Régi idők menyasszonyi ruhái
Miért fehérben mondjuk ki az igent?
Javában tombol az esküvőszezon! Biztosan sok kedves olvasóm kapott meghívást idén, hogy részt vegyen egy-egy ilyen örömteli eseményen, de a közösségi oldalakon is egyre-másra belebotolhat közelebbi-távolabbi barátainak menyegzői képeibe… No, és persze gyönyörködhet a szebbnél szebb mennyasszonyi ruhákban, közben felidézve a saját „nagy napját” vagy épp elmerengve, mit fog viselni ő maga, amikor egy nap kimondja a boldogító igent. És biztosra veszem, hogy legyen a lelki szemeink előtt megjelenő ruha romantikus, hercegnős, letisztult vagy épp habos-babos, egy jellemző közös bennük: hogy a leendő menyasszonyok kilencvenkilenc százaléka fehérben képzeli el magát az oltár vagy az anyakönyvvezető előtt. Csakhogy a fehér szín nem volt mindig alapvetőválasztás egy leendő ara számára…
Először is, szenteljünk pár gondolatot magának a fehér színnek: magától adódna a feltételezés, hogy a nyugati kultúrában a mennyasszonyi ruha fehér színe a tisztaságot és a szűziességet jelképezi, csakhogy ez nem teljesen helytálló. A keresztény kultúrkörben például a sokáig a kék számított az ártatlanság színének – ennek okára később ki is térek –, a fehéret pedig egyenesen kerülendőnek tartották… A fehérnek az ókori Rómában létezett azonban olyan értelmezése, amely a színt a szűziességgel hozta összefüggésbe, ugyanis Vesta-szüzek – többek közt Róma szent tűzének őrzésesért felelős, tisztasági fogadalmat tett papnők – tradicionális viselete a fehér volt. Az akkori menyasszonyok ruhája ugyancsak fehérben ragyogott, ám nem annak tisztaságot jelképező volta, hanem ünnepélyessége okán. A menyegzőjére igyekvő ifjú hölgyet elsősorban a sárgának egy mély, a gyertya lángjára emlékezetető árnyalatában játszó fátyláról, a Vesta-szüzekéhez hasonló, hét fonatra osztott hajáról és a ruháján viselt övről lehetett felismerni. Ezt az övet ún. Herkules-csomóval kötötték meg a hetven gyermeket nemző mitológiai hős termékenységét jelképezendő, és csakis a vőlegény volt jogosult kibontani a nászéjszaka előtt. Az ókori Rómában a menyasszonyi ruhát csak egyszer viselték, ez a szokás Európában csak a 19. századdal éledt fel újra.
Érdekes, hogy a Római Birodalom bukásával és a kereszténység elterjedésével a fehér éppen hogy elvesztette a szüzességgel való összefüggését. Főleg azután, hogy a 12. században a katolikus egyház kötelezővé tette az itáliai művészek számára, hogy a Szűz Mária ábrázolásokhoz a kor legértékesebb és így legmegbecsültebb festékét, a kéknek egy árnyalatát, a lapis lazuliból kinyert ultramarint használják. Ettől kezdve, a menyasszonyok körében kedvelt szín lett a kék, míg a fehér a gyász színei közé sorolódott. Példának okáért Európában, a 14-15. században a megözvegyült királynék életük hátralévő részében fehérben gyászolták eltávozott férjüket. (E szokást egyébként 1934-ben, Wilhelmina holland királyné újra felélesztette, és Hollandia uralkodói családjában ma is él.)
És hogy a kéken kívül milyen színt hordtak még a középkor, a reneszánsz vagy épp a barokk kor menyasszonyai? Lényegében az összeset. A hangsúly ugyanis nem a szín jelentésén, sokkal inkább az anyag minőségén, díszítettségén, azaz értékén volt. Amikor ugyanis egy házasság még nem két szerelmes szív egyesülését, sokkal inkább egy gazdasági vagy éppen politikai szövetség létrejöttét jelentette, a mennyasszony családja számára presztízskérdésnek számított, hogy az esküvő napján az ara a legértékesebb ruhában jelenjen meg, amit csak a család megengedhetett magának. E ruhák – természetesen a módosabb famíliákban – gyakran pompáztak az arany vagy a vörös árnyalataiban, gazdag hímzésekkel, gyöngyökkel tarkítva. De például egy németalföldi, protestáns polgári család esetében a menyasszony szigorú, ám a legfinomabb anyagból készült feketében is megjelenhetett az oltárnál. Értelemszerűen e ruhát nemcsak az esküvőjük napján viselték a hölgyek, hanem ünnepélyes alkalmakkor újra előkerültek a ruhásládákból.
Szerényebb anyagi körülményekkel rendelkező családokból érkező menyasszonyok ugyancsak igyekeztek megfelelni ezen elvárásnak, s esküvőjükre legjobb ruhájukat, az ún. „vasárnapi ruhát” öltötték magukra.
Nem volt ez másként azután sem, hogy 1840-ben Viktória királynő – a maga korában rendhagyó módon – egy fehér selyemruhát választott, hogy abban mondja ki Albert herceg oldalán a a boldogító igent. A William Dyce által tervezett ruhát bőségesen díszítették Devonshire műhelyeiben készült, kézzel vert csipkék, amellyel a királynő az angol textiliparnak és különösen a csipkekészítésnek tett nagy szolgálatot. A ruhát ugyancsak rendhagyó módon nem tiara, hanem narancsvirágból font koszorú egészítette ki, mint a termékenység szimbóluma („Európa nagymamája” később kilenc gyermeknek adott életet). Az azonban egyfajta divattörténeti „városi legenda”, hogy Viktória lett volna az első uralkodónő, aki fehérben járult volna az oltárhoz. Angliai Philippa királynő például már 1406-ban egy hermelin és mókusprémmel szegélyezett fehér szaténruhában mondta ki a boldogító igent, akár csak a dán Zsófia Magdolna királyné 1766-ban, akinek menyegzői ruhája épen megmaradt az utókor számára.
Ugyanakkor tény, hogy a menyasszonyi ruhát viselő Viktória királynőről készült ábrázolások bejárták a világot, nagyban hozzájárulva a fehér esküvői ruha tradíciójának elterjedéséhez. De e szokás csak a 20. század elejétől vált evidensé, amikor már illemtankönyvek is a fehér színt mint a tisztaság jelképét jelölték meg egy menyasszony számára kívánatosnak, illetve amikortól is a gazdasági fejlődés lehetővé tette a hölgyek számára, hogy külön ruhát varrassanak a nagy napra, amit mindössze egyszer viseltek.
Idővel a magazinok, újságok, később pedig a mozi és a televízió megjelenésével vált egy-egy híresség vagy koronás fő által viselt menyasszonyi ruha ikonikussá…. Egy hamarosan megjelenésre kerülő posztban ezeket is csokorba gyűjtöm, hogy két lagzi között kedves olvasóim kedvükre gyönyörködhessenek bennük.
