„Szerettem ezeket az embereket” – Vértes György (Fotórecorder 3. rész)

A hetvenes-nyolcvanas években Vértes György egyike volt a legtöbbet foglalkoztatott magyar fotográfusoknak a hazai pop-rockzenei életben. Egyes zenekarokkal (P. Mobil, V’Moto-Rock, P. Box) egészen szoros kapcsolatot ápolt, de lényegében az említett korszak összes valamire való előadóját végigfotózta. Karrierje persze nem merül ki ennyiben, főleg az elmúlt bő húsz évből származó külföldi zenekari fotók, színművészek portréi, zenei és képszerkesztői múltja is megkerülhetetlenné teszik az ismerősei által csak Tojásként ismert fotóst. Fotórecorder-sorozatunk harmadik része következik.

Névjegy:

Név: Vértes György “Tojás”

Születési hely és idő: Budapest, 1956. június 3.

Mióta fotózik: 1976

Kedvenc kamerák: Nikon F4, Canon 7D

Kedvenc objektívek: ami szükséges

Kedvenc fényképészek: Irving Penn, Annie Leibowitz, Jim Marshall, Henry Diltz, Korniss Péter

- Hogyan jött az életedbe a fotózás?

- A Práter utcában volt egy fényképész szakmunkásképző iskola, ott kezdtem. Egy év után szerencsémre elkerültem a Lapkiadó Vállalathoz, ott a laborban dolgoztam, de fényképezni is engedtek. Majd az Új Tükörnél kezdtem el dolgozni, ahol Keleti Éva a mentorommá vált. Én Korniss Péternek lettem a tanítványa vagy samesza, ha úgy tetszik. Neki a mai napig hálás vagyok, mert a fotózás mellett az emberségre is megtanított. Mindig mondta, hogy csak azt csináld, ami én mondok és akkor utána már saját magadtól fog menni. Ez az időszak az életem egyik legszebb emléke, akkoriban mindenki ott volt, Féner Tamás, Hemző Károly, Fejes László, Korniss, tényleg majdnem mindenki, aki ebben a szakmában óriás volt és most is az. Csak az emberek hamar felejtenek.

- Ezek után hogyan jött a rockfotózás?

- Én 67-ben már a Luxemburg rádión aludtam el. Írtam a slágerlistát, kicsit magyarosan, kicsit angolosan és nagyon sok koncertre jártam, Minire, Atlaszra, Non-Stopra, ez a hatvanas évek vége. Rájöttem, hogy nekem ez az életem. 1979-ben a Hungarotontól, ami ugye akkor az összes lemez kiadója volt, felkértek Korda György Lady N című albumának borítójára, ami nekem elég furcsa volt. Én nem tudok róluk rosszat mondani egyébként, mert Reisz Ildikó mindig a legkedvesebb volt, nem százalékért dolgozott, hanem a tehetségeket kereste. Vicces, hogy nemrég olvastam valahol, hogy a Lady N bekerült a legrosszabb lemezborítók közé. Igaz, olyan amilyen, de hát akkoriban az volt a divat. De arra nagyon jól emlékszem, hogy Korda nagyon jó fej volt. Jó volt vele melózni, de hát nekem az volt az első lemezborítófotózásom, ő pedig így akarta. Utána aztán jött a rock and roll, a P. Mobil, a P. Box, a V’Moto-Rock, amit legjobban szerettem csinálni. A Gyertyák lemez borítója szerintem nagyon jól sikerült. De ezt csak úgy lehet csinálni, hogy ha igazán érdekel a rock and roll, ha nem vagy hideg hozzá. Az Új Tükör után aztán dolgoztam a Pesti Műsornál, ahol színészeket kellett fotózni, portrékat csinálni, és ahol rájöttem, hogy ez nekem megy. Aztán jött a Képes Újság időszaka, majd vissza a PM-hez és azután elmentem szabadúszónak, de utána is dolgoztam olyan lapoknak, mint a Polip, ahol képszerkesztő voltam. Legutoljára pedig a Wan2 magazin volt, ahol már azonban jött a fiatal generáció, és itt meg kell említenem Lékó Tamást (a Recorder magazin fotósa is – a szerk.), aki annak idején egy más hangot, más képi világot hozott, mint én.

DÍNER TAMÁS ÉS FOTÓI A FOTÓRECORDERBEN.

- A Pesti Műsor és a rockfotók tehát már egy időben zajlottak?

- Igen, akkor már belekerültem abba, hogy a színészeknek csináltam a portrékat, amivel kialakult egyfajta stílusom is. Általában hasonló portrékat csináltam, jó közeli beállításban, teleobjektívvel, hogy mindenki jól nézzen ki, mert a fényképezéskor végülis mindenki szép akar lenni. Ez a Beatles-től Charlie-ig így van. Mindenki valamivel jobbnak akar kinézni, mint egyébként. Most, hogy már vannak fotószerkesztő szoftverek, természetes, hogy mindenki úgy néz ki, mint egy porcelánbaba. Egyszer feljött hozzám Eszenyi Enikő, amikor még kezdő volt, azt mondta: legyen újhullámos. Mondom, Enikő mitől legyen újhullámos, nincs is nálad olyan cucc. Erre felvett egy kis piros sapkát és lett belőle egy baromi jó kép. Olyan szép volt rajta, mint egy istennő. Mindenkinek vannak elvárásai a fotóssal szemben és ha megbíznak benned az jó. Ha nem, akkor biztos, hogy csak a vita van belőle. Akárkit is fotóztam, mondjuk az Első Emeletet, vagy a Step együttest – mert nem csak rock and rollt fotóztam – mindenhol az volt a lényeg, hogy mindenki jól nézzen ki. Ellentétben a P. Mobillal, mondjuk amikor a Babolcsai Nénit fotóztuk és tényleg beástuk őket nyakig a földbe. (A P. Mobil 1994-es lemeze, az Ez az élet, Babolcsai néni! hátsó borítóján szereplő kép – a szerk.)

- Schuster Lórántról lehet tudni, hogy sokat ötletelt a megjelenésen is. Ez egyébként jellemző volt másokra is, vagy inkább rád bízták ezt a részét?

- A Schusteren kívül Fenyő Miki volt még kivételesen maximalista. A Szandi fotózása előtt kétszer meg kellett néznem vele moziban a John Waters-féle Cry Babyt, amit egyébként utáltam, azért a jelenetért, hogy egy csaj kinéz egy függöny mögül. Imádtam ezért a Fenyőt. Velük kettejükkel nagyon szerettem dolgozni, de legjobban egyébként a V’Moto-Rockkal. A Rózsi lezsersége és a Lerch nagyon szarkasztikus, de végtelenül profi hozzáállása mellett mindig megbíztak abban, ami lesz. Voltak rajtuk kívül is, akik nagyon megbíztak bennem, meg voltak, akik kontrolláltak. A Lóránttal se volt semmi gond, hozott egy ötletet, megbeszéltük, mondtam, hogy én hogy gondolom, és a végén mindig lett valami produktum. És nem azért mondom, de elég jó képek születtek ezekből. A V’Moto-Rock olyannyira megbízott bennem, hogy egy alkalommal a lakásomra jöttek fel a fotózásra, amikor nagyon komoly ízületi gyulladásom volt. Addigra én már kitaláltam fejben a koncepciót. Ez már a videókorszakban volt, az ötös lemezhez készült a borító (az 1986-es V'Moto-Rock 5. – a szerk.). Felvettem őket videóra, de mozdulni nem bírtam egyébként, és mondtam, hogy nyugi, a borító jó lesz. A végeredmény olyan lett, mint egy MTV-s reklámfilm, kicsit szórt volt, de jók lettek a képek. A lényeg ebből, hogy akkor sem azt mondták, hogy a Tojás beteg, menjünk máshoz. Azt sose felejtem el nekik, hogy ragaszkodtak hozzám. Ezért is szerettem ezeket az embereket.

- Máshogy álltál azokhoz fotósként, akiket emberként is jól ismertél, szerettél?

- Nem. Ez egy nagyon komoly munka. Ugyanolyan, mint egy fotóriporteré, akinek csöveseket vagy menekülteket kell fotóznia, csak nem olyan látványos. Az Első Emelettel vagy a Csepregi Évával ugyanolyan komolyan foglalkoztam, mint a V’Moto-Rockkal. Csepregi Évának például én voltam a házi fotósa. Erdős mindig mondta, hogy tudom, utálod ezt a zenét, de az Évát csak te tudod fotózni.

- Visszatérve a hetvenes-nyolcvanas évekre. Mennyi időt töltöttél el egy-egy zenekar mellett? Mentél velük turnéra is akár?

- Igen, persze. Sőt, stúdióba is kimentem, minden érdekelt. Amikor azt mondom, hogy szeretet, a rock and roll vagy a pop szeretete, akkor erről beszélek. Ott kell lenni. Persze vannak olyan szituációk, amikor nem kéne ott lenni, amikor buli után buli van. Abból csak piálás van, berúgás, másnaposság, stb. De ha nem hiszel abban, hogy ezek az emberek a te társaid akkor nem érdemes csinálni. Akkor csak odaállítod őket, gyorsan lenyomod a fotót és kéred a pénzt. Nálam előfordult, hogy a zenekarban hatodik vagy hetedik tag voltam. Akárcsak a roadok, akik az elsők és az utolsók, akik elmennek egy buliból. Amikor Billnek csináltam a Bort, bluest, békességet lemezborítót, akkor kimentem a felvételekre is, mert érdekelt. Mondjuk ott volt Szakcsi, Tony Lakatos, Póka Egon, ők mind haverok és én kíváncsi voltam rá. A Piramisról életemben egyszer csináltam képet, ami különben baromi jól sikerült, de egyébként meg csak buliba jártunk együtt. Ez volt benne a lényeg, hogy ott lenni, meg együtt lenni utána is velük. Az egyik legközelebbi kapcsolatba Bencsik Samuval kerültem, akivel együtt rendszeresen hallgattuk a Londonból kapott lemezeket. A P. Box nevet is együtt találtuk ki egy Procol Harum-szám után. De sok ilyen történet van! Nagyon nem mindegy, hogy az ember milyen szakmát választ. Annál rosszabb nincs, ha az ember nem szereti a munkáját. Nekem ebből a rockfotós megnevezésből egyébként már elegem van, mert nem vagyok rockfotós, én fotográfus vagyok. Se fotóművész, se fényképész nem vagyok, hanem a kettő közötti. Olyan nincs, hogy rockfotós. Ez csak egy téma, amibe beleszerettem ’67-ben. Ez olyan, mint a divatfotós, mint Richard Avedon. Ő is csinált mindenfélét, maximum kevesebb riportot. Ha azt mondanád, hogy csináljak meg egy riportot, megcsinálnám szépen. Mert a fej nem azért van, hogy tartsa a gépet, hanem hogy gondolkozz vele. Ha nem hülyülsz teljesen el, akkor meg lehet csinálni. És persze kell hozzá a szem. A fényképész az egyik legszebb magyar szó, minden benne van fény, kép, ész.

FEHÉR BERTALAN ÉS FOTÓI A FOTÓRECORDERBEN.

- Minden ismert képeden, ha nem is feltétlenül portré formájában, de emberek a szereplők. Nálad mindig ők voltak a középpontban?

- Úgy igen, hogy azért legyen benne egy kis plusz, mint az említett Gyertyáknál. Én emberközpontú vagyok ilyen szempontból. Sok kollégát látok, rettentően jó fotósokat, akik falakat, árnyékokat fotóznak, és nekem az az érzésem – és ezt a nagyok is így tanították nekünk – hogy ha eltűnik az ember a képről, akkor kezdődik a kiégés. Vagy valaki kitalál magának egy sajátos stílust, amit nagyon becsülök és akár kedvelem is, de az nem az én világom. Irving Penn virágokat is fotózott, de egyébként nagyrészt csak emberek vannak a képein, még a The Hand Of Miles Davis című sorozatában is, amiben ugyan a Davis arca pont nem látszik, csak a keze. Abban minden benne van, az valami csoda. Ott kezdődik a fotóművészet. Arra ránézel, és azt érzed, ez kell a falamra. A Som-Révész kép nem kell a falamra, hülye, aki kiteszi, mert fél év után megunja. Hacsak nem valami nagy rajongó. Az én képeim nem falakra készültek, az én képeim azért készültek, hogy valamit dokumentáljanak.

- Van néhány olyan képed, amely különlegesen intimnek tűnik, ami se nem koncertfotó, se nem portré. B.B. King az öltözőjében, vagy a Yello Bécsben. Ezek nagyon személyes pillanatoknak tűnnek. Ezeket hogy sikerült összehozni?

- Én nem tudok eleget köszönni Hegedűs Lászlónak és Hidasy Eleonórának, mert én alanyi jogon mentem koncerteket fotózni. Sose kérdezték, hogy melyik újságnak vagy mikor jelenik meg, részben azért, mert valahol úgyis megjelent. A roadokkal is mindig baromi jóban voltam. Az Orszáczky-Bill összeölelkezést a Tabánban úgy csináltam, hogy közben az összes fotós fel volt háborodva, hogy ők miért nem mehetnek fel a színpadra. Csakhogy rólam tudták, hogy nem fogok befeküdni alájuk, belógni a képbe, hanem csak onnan fogom megcsinálni, ahonnan ők mondják. A roadokkal együtt piáltunk, ugyanolyan jóban voltunk, mint a zenészekkel. Kell az embereknek a szenzibilitás, az együttérzés. Én mindig őket tiszteltem legjobban, elsőnek jönnek, utolsónak mennek el. Irgalmatlan meló. Ezt a tiszteletet pedig szerintem érezték. Egy zenekarnak egy jó road, egy jó világosító az kincs. Mészáros Andris „a kopasz” például, aki a Neotontól kezdve a V’Moto-Rockig mindenkit végigvilágított, itthon ő kezdte el használni ezt az éles fehér fényes világítást, amitől mondjuk én idegbajt kaptam, mert baromi nehéz volt fotózni. A B.B. King esetében kikönyörögtem, hogy csinálhassak az öregről egy képet. Miután bementem hozzá, azt mondta, fiam, nem tudok felállni, azért lépek fel a Kongresszusi Központban is, mert ide áthoztak a Novotelből. Ezért szerepel úgy a képen, ahogy.

- Úgy tűnik, hogy ez aranykor volt a rendszerváltás környékéig, ami után már más zenekarok, más helyzetek jöttek.

- Akkor jöttek a külföldiek, meg sikerült a világot bejárnom, dolgoztam kint az EMI-nál is. Nem mint fotós, hanem mint zenei szerkesztő, és rengeteg helyre elmentem, főleg amikor a Blikknél voltam, de még a WAN2-nál is minden koncerten ott voltunk. A külföldi képek főleg ebben a kettőben jöttek össze. Ez volt nálam a csúcs, hogy ilyen emberekkel közelségbe kerültem. A Yello például két akkora fasz, már jó értelemben, amilyet te még nem láttál. Bármit megcsináltak, amit akartam. A Mike Pattonnal való találkozás is baromi emlékezetes, de főleg a Faith No More dobosa Mike Bordin miatt. Kint voltunk Münchenben azon a turnén, ami aztán jött majd Pestre is, és Bordin, aki egyébként magyar zsidó gyerek volt származása szerint, mondta nekem, hogy ők jönnek majd Magyarországra, az ő nagymamája pedig Magyarországon él és meg kéne keresni. Le lesz nekem téve egy pass a bejáratnál, koncert után kérünk egy taxit és megkeressük a nagyanyám. És tényleg meg is találtuk a Wesselényi utcában. Ez volt az egyik legszebb ilyen jellegű személyes élményem. Ezek azok, ami miatt nem cserélném el senkivel az egészet.

- Azzal a hatalmas archívummal, ami a birtokodban van, nem terveztél kezdeni valamit? Kiállításod már volt, a Rockmúzeumban is szerepelnek képeid. Esetleg album formátumban nem szeretnéd megjelentetni, akár a leghíresebbeket?

- Sima fotóalbumot semmiképp nem szeretnék, az nem érdekelne senkit ma már, de egyébként van egy érdekes könyvötletem. Az egyik oldalon az egyes fotók, a másikon híres emberek kommentárjai lennének az adott képről vagy az azon szereplő együttesről. Már rakosgatom össze, csak szponzort kell találnom (nevet).

interjú: Csada Gergely
Vértes-nyitóportré: Rózsavölgyi Gyöngyi
Vértes-névjegyfotó: Fiala Gábor

és akkor egy bőséges válogatás Vértes György fotóiból (A cikkben szereplő fotók jogvédettek, továbbközlésük szigorúan tilos!): 

Fekete bárányok, 1980

Szörényi Szabolcs, 1981:

Lerch István: 

Bencsik Sándor: 

Révész Sándor - Som Lajos:

P. Mobil: 

Schuster Lóránt: 

GM49: 

Nagy Feró: 

East: 

Bikini: 

Gobbi Hilda (Esküvő): 

Gobbi Hilda (Esküvő): 

R-Go: 

Orszaczky Jackie: 

Orszaczky Jackie - Deák Bill Gyula:

Kispál és a Borz: 

Yello: 

Santana: 

David Bowie: 

James Hetfield (Metallica): 

Keith Richards (The Rolling Stones): 

B.B. King: 

B.B. King - Tátrai Tibor: 

Angus Young (AC/DC): 

Önarckép: 

A cikkben szereplő fotók jogvédettek, továbbközlésük szigorúan tilos!
 

A cikk megjelenését a Cseh Tamás Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.