Higiénia és testkultúra I.
Fürdési szokások a középkorban avagy csecsemőt a fürdővízzel...
Az iskolában valamennyien tanultuk annak idején, milyen fontos szerepet játszott az ókori rómaiak életében a fürdés: erről írásos és képi emlékek, köz- és magánfürdők romjai tanúskodnak. Hajlamosak vagyunk ugyanakkor azt hinni, hogy a Római Birodalom bukásával ez fejlett fürdőkultúra egy csapásra eltűnt, s ettől kezdve Európa népei koszban és szennyben élték mindennapjaikat. Pedig ez korántsem így van. E téren csak az 1600-as évekre állt be gyökeres változás, azaz az általunk gyakran sötétnek titulált középkor embere még sokkal többet adott a tisztálkodásra, mint mondjuk XIV. Lajos udvaroncai.
Ebben a posztban a XVI-XVII század fürdési szokásairól terveztem írni, de kutatásaim során oly izgalmas részletekre bukkantam, hogy úgy döntöttem, ez a téma is megérdemeli, hogy kicsit távolabbra tekintsünk vissza a higiénia történetébe. Ami a középkor embereit illeti, róluk általánosságban elmondható, hogy igyekeztek bizonyos időközönként alapos fürdőt venni: A vikingek például heti rendszerességgel fürödtek, de a kontinens békésebb életmódot folytató lakóinak is megvolt a lehetősége a rendszeres tisztálkodásra, hála a szép számmal megtalálható nyilvános fürdőházaknak. Pl. az 1300-as évek Párizsában harminckettő, ugyanebben az időszakban Londonban tizennyolc, az 1400-as évekbeli Krakkóban tizenkét közfürdő működött. De majd minden nagyvárosban megtalálható volt valamilyen nyilvános fürdő, illetve nyújtottak ilyen jellegű szolgáltatást fogadók, de még monostorok is. Ezeket persze nem olyan hófehér márvány medencékkel kell elképzelni, mint mondjuk egy római kori tepidáriumot. A középkorban hatalmas fadézsákba hordták a forró vizet, melyeket vászon lepedőkkel béleltek ki, nehogy szálka fúródjon a kedves vendég alfelébe… Érthető módon ezek a fürdők nem nyújtottak nulla-huszonnégyórás szolgáltatást, minthogy egy-egy dézsa meleg vízzel való feltöltése időigényes feladat volt. Így például Párizs városában kikiáltó hirdette ki a fürdő előtt, hogy készen állnak a kuncsaftok fogadására. Ugyanakkor ír területen igen leleményesen oldották meg a problémát: a kellemes hőmérséklet elérése érdekében felforrósított köveket dobtak a fürdővízbe. Valamiben azonban a középkori fürdőházak igencsak hasonlítottak római elődjeikre: nemcsak tisztálkodás céljára szolgáltak, hanem a társasági élet fontos színterei is voltak egyben. Sőt, egyes intézmények zenés esti mulatságokat, lakomákat is szerveztek, ami szokás egyébként a királyi udvarokban is dívott: Nagy Károly, Karoling uralkodó gyakran nem csak családtagjait és nemeseit, de az udvarában tartózkodó követeket is meghívta egy-egy pancsolással egybekötött lakomára.
Voltak fürdők melyeket férfiak és nők vegyesen látogattak, voltak, ahol a nemeket szigorúan külön választották. Egyes közfürdőkben, teljes meztelenségükben mutatkozhattak meg a tisztulni vágyók, máshol vállakat és karokat szabadon hagyó vászoninget kellett hordaniuk. Az egyház természetesen kezdetektől ellenezte a koedukált fürdőket, minthogy azokat a bujaság melegágyának tartották, nem is alaptalanul: a fürdők nagy része ugyanis bordélyként is funkcionált. A közfürdők látogatása helyett a nemesség tagjai gyakran tartottak fent saját fürdőhelyiséget otthonukban. A termetes fadézsák feltöltése természetesen házi körülmények között is órákig tartó feladat volt, így aztán nem is éltek olyan gyakran ezzel a tisztálkodási lehetőséggel, mint a fürdőházak látogatói. Ha azonban mégis megtöltötték ezeket a szobányi fürdőkádakat, akkor már az egész háznép megmerítkezett benne: először az uraság és a többi férfi családtag, őket követően pedig a cselédség férfi tagjai. A nők csak ezután élvezhették a már kétes tisztaságú fürdővizet, a legvégére pedig a gyerekek, egészen pontosan a csecsemők maradtak. Talán innen is ered a „kiönteni a gyereket a fürdővízzel” mondás.
Nos, ez a többé-kevésbé fejlett fürdőkultúra tűnt el szinte teljesen a XVII. századra. Hogy miért és hogyan, az egy későbbi posztból kiderül, valamint az is, hogy a közfürdők leáldoztával, hogyan oldotta meg a tisztálkodást a barokk kor embere. (A XVII-XVIII. századi hajápolási praktikáiról már volt szó a Még egy kis rizspor - A rokokó sampon című bejegyzésben.)
Történelemkedvelők figyelmébe: A Borostyánszemű című történelmi regényem, mely a XIV. Lajos korabeli francia udvar intrikái közé kalauzolja az olvasót, november elején jelenik meg a Geopen kiadó gondozásában: Részlet a könyvből itt olvasható.
