy haláláról is meglepően keveset tudtunk – azt leszámítva, hogy (valószínűleg napra pontosan) 52. születésnapja körül hunyt el, s hogy a Stratford-upon-Avon-beli Holy Trinity templomban temették el, halálát pedig valamilyen betegség okozta. Az ezzel foglalkozó kutatók mindezidáig csak óvatoskodva mertek agyvérzésszerű tünetekre utalni, most viszont előállt a témában egy John J. Ross nevű orvos, aki a tüneteket, a korabeli kezelési módokat és nem utolsó sorban Shakespeare utolsó műveit is figyelembe véve egyértelműen szifiliszre utaló nyomokat talált a szerző halálát illetően.

Kezdjük az elején: a művész konkrét tüneteiről szóló feljegyzéseket amiatt nehezebb értelmezni ennyi év távlatában, mert nem csak hiányosak, de össze is keveredtek a korabeli „gyógykezelések” mellékhatásaival. A 20. századig a szifiliszt a testhőmérséklet növelésével – az az forró fürdőkkel –, hashajtókkal és bőséges higannyal igyekeztek kúrálni. Ma persze borsódzik a hátunk e listától, de az akkori orvoslás nemcsak hogy ezt tartotta szükségesnek, de a higanyszedést is addig erőltették, amíg elő nem állt a mérgezés hatására kialakuló fokozott nyáladzás: két hétig napi egy liter nyál termelését tartották a legideálisabbnak. Ezek után talán nem meglepő az a feltételezés, hogy Shakespeare állapotán többet rontott maga a kezelés, mint az eredeti betegsége.

Dr. Ross szerint ez utóbbi tünet, valamint az életének utolsó hónapjaiban felerősödő kézremegés szintén sokkal inkább higanymérgezéssel járó hatásnak, mintsem Shakespeare idegrendszeri sérülésére utal. Viszont van még egy fontos jel, ami megerősíteni látszik a feltételezést: Shakespeare utolsó szonettjeiben feltűnően alapos ismereteket mutat a szifilisszel kapcsolatban – olyan mélyrehatókat, amiket az akkori átlagember egyáltalán nem ismert.

Akár így volt, akár nem, Shakespeare-nek nagy esélye volt rá, hogy valóban elkapja, mert bár magánéletéről csak keveset, a kor Angliájáról annál többet tudunk – például, hogy ekkortájt épp tobzódtak a városokban a szifilisz betegek.

Ha szeretnél tenni a magad és családod egészségéért, adj magadnak tizenöt percet, hogy átfusd honlapunkat – garantáltan ér majd meglepetést a témában.

Szerző: Csősz Roland