Beköszöntött a tavasz. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a fák elkezdtek ragyásodni, a tyúkok meg álszemérmesen menekültek a kakas elől. Amelyik túl fürge volt, az hoppon maradt, mert sok a lány baromfi, a kakas meg utál futni.

A férjemmel már régebben eldöntöttük, hogy építünk egy teraszt, amolyan kerti kiülőt, ahol majd nyáron hatalmas grill-partikat rendezünk a cimborákkal. Úgy döntöttünk, itt az idő, hogy kihúzzuk a bakancslistáról a dolgot.

Mindent a házszabályoknak megfelelően csináltunk, összevesztünk azon, hogy hová, aztán azon, hogy mekkora legyen, volt vita, sértegetősdi, hüppögés, békülős szex, majd életem párja mérőszalagra kapott, és nekiállt megtervezni oda, ahová eredetileg is terveztük a CSODÁT.

Egy teljes délelőttöt szöszmörögtem a konyhában, hogy összehozzam a hatfogásos ebédet, majd kimentem megnézni, hogy hol tart a munka. A férjem állt a mérőszalaggal a kezében a tök üres terep fölött, és elgondolkodva nézelődött. Mikoron szóvá tettem, hogy "ezt csináltad eddig?", ki lettem oktatva, hogy nem szabad elkapkodni. Kicsit megrettentem, mert tartottam tőle, hogy ebben a tempóban nem nyári grillezés, hanem téli szalonnasütés lesz a program.

De másnapra felpörögtek az események, és én hamarosan a betonkeverő előtt találtam magamat, egy lapáttal a kezemben. A drágám kiokosított, hogyan kell keverni, hány lapát ebből, mennyi abból, mikor és mennyi vizet borítsak a puttonyba. Lelkesen vágtam a segédmunkába, majd megnyugtattam a háborgó emberemet, hogy egy-két lapát cementtől a fű még vígan fog nőni.

"A gépbe dobáld, ne mellé!"

Oké, próbálom, csak hát a célzás sosem volt az erősségem, még a kézilabdában is mindig kapusnak állítottak be. A labdát sosem sikerült kivédeni, de legalább nem tapostam agyon senkit.

Már szépen mutatkozott a munkám eredménye, amikor megjelent a mama, és vigyorogva nézte, ahogy pakolom a puttonyt. Úgy gondoltam, megmutatom neki, hogy mennyire profi vagyok, és a lapátot a nyíláson kissé beljebb nyomva oda akartam kocogtatni a keverő széléhez, hogy leverjem a ráragadt sódert. Az a dög meg úgy gondolta, hogy ami oda bement, az bent is marad, és beszippantotta a szerszámot. Szerintem embert még úgy nem vágott szájba lapátnyél, mint engem.

Szerencsére a férjem éppen háttal tartózkodott nekem, így ő nem látta, de azért a visításra odabökött egy "erre is csak te vagy képes"-t. Közöltem vele, hogy az édesapja melyik testrészére gondolok, és kifeszegettem az ártalmatlanított gépből az orv lapátot, miközben anyukám próbált nem nagyon kiröhögni.

Végül túléltem a betonozást, és néhány nap múlva a reggeli kávéval a kezemben figyeltem, ahogy az uram ismét mérőszalagra kap. A lehető legtisztább tekintetemmel néztem rá, mire megmerevedett, és vádlón rám bökött:

"Tudom ám, hogy mire gondolsz!"

Úgy döntöttem, ebédig már nem kommunikálok vele. Estére elkészült az oszlopok helyéül szolgáló öt lyuk, a hatodik kikaparását viszont rám testálta. Részletesen elmagyarázta, hogy mit hol találok, majd mentegetőzött egy sort, hogy "dehogyis, nem nézlek hülyének".

Másnap teljesen tanácstalanul álltam a szerszámosban, majd gőzöm nem lévén, hogy hol keressem a szerszámokat (a pajszert eddig csak átvitt értelemben, annak is az enyhén mocskos verziójában ismertem), improvizáltam. Mivel a lyuk kellős közepén egy bazi szikla volt, így eltörtem ezt-azt, kicsorbítottam néhány nagyon fontos "gőzömsincsmit". De a lyukat kiástam! Délutánra az is kiderült, hogy alig kicsit mellé.

Nem értem, mi a fenének kell ekkora ügyet csinálni néhány centiből? Picit ferde lesz a tető. Na és? Tájjelleg!

/valamennyi kép illusztráció, a pixabayről származik/

Remy