Ebben a blogban általában azokról a dolgokról írok, amik az ingerküszöbömet pozitív értelemben lépik át, de most kivételesen egy negatív „élmény” következik. Nem vagyok egy morgolódós fajta, ha közügyekről vagy a rendről és biztonságról van szó, törvénytisztelő állampolgár vagyok, talán pont ezért maradt meg egy tüske bennem.
Otthon, édes otthon (forrás: police.hu)
Volt szerencsénk az idei nyáron Görögországban nyaralni. Minden frankó volt, az út is megérne egy külön bejegyzést, mert baromi jó volt, de most mégis egy olyan dologról írnék, amit nem tudok hová tenni. Óriási legendák keringnek arról, hogy a Görögországba jutás és a hazaút azért nem feltétlenül fenékig tejfel, mivel a hírhedt szerb határőrök, rendőrök, és még a macedónok is hajlamosak szétszivatni az embert. Ezért a határokon úgy mentünk át, ahogy anyámék tanították, amikor a rendszerváltás után külföldre merészkedtünk: szépen ülni a kocsiban, nem nevetni, komoly arcot vágni. És csodák csodája, sehol nem volt semmi gáz. Szerb és macedón kollégák pikk-pakk megnézték az iratokat, kocsit sehol sem nézték meg, pedig nem voltak sokan, akár lehetett is volna idejük egy kicsit meggyúrni minket. Görögországban pedig gyakorlatilag, ahogy beadtuk a személyiket már vissza is kaptuk. Visszafelé ugyanez, egészen a magyar határig…
Gyönyörű napfelkelte - baljós felhőkkel :)
Három éve is Görögországból hazamenet egyedül a magyar határőrök voltak olyan kedvesek, hogy a több, mint tíz órás vezetés után hajnalban kitessékeltek minket az autóból, amit úgy körbeálltak, mintha már leadták volna a drótot, hogy terroristák vannak a kocsiban. Baromira nem értettem akkor sem, hogy mit gondolnak rólunk, még akkor is, ha csak a dolgukat végzik.
Most egy kicsit eleve elbénáztuk, mivel a nagy fáradtság közepette nem mentünk be Szabadka felé, és egy másik határátkelőt kellett választanunk. Egy olyanhoz értünk, ami csak reggel hétkor nyitott. Nem örültünk neki, de legalább egy órácskát tudtunk aludni. Azt mondanom sem kell, hogy nem sikerült időben kinyitni, de hát nyilván azért kicsit meg kell mutatni, hogy ki az úr a háznál. Előttünk kb. három autó volt és egy-két gyalogos. Gyanús volt, hogy legalább tíz perc volt, míg előre jutottunk, gyakorlatilag több, mint bárhol máshol az út során, és nem azért, mert itt csak egy kapu volt, hanem azért, mert egy kocsit ennyi ideig feltartottak. Láttam, hogy mindenki kiszáll, csomagtartót nyit, de láttam, hogy szerb rendszámú kocsik voltak, még sajnáltam is őket, mondván, hogy mi majd csak beintegetünk és megyünk. El sem akartam hinni, hogy a gyalogosoknak a hátizsákjába úgy nyúlnak bele, mint a JFK reptéren New Yorkban. Jó, tudom, hogy van cigibiznisz, akármi biznisz, de azért ez egy kicsit erősnek tűnt. És akkor odagurultunk mi is végre. Fülemben felcsengett az Örömóda, az EU himnusza, büszkén nyújtottam át a személyiket a magyar rendszámú autóból, végre itthon. Na, és akkor: „Motor leállít…!” Csomagtartó fel, megy a turkálás. Rohadtul nem értem, hogy a használt alsógatyáim között miért jó nyúlkálni, de ők biztosan értik. Jönnek a cigis kérdések, hiába. Én eközben az igazolványokat ellenőrző komával tartom a szemkontaktot. Ilyen rideg üdvözlésben rég volt részem. Tudom, hogy ez a munkájuk, tudom, hogy profik. Tudom, hogy nem Hawaiin vagyunk, ahol a fizetett bennszülöttek girlandokat akasztanak a nyakamba, amikor megérkezek, de mégis… Pontosan lejött, hogy milyenek is vagyunk mi igazából egymással. És akkor jött két kérdés, ami tényleg azóta is tornáztatja az agyamat.
„Hova lesz a menet?”
Azt hittem, hogy ez egy beugratós kérdés, komolyan meg is szeppentem, hogy most erre mit kell válaszolni. Lepergett előttem a Bekasztnizva külföldön a National Geographic-ról, a Bangkok Hilton, de kockáztattam, és bemondtam a város nevét, ahol lakunk. Csönd… Azóta is azon gondolkodom, erre hogyan kellett volna jól vagy rosszul válaszolni? Ha azt mondom Budapestre, az jó, ha azt mondom, Miskolcra, az rossz? Mit akart megtudni? Vagy ez lett volna az „Üdv itthon!” határőr stílusban? Ott helyben nem volt sok időm ezen hezitálni, mert a pár másodperces csönd után jött a következő kérdés, amit sajnos nem tudok biztosra, hogy melyik volt a kettő közül. Kezében a három személyivel megkérdezi:
„Ki a gyerek?”
de lehet, hogy azt kérdezte:
„Kié a gyerek?”
Nos, a személyin a születési dátum ugye rajta van. Volt egy 9, egy 31 és egy 37 éves ember személyije a kezében. Ráadásul az egyik nő. Tehát valahogy ki lehetett sakkozni, hogy a nő, akit a csomagtartónál szivatnak, nem a 9 éves fiúgyermek. Akivel a koma beszélget, egy ronda, kopasz, pocakos faszi, és bár alacsony, azért csak nem lehet gyereknek nézni. A hátsó ülésen viszont ott van egy ilyen 140 cm magas körüli srác, talán ő lenne az? Vagy akkor a kérdés az utóbbi volt, hogy kié a gyerek? Végül is értem a 007-est, mivel a három személyin három különböző vezetéknév volt, lévén nem én vagyok a gyerek édesapja. De azért erre is van egy mód kilogikázni, hiszen a személyin rajta van az anyja neve, ami történetesen megegyezik az egyetlen női személyin lévő névvel. Ismét sikerült tehát összezavarni a rafinált magyar határőrnek. Már láttam is magam, ahogy bekerülök a pár méterrel arrébb lévő menekülttáborba. De mivel tényleg ott volt velünk a gyerek, össze kellett szedni magam és válaszoltam, az első kérdés alapján? „Ő” – válaszoltam, és a hátsó ülésre mutattam. Válaszomat csönddel hagyták jóvá. Szép lassan a csomagtartó is lecsukódott, visszaültünk, és jó öt perces vizsgálat után indulás.
Hozzáteszem, hogy elismerem minden határon dolgozó ember munkáját, főleg ezekben az időkben, tulajdonképpen a cikk is arról szólt, hogy mennyire jól végzik a munkájukat. Csak kicsit furán. Természetesen várom a fenti kérdések szakmai magyarázatát szakmabeliektől vagy bárkitől.
Tudom, hogy páran fanyalogni fognak a kommentekben, hogy bárcsak ez lenne a legnagyobb bajuk az életben, megnyugtatom őket, hogy nekem is van ennél nagyobb gondom, de EU ide, menekültek oda, összetartozás amoda, kicsit keserű szájízzel kellett HAZAérni.
Azért ez mindent megért