A Szibériában született Jegor Letov (Егор Летов) és fő zenekara a Grazsdanszkaja Oborona (Гражданская Оборона) nemcsak az egyik legjobb popzenei sztori, aminek ugyanúgy ott a helye a nyugati kulturkánonban, ahogy mondjuk Tolsztojnak, de történetük mentén végigkövethető az orosz alternatív kultúra alakulása is az afgán háború keltette kiábrándultságtól a Putyin-korszak nihiljéig. Az oroszországi labdarúgó-világbajnokság alatt megjelent 63. Recorder magazin Oroszország és pop fókusztémájában a nagy poprocktörténeti áttekintés és a helyi informátor tippjei (interjúnk Kozlov Sándorral, a Magyar Kulturális Központ kulturális attaséjával) után az aktuális orosz színtereket mutattuk be, a sorozat zárásaként pedig Jegor Letov, a talán legfontosabb orosz zenész életművét.
Nekem kellett megcsinálni
1982-ben, azután, hogy Jegor Letov egy évet töltött jazz-zenész bátyjánál, Szergejnél Moszkvában, egy gitárral és egy csomó inspirációval tért haza a fővárostól 2800 km-re fekvő Omszkba. Rögtön ráveszi egy haverját, Konsztantin Rubinovot (Константин Рябинов), hogy csinálják meg a Poszev (Посев, kb. Vetés) nevű zenekarukat. Az alapítófelállásban Rubinov basszusgitározott, Letov pedig dobolt és énekelt, de hamarosan teljes zenekarrá bővültek, Letov pedig előrejöhetett frontembernek. 1985-ig, amikor a zenekart átnevezték Grazsdanszkaja Oboronára (kb. Polgári Védelem), már túl voltak kilenc lemezen. Kiadóra természetesen esélyük sem volt ezekkel a házifelvételekkel, amik így szamizdatként terjedtek. Letov így beszélt később erről az időszakról: „A kreativitás valahol ott kezdődik, amikor a környezetedben nem találsz semmit, ami olyan, mint amit látni vagy hallani szeretnél. Tudtam, milyen zenét szeretnék és milyen szövegeket. Mivel ezek nem léteztek a valóságban, nekem kellett őket megcsinálni. (...) John Cage és John Coltrane is punkok voltak. Számunkra a punk attitűd volt, határátlépés.”
A Grazsdanszkaja Oborona 1985-ös megalakulására Letovnak már nem csak elképzelése volt arról, hogy mit szeretne hallani, hanem tudta is, hogyan csinálja meg. A korai lemezeken zajos garázspunk-attakok váltották egymást a reggae és a szovjet folk fura elegyéből álló könnyedebb témákkal. Letov dalszövegeiben ugyan több szívszorító, költői portrét és életképet kapunk a nyolcvanas évek Szibériájából, mégis az első évek dalaira egyfajta felhőtlenség, az újdonság eufóriája volt a jellemző. Ekkoriban szájról-szájra, kazettáról-kazettára lassan terjedt a zenekarnak és gerillakoncertjeinek a híre, idővel pedig a helyi KGB is felfigyelt rájuk. 1985 novemberében egy olajfinomító felrobbantásának a tervével vádolták meg a Letovékat, és bármilyen hihetetlen volt az egész, bűnösnek is találták őket.
JEGOR LETOV DALSZÖVEGEI MAGYARUL.
Legyen nagyon zajos
Rabinovot elküldték a Vörös Hadseregbe, Kazahsztánba, Letov pedig miután öngyilkossággal fenyegetőzött, megúszta a helyi pszichiátriára való beutalóval. Itt pár hónapig kedvére olvasgathatott és írogathatott verseket, novellákat, míg végül kiengedték, mivel a nyugaton is járatos bátyja belengette, hogy tudna mesélni ezt-azt odaát Gorbacsovékról meg a híres Peresztrojkáról. Ezzel készen állt minden a Grazsdanszkaja Oborona legendájához. „Ha már csak ilyen zajosan tud felvenni a házi GrOb-stúdióban, akkor legyen nagyon olyan” – ez volt a korabeli művészeti ideológiája. Emellett a szövegekben is hangsúlyosabb lett a rendszerkritika. Letov a kedvencei között az alábbi zenészeket, zenekarokat szokta emlegetni: a régiek közül egyértelműen Bob Dylan (a Like A Rolling Stone-ból csinált egy fura átiratot maga is), a garázszenekarok közül a Monks és a Sonics, pszichedeliából a barrettes Pink Floyd és a következő években fontossá váló Love, a kísérleti vonalból Michael Gira és Genesis P-Orridge, a kortársak közül pedig a Sonic Youth és a Butthole Surfers neve került elő többször is. Azt nehéz rekonstruálni, hogy melyikkel mikor találkozott, de az egészen biztos, hogy nem a helyi színtér jelentette számára a referenciát.
A Grazsdanszkaja Oborona ekkor már Szovjetunió-szerte ismert volt, de a mainstream és az akkoriban jelentős leningrádi színtér is óvakodott a velük való érintkezéstől. 1987-ben, a szibériai punkszcéna áttörésekor jött az első igazi botrány. A zenekart meghívták a novoszibirszki rockfesztiválra, ők pedig éltek is a nagyszerű alkalommal és kivagyiságból Adolf Hitler néven konferálták fel magukat. Néhány szám után le is zavarták őket. Jegor pedig barátnőjével, a színtér másik emblematikus figurájával, a kísérteties folkdalairól ismert Janka Gyegilevával (Янка Дягилева) jobbnak látta egy időre Moszkvába költözni.
Minden a terv szerint halad
Legfontosabb száma, a Vsze Idet Po Planu a szovjet Terv abszurditását megénekelve vált nemcsak korszakos slágerré, hanem szállóigévé is a szovjet fiatalok között, majd az orosz társadalomban. A korszak egyik kulcsfigurája, a száműzetésben New York-ot megjárt Eduárd Limonov (Эдуа́рд Лимо́нов) volt, aki a nyolcvanas évekre egyre erősebb kommunizmusellenességgel párhuzamosan megfogalmazta a burzsoázia elutasítását is. Mindez azt eredményezte, hogy a korabeli szovjet ellenkultúra egy avantgárd nyelvvel tartott tükröt a rendszernek. Így amikor Letov belekiabálta ebbe a közhangulatba, hogy minden a terv szerint halad, akkor már nem is kellett kacsintania. Érdekesség, hogy a színházi pályáról eltanácsolt, majd a pr-os sikerek után Putyin tanácsadójaként a Kremlből posztmodern színházat csináló Vlagyiszlav Szurkov (Владислав Сурков) Letov 2008-as halála után kiadott egy regényt, aminek hamleti hősét Jegornak keresztelte. A felesége férfiasított nevén kiadott, angolul Almost Zeróként (Okolonolja, Околоноля) fordított, (Gangsta Fiction alcímű) regény sztorija egészen a rendszerváltásig rímel Letov munkásságára, csak ez után válik ténylegesen önéletrajzi vonatkozású elmélkedéssé.
Már a nyolcvanas évek végén érződött, hogy Letov nem szándékozik ráülni a babérjaira. 1988-ban ugyanis Rabinovval és Oleg Sudakov, szintén GrOb-taggal elindították a Kommunizm (Kommunizmus) nevű projektjüket, ami a zajzenétől kezdve a jazzen és a konkrétzenén át a szovjet giccsig érintkezett mindennel. Amolyan beatles-i fordulattal ez a zenekar már csak a GrOb-stúdióban létezett, ott viszont három év alatt elkészítettek – kapaszkodjatok meg – 15 lemezt. 1990-ben egy felejtős, az újrakiadásokkor is szkippelt album után feloszlott a Grazsdanszkaja Oborona, vele együtt a Kommunizm, majd rá egy évre a Szovjetunió is. Ekkorra azonban Letov már nemcsak, hogy megszervezte új zenekarát, de készen is volt annak első, minden eddigitől eltérő lemezével. A Jegor i Opizdenevshie (Егор и Опизденевшие) a Kommunizm-höz hasonlóan kizárólag stúdióban működött, sem koncerteket, sem interjúkat nem adtak ebben az időszakban. A rendszerellenes számokat pedig uráli túrák, okkult praktikák, tudatalatti tripek élményei inspirálták.
Száz év magány
Az 1990-ben megjelent Prig-szkok (Прыг-скок) egész hihetetlen lemez lett. Rögtön egy, a folkhagyományban még mélyebbre ásó acapellával indul, akad szörfrockos témázgatás, vicces gitáreffektezések, csomó fogós vokál. Fantasztikus élmény hallani, a Grazsdanszkaja Oborona-lemezek nyomasztása után főleg ezeket a felszabadultabb dalokat. Kicsit a korai omszki évek szabadságát is megidézik. Persze zeneileg már sokkal színesebbek, nem véletlen, hogy a kritika ezeket az éveket tartja Letov pályacsúcsának – zeneileg és dalszövegek tekintetében egyaránt.
1991-ben egy tóparton holtan találták Janka Gyagilevát. A hivatalos álláspont szerint öngyilkos lett, a szóbeszéd persze a titkosszolgálatot és idegenkezűséget sejtette. Letov ezután 1992-ben viszont előállt élete fő művével, a Száz év magány címét egy az egyben átvevő Szto let ogyinozsesztvával (Сто лет одиночества). A Jankának emléket állító dupla album a letovi életmű központi darabja, a korábbi zajos témák ekkorra posztpunkossá nemesednek, a tinglitangli folkokból markáns pszichédelia lesz, valamint megjelenik a következő években kulcsszerepbe jutó orgona, vele együtt pedig az úgynevezett wall of sound is. Mindez úgy, hogy a védjegyszerű lo-fi hangzás is megmarad.
1993-ban Letov kiábrándult a kapitalizmusból és belépett a náci-kommunista katyvaszt képviselő Nemzeti Bolsevik Pártba, ahol a nyolcvanas évek punkideológusa, Limonov is tevékenykedett. Az általuk támadott rablókapitalizmus pedig ahhoz is tökéletes ellenségképnek bizonyult, hogy a kisemmizettek szószólójaként rehabilitálja a Grazsdanszkaja Oboronát. Az ekkor már simán legendás zenekar koncertjein rendszerint összecsaptak a rajongók a rohamrendőrökkel, Letov pedig a ‘99-es választási kampányban maga is aktívan részt vett, hogy aztán már inkább saját maga lázadópózban konzerválódott legendájaként éljen tovább. A kései Oborona-lemezekre ugyan kitalált még egy egészen sajátos formulát, ami a shoegaze befordulása és a nemzeti rock diadalmas ívei közé lőhető be. Ezután viszont már akkor sem tudott újjal előállni, amikor nyolc év után felhagyott a politizálással. Hogy mennyire zsákutcába jutott Letov, azt nem csak a visszavonulása mutatja, hanem az is, amit a belőle regényhőst faragó Vlagyimir Szurkov tett. Letovék abszurd világlátásán felnőtt Szurkov ugyanis a két évtizedes késéssel Oroszországba érkező posztmodern filozófiákra támaszkodva honosította meg a politikában a totális cinizmust és a lemondást az igazság meglétének hitéről.
Lang Ádám
Letov és a Grazsdanszkaja Oborona dalai:
A CIKK EREDETI VÁLTOZATA MÉG TÖBB ZENÉVEL ITT OLVASHATÓ.
