...meg amikor a vécét úgy hagyják! Tudnék mesélni! Már előre ijedős vagyok minden nap, mert nem tudom megszokni, ahogy az ülőke lecsinálva, a falakat meg lepisálva felejtik, meg firkálva. Nehezen jönnek le a szavak. A hányás még hagyján, annak nekidurálom magam gumikesztyűben és domesztosszal. Vannak szar pillanatok, amikor megszűnik alattam a folytonosság, lelkem járatlan járólapja bemocskolódik, pedig azt hittem, hogy a plázatakarító elitállás, nem Nyugati, nem kupleráj, fel lehet hozzá öltözni, nincs hányás, se lemenstruált csaptelep, aztán meg!
...Hogy én választottam volna ezt a szakmát? francot: az választott engem. Azelőtt az EVIG-nél voltam terjesztési bérszámfejtő, meg anyagmegmozgató és főszámláló. Jelenleg kényszer pályázom.

Vasárnaptól vasárnapig alul-felül hömpölyögnek rengeteg emberek, három emelet vastagon, és hoppá, elfelejtjük a szemetet. Én meg hirtelenül nézek le és ijedek, ...aztán ne ijedjek meg? Pedig két vécé közt gyakran őrlődök, vagy a cinema felé tartva, elhullajtott pattogatott kukoricák irányába, meg szétfröcskölt üdítőket eltüntetni, a lezabált, lenevetett, lesírt, lefélt karfákról nem is beszélve, onnan meg a büfésorra terelődik figyelmem, ahol ügyetlenül elejtett, el nem fogyasztott leveseket, főzeléktermékeket fel ... áhhh... szóval... elgondolkoztam. Ma is belebambultam a cinema multiplexből leereszkedő arcokba, kifejezéseket kerestem, valódiakat, vannak-e, vagy csak az enyémen ennyi. Aztán hirtelenül rákerültem az érzékeny pontomra. Rájöttem, mi nem akarok lenni.
Többször megkapom a kérdést a bevásárolgató járókelőktől: „aztán otthonra is marad-e kedve-e a néninek így kitakarítani? Magánál aztán biztos a nagy tisztaság, s nem alpári a rend”. Rend is van, bár nem úgy csillog a kövezet, mint itt. Hamis kép él a fejekben rólam, mert a többség azt hiszik, hogy otthonról már úgy jövök idebe, ahogy vagyok, zsákos kocsimat magam előtt tolva, ahogy lát, lila köppenyemben, végig az utcán, mi?

Jön be a közömbös bevásárló szerdán közömbösen, éppen a vízesést puccolom beletörődve, és kérdi, hogy „csókolom, hol van az a nagy cipő sale?” Mondom, honnan tudjam én azt, virágom, gondolod, hogy én vagyok az infómaca? A Katika az infómaca, ott ül ni. Ott ül az egész nap talpig műkörömben, fekete hajban, pofázik a kanos biztonsági őrökkel, teszi nekik a szépet, tessék tőle érdeklődni, azért van ott. Erre a kedves vásárló leforrázva széttárja az ábrázatát, és azt mondja „nahát, milyen ellenszenves a néni, meg emberileg destruktív”. Csak legyintek. Néni, bazmeg, mit nénizik, 52 vagyok, az még nem néni, tőlem még nem pattan a kamasz, ülve marad a villamoson végig.

A legkedvencebben a Luxury Dress kirakatüvegével foglalkozom, azt mosom a leglassabban, hogy munkatevékenység alatt titkon bepillantgathassak azokra a szép ruhákra. Elképzeltem, mi lenne, ha egyszer abban a szezonális kisestéjiben súrolnám a vécét, pipiskedve, tiarával a fejemen, magassarkúban? Néznének, az biztos. Lenne fogyasztói magatartásom, elhiszed?

A földszintet utálom. Ott mindig mozgás van, folyamatos túlmozgás, s forgalom, hajaj, de van. Képzelheted, télen behozzák a piszkos sarat, minekünk meg kifejezetten nem fizetnek busásul, ha meg nem nyaljuk fel, levonják. Lenn, a metrói bejárat jobb szennyszempontból, mert mire beérnek a koszmókos talajú járdáról, addigra már lejárják a cipőjükről az aluljáróban. A parkoló kedvelt szakterületem, mert ott gyakran elhagyom kicsit a kocsit, és leparkolok bagózni a kamerák holtterében. Pedig nagy ám itt a szigor. A múlt héten rúgtak ki egy 19 éves csajszit, mert munkaidő alatt, éppen a piszoár betablettázás során jelentősen elterelődött a figyelme, s meglátta a szintfelügyelő Miklóska. Jött is a Miklóska, talpig szigorú gyászhuszár öltönyben, a polírozott feje még a szokásosnál is fenyegetőbben csillogott, vagy nem tudom, hogy mondjam, amikor rajtakapta Gyöngyikét. Egy fiatal vásárlófiúval beszélgetett, ami kifejezetten tilos. Jaj, nagyon sírt a kislány…

Tudom ám, ki lopja a folyékony kézmosót! Az új barackosat! Mindjárt elmondom, de előbb még kiemelném a belső lopásokat, vagy hogy mondjam. Van, hogy a kollégák viszik haza a nagy vécégurigákat, egyet-egyet, de én szemet hunyok, kitörlöm a fejemből, különben sem tetemes mennyiség, észrevétlenül leírható selejtbe. Nekem meg egészségesebb a munkamegőrzés szempontjából, ha szemfedőt húzok, én aztán nem láttam semmit. Én aztán nem tulajdonítok haza egy spriccnifejet se, pedig tehetném, hogyne tehetném. Na, de ki a folyékony tolvaj! Az egyik feketemosogató, név nélkül, a földszinti Kaja Street utcai étkezőről. És az új barackos nekem személyes ügy, kérem. Az nem csak egy tekercs vécépapír. Az egy élmény. És ő literjével viszi el. Láttam, ahogy kijött! Valahonnan van kulcsa a raktárhoz... De nem merem rágyanúsítani szemtől-szembe, mert elég indulatos személyiség. Ezek után van ő, meg én, és sokáig nem mertem beárulni, úgy véltem, a vamzer legyen más néni. Egy darabig a kukazsák legmélyére suvasztottam szándékom, el, szem elől, visszatartottam. De nem hagytam annyiban, ne félj. Amikor egyszer szabadnapos civilben voltam, fogtam egy tálcát és beálltam a sorba, ahol dolgozik, mintha búrgerra éheznék, fogtam a műanyag eszcájgot is, vettem egy szalvétát és egy vöröslő filctollal ráírtam: „FIGYELEM! Nem ismerjük egymást, de maguknál, itt a BurgerCsibésznél a feketemosogató Zoltán lopja a kézmosót, tudom” - Névtelenül írtam alá, aztán leraktam a tálcát a pult tetejére, és mintha hirtelen eszembe jutott volna egyéb vásárlási szándék, beszaladtam a harisnyashopba. Otthagytam az üzenetet. De nem lett belőle ügy. Szerintem olvasatlanul visszarakták a többi szalvéta közé. Le kell nyelnem, mint amikor valaki nem húzza le maga után a nagy dolgát. Más nagy dolga mindig az én dolgom.

Egyik nap, amikor újratöltöttem folyékonnyal, ezzel az új barackossal a tartókat, hallom, hogy egy nő sír az egyik fülkében. Nem kérdeztem rá, hogy mi van, lelkem, letöröljem könnyeit? Felmossam esetleg? hanem szaladtam ki, nehogy én is elkapjam. Nekem is van bajom, tudnék zokogni, 8 órában tolom ezt a hülye kocsit minimálon, mégse húzom le magam, jól is nézne ki, hiszen az emberi méretű takarítónő meg sem képes fordulni a könyökcsőben, dugulás lenne, jönne ki mérgesen a szerelőgárda, és akkor meg azért lennék elbocsátva! Ha zokog valaki, ott a vécépapír, törülje ki az arcát alaposan, hagyni fogom.

De ha már a vécében járunk: volt itt egyszer egy perverz. Amikor éppen a piszoárokat tablettáztam decemberben, túlságosan háttal, de azért periférikásan láttam, hogy mögöttem résnyire nyitva az egyik klozettfülke és nyög, meg ritmikusan zörög valaki. Hát nem rárejszol valaki a takarító alakomra??! Állat. Kikergettem, ki a partvissal, de nehezen tudott futni a bokájára gyűrődött gatyával, kétszer elesett, a Bandiék elvitték.

Ritkán van, de van, hogy idebe’ kukáznak illetők, előfordul, mert a kinti csövi, persze, hogy azt fantáziálja élénken, hogy idebent minőségibb a hulladék, elitebb, hiszen úgy képzelik, hogy aki ide bejön, az csak tehetős körülményű lehet, anyagilag előrehaladottabb, és az újonnan vásárolt cucc után talán egyből kidobják a régit, vagy ha nem tetszik, az újat is. Gyakran derékig nyúlnak a központi szemetesbe, aztán persze az én dolgom az elzavarás, már amennyiben a fess Miklóska a Katikával van elfoglalva. Hogy miket vágnak a rászoruló kiebrudaltak a fejemhez, te Jóisten, a számra nem venném. De náluk is van rosszabb: a túltöltött fiatalság, ahogy jönnek a moziból felvadulva, vagy a játékteremből, vagy a gyorsmekiből és mennek a buliba felajzva, megtalálnak és kérdezik tőlem viccesen, hogy szexel-e még a néni ebben a korban? Meg: „aztán néni, milyen gyorsan tud maga menni ezzel a kocsival? Mi a max sebessége? Szokott-e vele fel-le rallizni, amikor pang a vásárlószezon?” Az anyátok picsájában rallizon az apukátok hímtagja, az! De ezt nem mondhatom, csak elfojtom, mert a morális léptékhez szokott mozgási energiámat fel kell emészteni, mielőtt még kibukna a szájamon. „Hordjátok el a magatartásotokat, huligánok, és további kellemes vásárlást, jöjjenek máskor is!! – ezt mondom udvariasságban rátermetten, mire röhögve elszelelnek az ájfonbolt felé.