Cara Delevingne korunk egyik legismertebb modellje, akit egyre többször láthatunk filmekben, emellett zenél, ruhákat tervez, és igen, regényt is írt, ráadásul nem is rosszat. A Mirror, Mirror úgy beszél a kamaszok problémáiról, hogy közben nem ítélkezik, nem prédikál valamiféle erkölcsi magaslatról, nem kér számon, hanem megmutat, odafordítja felénk azt a bizonyos tükröt, és bízik abban, hogy meglátjuk benne a mások (és magunk) lecsupaszított, igazi, őszinte valóját.

Ott kapcsolódunk be a történetbe, amikor a Mirror, Mirror nevű londoni középiskolai zenekar egyik tagját, Naomit nyolc héttel az eltűnése után borzasztó állapotban, eszméletlenül találják kikötőkötelekbe gabalyodva a Temzén. A lány nem tudja elmondani, mi történt vele, három legjobb barátja és zenekari társa, Leo, Red és Rose pedig próbál válaszokat találni a kérdésekre, miközben saját problémáikkal is meg kell küzdeniük. Ezek pedig bőven túlmutatnak a kamaszkori világfájdalmon és meg-nem-értettségen: Leo nehéz körülmények között él az édesanyjával, a bátyja ráadásul nemsokára szabadul a börtönből; Rose nehezen jön ki új, szinte vele egykorú „anyukájával”, miközben folyamatosan menekül múltbéli démonai elől; Red édesanyja pedig állandóan iszik, apja alig van otthon esténként, így neki kéne a felnőttnek lennie a családban, biztonságot nyújtani a húgának, amikor pedig önmagával sincs még teljesen tisztában („Ha létezne emoji a fura fázisra, az tök úgy nézne ki, mint én.”).

Red a történések narrátora, mindent és mindenkit az ő szemén keresztül látunk. A könyv elején a négyes tagjai még lehetnének az unalomig ismert, archetipikus 16 évesek: a bálkirály és bálkirálynő (a magas, izmos gitáros Leo és a gyönyörű énekes Rose, akit mindenki meg szeretne kapni) és a „gyépés kockák” (a vastag keretes szemüveges, rakott szoknyás basszeros Naomi és Red, a vörös hajú, fura lázadó dobos), ahogy Red látja magukat. Aztán ahogy vissza-visszaugrunk az időben (a regény egészen érdekesen kezeli az idősíkokat), látjuk a zenekar megalakulását, négyük barátságának kibontakozását, és rájövünk, mennyire összetett karakterek is valójában. Ráadásul nem csak az időben ugrálunk, hanem a különböző szövegtípusok között is: Red narrációját az együttes dalszövegei, chatelések, a rajongói oldaluk stb. egészítik ki.

A tükörmetafora szépen végigvonul a regényen: a valódi, igazi arca az embernek tényleg az, amit a tükörben lát? Meg lehet annyira ismerni valakit, hogy azt lássuk, amit ő? Rose azért nevezi el így a zenekart, mert külön-külön elveszettek, zűrösek voltak, de együtt emelt fővel nézhetnek bele a tükörbe. Az, hogy a zenekar ad értelmet és biztonságot az életüknek, megmutatja, mennyire fontosak az ember életében a barátok, a támogató közeg, főleg, ha sikerélmény nélkül, önmagában kételkedve kell szembenéznie a nehézségekkel. A traumák feldolgozása, a szülőkkel való viszony normalizálása, a magány és kirekesztettség érzésének leküzdése és maga a felnőtté válás is sokkal könnyebb, ha van, akiben megbízik az ember. A bizalom, a bizalom kiérdemlése és elvesztése központi kérdése a könyvnek: a bizonytalan, senki-nem-ért-meg korszakban lévő kamaszok bizalmával néha iszonyatosan könnyű visszaélni, aminek szörnyű következményei lehetnek. Ahogy Naomi nővére, Ashira és Red halad előre a nyomozással, a nyomok alapján egyre jobban belelátunk abba, mi játszódhatott le Naomi lelkében, mennyire vágyott az elfogadásra.

A regény nagyon jól fogalmazza meg azt, hogy kamaszként az ember egyszerre vágyik arra, hogy foglalkozzanak, törődjenek vele, és hogy hagyják békén. Egyszerre teljesen ambivalens érzések képesek ilyenkor működni, szeretet és gyűlölet hatalmas koncentrátuma kavarog a szereplők lelkében. Emellett a könyv arra is elég ügyesen hívja fel a figyelmet, hogy ne ítélkezzünk, és főleg ne ítéljünk elsőre: Rose karaktere erre a legjobb példa, aki a nagyszájú, menő csaj, „de az igazság az, hogy Rose azért akar a rivaldafényben lenni, mert túlságosan fél a sötétben”.

A történet arányai néha elcsúsznak, a regény néhol mintha nem tudná eldönteni, hogy krimi akar lenni vagy young adult-irodalom; például mikor ugyanakkora figyelem irányul a kómában lévő Naomival kapcsolatos nyomozásra, mint Rose Instagram-bejegyzésére. Itt ráadásul bekerül a képbe érintőlegesen a cyberullying is, hogy az evészavartól a drogozáson keresztül a szexuális zaklatásig tényleg minden felsorakozzon benne – a kevesebb talán több lett volna. A problémák súlyozása kamaszként persze elég más, egy hirtelen felindulásból kiposztolt mondattal meg lehet keseríteni a másik életét, de akkor is. Emellett viszont a regény elég jó bemutatása az identitáskeresésnek, fiatalos hangvételű, de végre nem arról szól, hogy ki kivel jön össze, hanem kicsit sötétebb tónusú, és az ember valahogy úgy érzi, mintha valódi tapasztalat (is) lenne mögötte. A szimbolikája végig következetesen megrajzolt, a tükör mellett a tetoválás is nagyon fontos, az önmegvalósítás, a valahova tartozás és egyben a birtoklás kifejezője. A karakterek szerethetők, izgulunk értük, és szeretnénk, hogy happy end legyen a történet vége, még akkor is, ha ez a létező összes tiniregényes klisé felvonultatását jelenti. És ez azért jelent valamit.

8/10

A kötetet a GABO Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.