Szép napra ébredtünk ma. Ez a nyár második hónapjának első napja. Véget ért az iskolaidőszak, az emberek többsége erre a hónapra időzíti a nyári vakációt. A nép a labdarúgó Európa Bajnoksággal van elfoglalva. A parlament nem ülésezik. Szép, politikától mentes napra ébredhettünk tehát. És akkor jön a hidegzuhany: mától érvényes a szülőtartás intézménye. De miről is van szó?
Ezt a dolgot - szemben a menekültkérdéssel - nem verték nagy dobra. Szépen becsúsztatták a változtatást egy törvénymódosításba. Majd azt hitték, elkerüli a dolog az emberek figyelmét, és szépen elsiklanak felette. Hát reméljük, ez azért nem történik meg. Ezért is tartottam szükségesnek a témával foglalkozni. Nem is kerülgetem tovább a forró kását - kimondom: ez az állam eddigi legaljasabb húzása.
Pedig az elmúlt években volt pár aljas húzás. Gondoljunk csak az útdíjrendszer kibővítésére, a magánnyugdíjpénztárak államosítására, vagy a devizahitelek napi árfolyamon történő forintosítására. Az eddigi húzásokban azonban - ha sovány vigasz is - de volt némi pozitívum. Az útdíjrendszer kiterjesztésével egyidejűleg bevezették a megyei matricát; a magánnyugdíjpénztárakból származó összeget az államadósság csökkentésére fordították (bár meg kell jegyezni, elég kétes hatékonysággal); a devizahitelesek ügyében pedig... Nos, ez utóbbi kapcsán nem sok pozitívat tudok mondani... Ha valaki nagy jóindulattal áll hozzá a kormány legnagyobb botrányokat okozó intézkedéseihez, akkor azért csak talál egy-egy apró pozitív dolgot - még ha az összkép negatív is marad. Bár e ponton meg kell jegyeznem: a jóindulatú hozzáállás még véletlenül sem egyenlő az elvakultsággal, és a birka mód való gondolkodással.
Azonban a mostani intézkedésben még a legnagyobb jóindulattal sem látok pozitívumokat, akármennyire is keresem benne. Azonban valahogy a társadalmi tiltakozás ezúttal elmaradt. Nem hiába: ha nem az internetet akarják megadóztatni, akkor már nem is olyan fontos ez az ügy... Pedig sokak életében ez sokkal nagyobb volumenű változás lesz, mint az internetadó lett volna anno. Hogy pontosan miről is szól maga a dolog, azt nem saját szavaimmal fogom elmondani, hanem a Pénzcentrum nevű elemző oldal ide vonatkozó cikkéből idézek:
Minden nagykorú (18 év feletti) gyermek köteles a rászoruló szüleiről gondoskodni, bármi is legyen a rászorultság oka: időskor, fogyatékosság, betegség, rokkantság vagy egyéb tényező - válaszolta kérdésünkre Farkas András nyugdíjszakértő.
A támogatást a szülők kérhetik a gyermekeiktől, abban az esetben azonban, ha a gyermek önszántából nem hajlandó segíteni, akkor a szülő beperelheti szülőtartásért a gyermekét. Ha pedig erre egyedül nem képes, vagy nem hajlandó a szülő, akkor a járási hivatalt is felkérheti, hogy helyette perelje a gyermeket.2016. július 1-jétől pedig a szülő helyett bármely harmadik személy (azaz idősotthon, ellátó szolgálat, ápolási szolgálat, kórház, szociális intézmény vagy akár egy barát, szomszéd, rokon) a szülő hozzájárulása nélkül is beperelheti a gyermeket az egy évre visszamenő költségei megtérítésének érdekében.
A szülőtartásnak nincsen meghatározott összege. Ha a gyermek és a szülő nem tud megegyezni (vagy az intézmény perel), akkor a bíróság három tényezőt vizsgál meg:
- a szülő rászorultságát (jövedelmi és vagyoni helyzete),
- a gyermek tartási képességét (a jövedelme felét nem haladhatja meg az összes tartás, és a tartás során sorrend érvényesül, ahol a kiskorú gyermek mindenkit megelőz),
- illetve a szülő érdemtelenségét (ellátta-e szülői feladatait, amikor felnevelte a ma már nagykorú gyermekét).
Ennek a három tényezőnek vizsgálata és mérlegelése - és természetesen a szülő, illetve a helyette perlő felperes igénye - határozza meg a tartás összegét.
Ha a bíróság megítéli a tartást, akkor annak összege - a gyermek összes tartási kötelezettségét figyelembe véve - a gyermek jövedelmének a feléig terjedhet- hívja fel a figyelmünket válaszában Farkas András.
Mindenképpen ki kell mondanunk a dolog kapcsán: Magyarország egy új korszakhoz érkezett ezzel a törvénnyel. És ebben semmi pozitív vagy üdvözítő nincs. Ez egy olyan korszak, amibe nem akartunk volna belecseppenni. Ez lényegében egyet jelent az állami felelősségvállalás végével. Olyan negatív irány ez, melyben a felelősségvállalás az államról az állampolgárok irányába tolódik el. Ez a tendencia sajnos már régebb óta jellemzi hazánkat - de ez egy másik, hosszabb terjedelmű poszt témája lesz majd. Mert miről is van szó? Vizsgáljuk meg a dolgot! Legyen az a kiindulópont, hogy 18 éven felüli ember senki - ismétlem: senki - sem köteles eltartani. Itt persze joggal veti fel az olvasó, hogy sajnos vannak olyan súlyos betegségben szenvedő emberek, akik nem képesek önmagukról gondoskodni. És ugyanígy az idősek: már ők sem képesek saját magukat eltartani. Csúnya kifejezéssel élve: nem piacképesek a kapitalizmus világában. Ez így is van. Éppen ezért a társadalmi szolidaritás elvén nyugodva kiépült a társadalombiztosítás rendszere. A társadalombiztosítás egy nagyon tág fogalomkör. De mindenképpen ide kell érteni az egészségügyi rendszert és a nyugdíjrendszert. Persze ne legyenek kétségeink: a társadalombiztosítás szép dolog, de ennek ára van, és ezt az árat meg kell fizetni. Ki fogja megfizetni? A dolgozó emberek - vagyis azok, akik koruknál, fizikai és mentális állapotuknál fogva munkára alkalmasak - csúnya kifejezéssel: a piacképes emberek. Ők fizetik hónapról hónapra a különféle társadalombiztosítási járulékokat (bocsánat: most már adókat). De ez így van jól. Ezért cserébe pedig jogosan elvárják, hogy az állam gondoskodjon azokról a személyekről, akik nem piacképesek. Ez a rendszer valahol oda-vissza alapon működik. A dolgozó személy a befizetett adókkal gyakorlatilag megváltja azt, hogy ő gondoskodjon a gondoskodásra szorulókon. Ezzel együtt az állam ezt a felelősséget magára vállalja. Cserébe a dolgozó ember tudja azt, hogy egy napon, amikor ő is kiesik a munkaerő piacról, számíthat az állam segítségére: azaz a nyugdíjra. Ez a rendszer így működik. És ezzel valahol mindenki jól jár: egyrészt a dolgozó, mert a társadalmi felelősség nem őt terheli, és később róla is gondoskodni fognak majd; másrészt az eltartott, mert a társadalom gondoskodik róla; és az állam is, mert bár vállalja a felelősséget, de az eltartáshoz szükséges forrásokat nem saját magának kell előteremteni.
Ez a rendszer így működik, ezt jelenti a szociális piacgazdaság. Ha úgy képzeljük el ezt, mint egy háromoldalú megállapodást, akkor nyugodtan kijelenthetjük: az állam most ezt a megállapodást egyoldalúan felrúgta. Mert mit is hoz az új állami intézkedés? Az államnak egyedül a felelősséget kellett vállalnia az eltartásra, de most ezt a felelősséget már nem fogja vállalni. A dolgozó embernek elég volt pénzt fizetnie - ezzel az államra ruházta a felelősséget. De a dolgozó embernek ezután is kell pénzt fizetnie (ne legyenek kétségeink, hogy az állam ugyanúgy bevasalja az adókat, mint eddig), de ezután a felelősség terhe is a nyakába szakad. Azt gondolhatnánk, hogy az idősek nem járnak rosszul a rendszerrel, mivel az ő helyzetük változatlan: de ez téves elgondolás. Számukra megszűnik az állami gondoskodás biztonsága, és csak egy bizonytalan rendszer lép a helyébe. Ez még nem a nyugdíjrendszer vége, de talán a nyugdíjrendszer végének kezdete (Churchill után szabadon).
De vajon bele gondoltak-e a törvényhozók a gyakorlati következményekbe? Azt tudom mondani: ne legyenek illúzióink, ez itt Magyarország, mindenki tudja, hogy milyen átlag alattiak a fizetések. Egy munkavállalónak meglehetősen szűk keretből gazdálkodva kell eltartani saját magát és a saját családját. Nyilvánvaló, hogy mindenki, aki gyereket vállal, a saját gyereke jövőjéért sok mindent meg fog tenni. És ebbe beleértendő nem kevés anyagi ráfordítás is. Ma egy átlagos család számára a saját létfenntartása is nehézségeket okoz. Nem mindenkinek jutnak milliók az állami korrupciós csatornákból - nem mindenki Mészáros Lőrinc vagy Tiborcz István. Be kell látni: a családok többsége képtelen lenne a szüleit is eltartani. Most azonban arról van szó, hogy mától bárki kötelezhető a tartásdíj megfizetésére, és jövedelmének feléig végrehajtás is elrendelhető vele szemben - ha a bíróság úgy dönt: márpedig ne legyenek kétségeink afelől, hogy úgy fog dönteni. Ez súlyos anyagi teher sokak számára, és sok család anyagi tönkremeneteléhez fog vezetni.
De ne feledjük el megnézni, kik is perelhetnek (természetesen a szülőn kívül): ellátó szolgálat, ápolási szolgálat, kórház, szociális intézmény vagy akár egy barát, szomszéd, rokon. Próbáljunk ebben a káoszban némi rendet vágni, és csoportosítsuk az itt felsoroltakat (természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy ez a felsorolás aligha teljes):
1. Idősgondozáshoz köthető intézmények: ellátó szolgálat, szociális intézmény (úgy vélem ez jelenti az idősek otthonát.
2. Egészségügyhöz kapcsolódó intézmények: ápolási szolgálat, kórház.
3. Idős emberrel kapcsolatban álló személyek: barát, szomszéd, rokon.
Ez a fajta csoportosítás csak még inkább rávilágít a szülőtartás visszásságaira, és abszurditására. Vizsgáljuk is meg a problémát, hogy lássuk: miért szembeköpése ez a társadalombiztosításnak!
Először is az idősgondozáshoz köthető intézmények perelnek. Ez már önmagában abszurd. Helyesbítek: az abszurd, hogy ezek az intézmények nem állami működésben vannak. Teljesen jogos elvárás, hogy az önmagáról gondoskodni már nem képes idős ember, akiről a családja sem tud gondoskodni, egy olyan idősek otthonába kerüljön, ahol őt eltartják, és ami a legfontosabb: biztonságban élheti le élete utolsó éveit. Ezek az intézetek eddig is az idősek nyugdíjából éltek. De nem tudtak megfelelően sáfárkodni a pénzzel, az állami dotáció pedig kevésnek bizonyult. Ezentúl az idős ember gyerekét perelhetik az eltartási költségért. Kormányunknak a megoldást nem a tisztább, átláthatóbb gazdasági működés; nem az állami támogatás növelése jelentette a megoldást, hanem az, hogy a gyereket lehessen ezért perelni. És mindezt egy szociális piacgazdaságban. Hadd idézzek az Alaptörvényből:
XIX. cikk
(1) Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, fogyatékosság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult.
(2) Magyarország a szociális biztonságot az (1) bekezdés szerinti és más rászorulók esetében a szociális intézmények és intézkedések rendszerével valósítja meg.
(3) Törvény a szociális intézkedések jellegét és mértékét a szociális intézkedést igénybe vevő személynek a közösség számára hasznos tevékenységéhez igazodóan is megállapíthatja.
(4) Magyarország az időskori megélhetés biztosítását a társadalmi szolidaritáson alapuló egységes állami nyugdíjrendszer fenntartásával és önkéntesen létrehozott társadalmi intézmények működésének lehetővé tételével segíti elő. Törvény az állami nyugdíjra való jogosultság feltételeit a nők fokozott védelmének követelményére tekintettel is megállapíthatja.
A jelenlegi intézkedés az alkotmány szembeköpése. Hol van a szociális biztonság, ha egy ember szociális biztonságát veszélybe lehet sodorni egy másik emberért? Az állam ebben a játszmában alulmaradt, de elég csúnyán. Azt hiszem, hogy az Alaptörvény XIX. cikkét lassan törölhetjük is... Ha egy gyerek idősotthonba adja a szülőjét, mert nem bírja eltartani, és nem tud róla gondoskodni, hogyan is várhatnánk el, hogy támogatni tudja majd? Csak kimondom, akármilyen durva is: Normális volt az, aki ezt a törvényt meghozta?
De más sebből is vérzik a dolog. Perelhetnek egészségügyi intézmények. Ha ez nem csapja ki az állampolgárnál a biztosítékot, akkor semmi. Az egészségügy évek óta problémákkal küzd. De nem is kell részleteznem. Talán Sándor Mária neve is mond valamit. De bárki saját maga szembesül a problémákkal, amikor bemegy egy rendelőbe, ne adj' Isten, egy kórházba. Mindenki szembesül a hosszú várólistákkal, az áldatlan állapotokkal. A felújítás teljes körű hiányával. Mindenki. És amit nem lát a páciens szeme: az orvosi eszközök fájdalmas hiánya, a dolgozók agyonhajszolása. Ezúton jelzem, hogy nekem személy szerint egy fogtömésre két és fél hónapot kellett volna várnom - súlyos összegbe került saját pénzem betömetnem. És ez csak egy fogtömés! Mindenki ismeri az egészségügyben uralkodó állapotokat, de az állam tudomást sem vesz róla.
És ezek mellé most bejön még egy dolog: egészségügyi intézmények perelhetnek az idősek ellátási költségeiért. Ez nem azt jelenti, hogy a társadalombiztosítás nem terjed ki az idős személyekre, de lesznek olyan felmerülő költségek, amikért perelhetik a gyereket az egészségügyi intézmények. Ezek után fel kell tennünk a kérdést: képes-e egyáltalán még ez az állam fenntartani az egészségügyet? Erre szofisztikáltan csak annyit tudok mondani: egyre kevésbé.
És végül láthatjuk, hogy perelhetnek az idős emberrel kapcsolatban álló személyek. Erre talán azt is mondhatnánk, hogy ez így rendben van. Míg az intézmények és az állam kötelesek gondoskodni az idős személyről, addig egy magánszeméllyel szemben ez nem várható el. A magánszemély saját idejét és pénzét áldozza arra, hogy az idős személyről gondoskodjon. De álljunk csak itt meg egy kicsit! Ha mindezt nem saját pénzből, hanem az idős ember gyerekének pénzéből teszi, akkor ez a tevékenység már elveszti szolidáris, jótékony jellegét. És ne legyenek kétségeink afelől sem, hogy lesznek, akik visszaélnek ezzel a helyzettel. Természetesen nem mindenki, és ezúton is jelzem: a maximális tisztelet illeti meg azokat, akik erejükön felül teljesítve gondoskodnak egy rászoruló, idős emberről. De mi a garancia arra, hogy a csalók nem használják ki a helyzetet? Hogy nem utaznak majd rá a dologra olyan emberek, akik csak azért mennek idős embereket ápolni, hogy a gyerekeiktől azután komoly összegeket tudjanak kiperelni? Ne legyenek kétségeink afelől ,hogy lesznek olyan emberek, akik efféle aljassággal fognak próbálkozni. És ha elegen próbálkoznak, és elég kitartóan: lesz köztük, aki "sikert"" arat. És ki fogja ennek kárát látni? Az idős ember gyerekei.
A kormány nyilatkozata a témában pedig egyenesen arcpirító:
Az idős szülők eltartása nemcsak állami feladat, hanem a felnőtt korú gyermekek kötelessége is.
Nem szeretném, ha eljönne az az idő, amikor ez a mondat elhangzik egy kormánypolitikus szájából úgy, hogy már nem lesz ott az a "csak", és eltűnik a végéről az "is".
De sajnos a tendenciák - mint említettem - nem túl kedvezőek. A befizetett nyugdíjjárulékok egyre kevésbé fedezik az idősek eltartási költségeit. És erre jön rá a rohamosan öregedő társadalom problémája. Erre azonban a válasz a nyugdíjrendszer átalakítása lenne (amire meg is lett volna a lehetősége 2/3-dal a Fidesznek), nem pedig az, hogy az állami felelősséget az állampolgárokra hárítják - miközben az állam egy "elegáns" lépéssel kivonja magát az idősgondozásból. Mondhatnánk: lassan, de biztosan.