Lokálból globál – az elektronikus világzene története

2017.12.14. 19:19, RRRecorder

mia.jpg

A világzenén belül már a kilencvenes évek elején markánsan megjelent az elektronikuszenei irányzat, ami a kétezres években nagy felfedezésekhez vezetett, egy pillanatra még a globális mainstream-áttörés ígéretét is magában hordozta és máig innen érkezik az izgalmas zenék egy jelentős része. A Világzene elmúlt harminc évét feldolgozó fókusztémánk a közelmúltra, jelenre koncentráló fejezete következik.

Global bass a világzene perifériáján

A világzene többféleképpen is kapcsolódik az elektronikához. Az egyik szélső érték az, amikor egy jól bevett elektronikus stílust dobnak fel egzotikus hangmintákkal, legyen szó vérbő balkáni rezesekről vagy misztikus indiai szitárokról (ezt hajlamosabb az ember elfogadni akkor, ha igazi balkáni / indiai csinálja, mintha fehér ember); a másik, amikor egy távoli zenét próbálnak meg a fehér vásárlók számára „emészthetőbbé” tenni szintiszőnyegekkel és dobgéppel (bizonyos körökben sokáig ezzel a kétségkívül létező taktikával azonosították a világzenét). Egy újabb véglet az, amikor elektronika által nyújtott lehetőségeket arra használják, hogy létező, innen-onnan összeszedett elemekből nem létező világok zenéjét alakítsák ki (lásd Jon Hassell „fourth world music” koncepcióját, Brian Eno & David Byrne: My Life in the Bush of Ghosts lemezét, vagy itthon Hortobágyi László életművét). És persze sok minden van ezek között is; létezik például ízlésesen kivitelezett elektronikus rásegítés is, hogy mást ne mondjunk.

Van azonban a bevett világzene perifériáján még egy, nagyon izgalmas lehetőség: azok az elektronikus zenei stílusok, amelyek ugyan Európából, Amerikából indultak, azonban a „centrum” országokból kijutva bekerültek egy-egy helyi közösségbe, amik aztán a maguk képére formálták. Két hatás érvényesül itt egyszerre: a helyi hagyományok – itt nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy „őrizni akarják a gyökereiket”, hanem egyrészt a közönség ízlésére, elvárásaira, amit a zenészeknek ki kell szolgálniuk (és ki is akarnak: ez nem l’art pour l’art zene), másrészt arra, ahogyan a közösségben bulizni szokás. A másik hatás pedig egyszerűen az, hogy milyen eszközök érhetők el: távol vagyunk a csúcsstúdiók polírozott hangzásaitól, inkább az FL Studio (korábban Fruity Loops) szoftvert vagy egyszerű samplereket kénytelenek használni a zenészek.


Nagyon hasonló ez a folyamat például ahhoz, amikor Afrikában meghallották James Brownt, és ők is olyat akartak – de persze nem pont olyan lett, és lőn afrofunk; vagy úgy akartak gitározni, mint Santana, és lőn sivatagi blues. Mégis, ezeket az elektronikus stílusokat másképpen szokás kezelni, mint a világzene szövetébe már  jól beépült, mert régebbi műfajokat. Igazából ízlés, vérmérséklet kérdése, hogy a világzenén belülre vagy kívülre tesszük mindezt, vagy hidegen hagy ez a kérdés. Szűkebb-tágabb értelmekben szokás használni a (global) ghettotech, a global bass neveket, egy időben a world music 2.0 is felvetődött.

A helyi elektronikus zenei színterek jellemzően saját szabályok szerint működnek, terjesztésük a bevett zeneipar szempontjából gyakran fekete piacnak minősül. Másolt CD-ken, memóriakártyáról memóriakártyára terjednek a zenék – és manapság ugye leginkább a YouTube-on, ami elvben könnyebben elérhetővé teszi őket, de hát innen Európából fogalmunk sincs, mire kéne keresnünk, amíg egy ízlésformáló DJ, blog vagy kiadó fel nem fedezi a stílust. Általában ilyenkor legfeljebb egy-két sztár kerül be a nyugati körforgásba, a többiek pedig teszik a dolgukat otthon tovább. Innen, a komplexusos magyar zenei valóságból nézve fura lehet, de a legtöbbször nem is igazán érdekli őket a „külföldi befutás”.

A KÍVÁNCSISÁG EREJE - A VILÁGZENE ELSŐ HARMINC ÉVE.

Előzmény: Asian underground

A kétezres évek nagy elektronikus világzenei hullámának előzményére mindezek azért nem teljesen igazak, már csak azért sem, mert ez a brit Asian underground szcéna volt, közel tehát a centrumhoz, gyakran egyenesen Londonban. Ázsiai bevándorlók már itt született gyerekei vagy unokái kevertek össze mindent, hiphopot, jungle-t, technót, dubot az őshaza zenéjével, és több vagy kevesebb politikai aktivizmussal.

A kilencvenes évek közepén, a Nation Recordstól indult a legtöbb előadó, és eleinte egy kollektívaként működtek: a nagy, békés-bulis összeborulást favorizáló Transglobal Underground; a hamar a tradicionális zene felé forduló Natacha Atlas; a zeneileg-politikailag radikalizálódó Fun-Da-Mental; az idővel elszürkülő Asian Dub Foundation. Sőt, Talvin Singh is, aki a klubestje után elnevezett Anokha – The Soundz Of The Asian Underground (a fenti zenéknél jóval puhább vagy fogatlanabb) válogatásával nagy sajtóvisszhangot váltott ki 1997-ben, 1999-ben pedig Mercury-díjat is nyert szólólemezével – jó ideje viszont inkább közreműködő, mint szólózenész.


M.I.A. és a nagy robbanás

A következő nagy hullám az előző évtized közepén indult, bár voltak, akik már hamarabb felfedezték például a baile funkot (lásd alább). Igazán azonban M.I.A. 2005-ös Arular, majd még inkább a 2007-es Kala című lemeze nyitotta fel elég sok ember szemét, nyilván nem függetlenül attól, hogy a nagy hatalmú XL kiadó jelentette meg ezeket.

A mindenhonnan mindenfélét színes kollázsba rendező, egy karizmatikus előadó által összefogott lemezek sikere után pedig jött az áradat. Újabb és újabb műfajokat fedeztek fel a DJ-k, az ekkoriban nagy hatalmú zenei blogok, és ha a mainstreambe azért nem sok minden szivárgott át mindebből (M.I.A. sem lett A-listás sztár, a Paper Planes is az Ananász expressz filmnek köszönhetően jutott be az amerikai top 10-be), az évtized második felének mindenképpen egyik legfontosabb zenei történése volt ez a global bass robbanása. Jól mutatja ezt, hogy a hirdetők is láttak benne valamennyi fantáziát: a Fader 2010-es, az összes kontinenst végigjáró mixsorozatát például a Nike szponzorálta.

Két tényezővel is magyarázhatjuk ezt. Egyrészt ekkoriban már rendszeresen téma volt, hogy „jaj, nem történik semmi új a zenében”, viszont a látványosan felgyorsult zenei világnak szüksége volt újdonságokra. A global bass irányzatok ezért nagyon jól jöttek, ráadásul nyers energiájukkal ellenpontozták a szofisztikált, túlpolírizott nyugati zenéket, és a nagyon beállni látszó ritmusvilágot is felfrissítették. Ezt a irányt leginkább Diplo neve fémjelzi, aki egy időben M.I.A. partnere volt (zenei, magánéleti értelemben egyaránt), aztán eljutott a mainstream csúcsaira is. Őt sokat kritizálják – Random White Dude Be Everywhere: ezt átvette egy válogatásához címnek, de nemcsak ennyi a kritika, hanem hogy végül ő aratja le a babérokat, nem azok, akiket felfedez / lenyúl. Ugyanakkor nélküle (és a Major Lazer nélkül, és Mad Decent kiadója nélkül) másképp nézne ma ki a zenei világ. Például a műfaj egyik harsány zsenijét, Munchit is ő ismertette meg sokakkal.

DIPLO TÍZ LEGJOBB PILLANATA.


A mainstreamtől jó távol, de azért a sajtóban hangsúlyosan megjelent egy másik irány. A balos ún. posztkolonialista (tehát a gyarmatosítás következményeivel elméletileg is leszámoló) gondolkodás is nagyszerű témát talált a gettótechnóban – és persze (hol jogos, hol jogtalan) kritizálni valót azokban, akik privilegizált helyzetből rárepültek az elnyomottak zenéire. Az elméleti igényességű megközelítés kiemelkedő alakja DJ /rupture (és kollektívája, a Dutty Artz), aki amúgy már 2001-es Gold Teeth Thief című, elképesztő mixében megmutatta, hogyan lehet a legkreatívabban összekeverni (három lemezjátszón) a világ legkülönfélébb zenéit. Ez a kétféle megközelítés egyébként nem feltétlenül nagyon másféle zenéket preferál.


A legfontosabb műfajok

Ami magukat a műfajokat illeti: ekkoriban főleg a latin-amerikai és az afrikai zenék mentek nagyot. Elsőként a baile funk / funk carioca futott be nagy karriert (M.I.A. is használta, nem sokkal később a Bonde Do Role népszerűsítette),a Rio de Janeiro gettóiban (a favelákban) született ütős stílus, nagyon jellegzetes ritmusaival,ezekre szaggatott hangmintáival, durva – eredetileg igen szexista, vagy éppen a helyi drogbandákat dicsőítő – szövegeivel. A karibi zenék közül a cumbia többé vagy kevésbé elektronizált változatai stabilan jelen vannak máig; a reggaetont és a Dutch house-t, brostepet, szirénázást keverő moombahton rövidebb ideig tündökölt, de akkor nagyon (a dubstep világ is rácsapott, még Skrillex is játszott ilyen zenéket). Hogy aztán a reggaetonnal mi történt 2017-ben, már egy másik történet. A mexikói, a spanyol hódítás előtti dallamvilághoz visszanyúló 3ball (avagy tribal guarachero) egy időben úgy tűnt, nagyobb lesz, mint amilyen lett. Ezekről a műfajokról jóval bővebben itt lehet olvasni.


Afrikából két ország emelkedett ki. Egyrészt Angola, ahonnan a kemény kuduro  Portugálián és a Magyarországra egy időszakban gyakran eljutó Buraka Som Sistema sikerén keresztül lett ismert. (A Buraka később a zouk műfajt is népszerűsítette.) Másrészt a dél-afrikai house színtér, vagyis a kwaito ment nagyot, miután DJ Mujava Township Funk című számából a legendás Warp kiadó klubslágert csinált. Az érdekes kalimpálós ritmusok és izgis szintihangok mellé sokszor társul ének, netán felelgetős kórusok – utóbbiak az európai fül számára a leginkább „afrikai” elemek a zenében. A színteret leginkább a 2010-es Ayobaness! The Sound Of South African House válogatás népszerűsítette, de emellett számtalan online mix is.

"FELSZEDJÜK A VILÁG KÜLVÁROSAINAK ZENÉIT" - BURAKA SOM SISTEMA-INTERJÚ


Dél-Afrikából jöttek olyan teljesen egyedi dolgok is, mint a Nozinja-féle, valószínűtlenül túlpörgetett gyerekbulizenére emlékeztető shangaan electro, vagy a többieknél sötétebb zenét játszó Spoek Mathambo. Ha ilyen ismertségre nem is tett szert, azért ne feledkezzünk meg a ghánai hiplife-ról sem, már csak az Irie Maffia-tagokon keresztül létrejött magyar kapcsolatok (konkrétan a FOKN Bois) miatt sem.

SPOEK MATHAMBO IS ADOTT INTERJÚT A RECORDERNEK


De ez csak a jéghegy csúcsa, mert nagyon sok minden tűnt fel hosszabban-rövidebben – mondjuk a kanadai őslakos indiánok zenéjét harsány elektronikával vegyítette az A Tribe Called Red, és elnevezte ezt pow wow stepnek. Közben az újrakiadások, válogatások ipara is nagyon felpörgött, és a múltból előkerültek rettentő izgalmas (és persze a mi fülünknek nagyon fura) elektronikus dolgok is (például a talán leghíresebb ilyen blogon, az Awesome Tapes From Africán is).


Globális elektronikus zenék ma

Nehéz megmondani, mikor, de ez a nagy hullám azóta elült. Vagy érdemes inkább úgy mondani, hogy a zenerajongó számára természetessé vált, hogy a világ mindenféle tájairól jöhetnek érdekes elektronikus zenék, és nem kell már ezt valami külön néven összefoglalni (ami persze eleve is egy kicsit erőltetett volt, még ha nem is annyira, mint maga a „világzene”). A visszaszorulásban az is szerepet játszhatott, hogy a harsányabb global bass-stílusok viszonylag közel álltak a dubstephez, és bár volt, aki azt hitte, hogy a dubstep utáni nagy dolog a moombahton lesz, inkább az előbbi hanyatlása rántotta magával a rokon(nak érzett) stílusokat.

Ebben az évtizedben egyre nagyobb figyelmet kaptak az arab zenék (részben egyébként az arab tavasznak köszönhetően, majd az erősödő iszlamofóbia ellenhatásaként, de nem lehet csak erre visszavezetni), kezdve az évtizedforduló körül ismertté lett szíriai, a dabke nevű esküvői bulizenét játszó Omar Souleymannal. A chaabi vagy shaabi stílust (esetleg electro előtaggal) valahogy többször is felfedezte már a nyugati sajtó, főként az egyiptomi színteret; külön kiemelkedik innen a virtuóz Islam Chipsy zenéjének (paradox módon) szintetikus ősereje. De például Sote hol egészen kemény tört tánczenéje, hol az iráni hagyományos zenéhez kapcsolódó, de egyben nagyon kortárs elektronikája is egész nagy figyelmet kap az underground sajtóban.

OMAR SOULEYMAN-INTERJÚ A RECORDEREN


Az elmúlt években viszonylag gyakran kerülnek elő teljes stílusok helyett inkább kollektívák, amiket jellemzően egy-egy kiadó fog össze. Ilyen a szenzációs poliritmikus tánczenéket megjelentető portugál Principe Discos; a Durban nevű dél-afrikai nagyvárosban működő Gqom Oh! kiadó; a nagy mexikói NAAFI kollektíva, akiknek egy monumentális 3ball-válogatást is köszönhet a világ, de túlmutatnak a stíluson. Az afrikai, illetve a diaszpórában élő zenészeket gyűjtő NON annyiban túlmutat cikkünk tárgyán, hogy politikailag kifejezetten tudatos, gyakran metaszinten, kommentárként is érdekes zenéket jelentet meg.


És még mindig vannak ám olyan stílusok, amiket nem fedezett fel a világ. Pompás gyűjtőhelye az ilyeneknek (de nem csak ennek, és nem csak az elektronikának) a Sahel Sounds kiadó, ami a 2011-es Music From Saharan Cellphones gyűjteménnyel került fel a zenerajongók térképére. Ezt mobiltelefonról mobiltelefonra terjedő zenékből válogatta össze Christopher Kirkley, vagyis olyan számokra lehetett rácsodálkozni, amiket tényleg ott hallgatnak – és kiderült, hogy például a sivatagi blues Európa- és Amerika-szerte ismert műfaj  számukra simán összefér az Autotune-nal! A Sahel Sounds azóta bemutatta például a Bamakóban az utcai bulikon szóló balani műfajt (egészen más, mint amit a világzenei sztárország Mali zenéjéből amúgy ismerni szokás), vagy a mi fülünknek teljesen szürreálisként ható, szintetikus, Bollywood-inspirálta nigériai filmzenéket.


Magyarországon is van izgalmas, noha elég kicsi global bass-élet; a Recorder is foglalkozott már a Babylon Records kiadóval, vagy az Irie Maffia-tag Élő Márton vonatkozó munkásságával, és az elmúlt évek egyik legnagyobb magyar rádiós slágerét jegyző SuperStereo is ezen a vonalon indult el. Ők többször is szerepeltek itt a Recorderen; kiindulópontnak jó ez a cikk, amiben a global bass jövőjét és hazai esélyeit latolgatják.

Rónai András

https://recorder.blog.hu/2017/12/14/lokalbol_global_az_elektronikus_vilagzene_tortenete
Lokálból globál – az elektronikus világzene története
süti beállítások módosítása