De revolutionibus librorum antiquorum – egy könyvtáros nézőpontja a régi könyvek körforgásairól

2016. október 21. 08:14 - nemzetikonyvtar

2016. november 8-án Könyvlopások, védési eljárások és könyvmanipulációk címmel beszélgetést kezdeményezünk könyvgyűjtők, antikváriusok és könyvtárosok részvételével. Vendégünk lesz Borda Lajos (Borda Antikvárium), Buzinkay Péter (Forster Központ Műtárgyfelügyeleti Iroda) és Monok István (MTA Könyvtár- és Információközpont).

A beszélgetés elindítója Farkas Gábor Farkas, a Régi Nyomtatványok Tára vezetője minden jelentkezőnek eljuttatja írását a régi könyvek körforgásáról. Most a blogban is olvasható a vitaindító.

Miért?

  • Ne üzleti szempontok alapján konstruáljunk eddig nem létező példányokat.
  • Ne váljunk cinikus orgazdává.
  • Ne váljunk a múltat (provenienciát, bejegyzéseket, régi raktári jelzeteket, metszeteket) végképp kitörlő korlátolt gyűjtővé.

A címről

Kopernikusz az égi szférák körforgásáról írt nagy hatású művének – De revolutionibus orbium coelestium – példányai 1543 tavaszán kerültek ki Johann Petreius nürnbergi sajtója alól. A kötet előszavát jegyző Andreas Osiander német teológus matematikai hipotézisként értelmezte az ott leírt heliocentrikus kozmoszelméletet. Maga Kopernikusz is olyan könyvként határozta meg munkáját, amely matematikus írása matematikusok számára és minden szorgalmas olvasóját óva intette attól, hogy azt a geometria ismerete nélkül kézbe vegye. A címadásom egyrészt jelenti a régi könyvek körforgását, visszafordulását, egy korábbi (tulajdoni) állapothoz való visszatérését, másrészt jelenti a régi könyv feltekercselését, újraolvasását és újraértelmezését, harmadrészt utal a jól ismert modern fogalomra, vagyis jelenti a régi könyvek forradalmát. A legtöbb esetben szándékosan hagyok el neveket és egyértelmű adatokat (a régi könyvekkel foglalkozó szakma jól ismeri ezeket, könnyen ellenőrizhetők, vagy mindenki által eleve tudottak). A konkrét ügyek példájuknál fogva fontosak számunkra, nem a hozzájuk kapcsolódó nevek és adatok miatt. Pár linket beteszek segítségképpen.

A tárgyról

Miután megszületik a könyv – a szerző, a nyomdász és a kiadó munkája révén – belekerül egy bonyolult körforgásba: a könyvgyűjtő, a könyvkereskedő és a könyvtáros egymást keresztező pályájára. E hármas rendszer számtalan függőségi viszonyt teremtett, melynek fő szabályzójává lépett elő a könyvkereskedő. Ennek sok előnyével és sok hátrányával. A történelem során a könyvek kétirányú mozgást hajtottak végre ezeken a pályákon. Az egyik mozgás a magángyűjteményekből a közgyűjteményekbe irányult, a másik pedig éppen ellenkezőleg, a közgyűjteményekből a magángyűjteményekbe. Mind a kétféle mozgás esetében szerepet játszhatott a racionális kultúrpolitikai döntés vagy a nemzeti kataklizma, de felsorolhatjuk még a patrióta könyvtáralapító és -gyarapító bibliofileket, illetve az adott gyűjtemény siralmas anyagi helyzete orvoslására meghirdetett tervszerű aukciókat. És hozzátehetjük még azt is, amikor az állam erőszakszervezete vagy egy ügyes tolvaj írta fölül a tulajdonjogot. Kizárólag a 21. századi könyvmozgásokról szeretnék beszélni folyamatos történelmi visszapillantásokkal, hogy megértsük, miért fontos ezekben a mozgásokban rendet vágni.

A cél

Roppant egyszerű és megvalósíthatatlan. Ez nem egy olcsó retorikai fogás, hanem a szomorú valóság: szinte teljesen kizárt dolog, hogy e – műfaját tekintve – esszének bármiféle haszna lenne, bármit is megfontolás tárgyává tenne a történet három szereplőjéből minimum kettő. Akkor mi értelme van ennek?

Az idő jól eltöltésének módján túl szeretném elmondani, hogy ami bonyolult mechanizmusnak látszik a szereplők érveléséből, az voltaképpen könnyen átlátható tiszta szerkezet, és amit sokan egyszerű kérdésnek hisznek a régi könyvekről vitatkozva, az egy hihetetlenül sok munkával megválaszolható, embert próbáló feladat. A cél pedig nem más, mint a muzeális könyv visszahelyezése a centrumba: a könyv művelődés- és iparművészeti értékéből következzen a mozgása e viszonyrendszeren belül. Ne üzleti szempontok alapján konstruáljunk addig nem létező példányokat, ne váljunk cinikus orgazdává, vagy a múltat (provenienciát, bejegyzéseket, régi raktári jelzeteket, metszeteket) végképp kitörlő korlátolt gyűjtővé.

Mit jelent ez? A fent vázolt viszonyrendszer szervezője a pénz: a könyvkereskedő és a könyvgyűjtő sok pénzt akar a könyvéért, a könyvtáros meg szeretné azt olcsón megszerezni (érthető okokból ritkán tűnik fel a piacon eladóként). A tranzakció szépen működne, ha – játsszunk a szavakkal – a könyvtáros is piaci szereplőként jelenne meg (speciális tudásával, nyilvántartásával) és árképzőként vehetne részt ebben a körforgásban. Ennek azért lenne racionalitása: egy-egy régi könyv árát komolyan befolyásolja (mint ahogyan a múltban is) a ritkasága, a művelődéstörténeti értéke és az egyedi jellegzetességei (proveniencia, bejegyzés, kötés, melléklet). E tudás alapvetően a régi könyves szakembernél van – nem feledve az igen kevés, ám magas szinten képzett antikváriust és bibliofilt –, aki praktikusan meg tudja mondani, hogy egy adott régi magyar könyvből van-e példány közgyűjteményben, vagy szerte-szét a világon. És ott van a speciális ismerete – no meg persze tudja, hogy hol kell keresni az interneten és a segédkönyvtárban –, amellyel el tudja mondani, hogy ez a nyomtatvány, vagy ez a példány miért fontos a magyar vagy az európai művelődéstörténet számára. Persze ezt azért gyakran megteszi magától is, a Magyar Könyvszemle több mint 130 éve erre épül, és mindenki számára elérhető információkat kínál (a számos konferencia, bibliográfia és adatbázis mellett).

A régi könyvek magyar piaca torz képet mutat a könyvtáros számára. Ennek van előnye is, hiszen néha meglepően olcsón juthatunk értékes nyomtatványhoz, ha bölcsen eltitkoljuk a kutatási eredményeinket a tétel leütésig. A túlárazás sok mulatságos jelenetet szült már, de ott van az örökérvényű kereskedői mondás: minden annyit ér, amennyiért megveszik. Ez olyannyira igaz, hogy egy drága könyvet pár évvel később olcsóbban is megszerezhetünk, ha van türelmünk hozzá, mivel sok esetben csak a divat – néha a hozzá nem értés – generálja ezeket a magas árakat. Persze a türelem erényét könnyű úgy gyakorolnunk, ha a fenntartónk jóvoltából esélyünk sincsen komoly vásárlóként fellépnünk sem a külföldi – a nagy aukciós házak rendületlenül küldik az elektronikus katalógusaikat szebbnél szebb példányokat árulva –, sem a magyar antikváriusi piacon. Pedig nem ördögtől való dolog, hogy a nemzeti könyvtár évente komoly milliókat költsön régi hungarikumok pótlására. Így joggal vághatna vissza a piac két valódi szereplője – a könyvkereskedő és a könyvgyűjtő –, hogy a nemzeti könyvtár pénz hiányában akar korlátozásokkal élni, gátolva a régi könyvek szabad mozgását az ügyfelek között.

A szabad mozgás

Van egy visszatérő vád a nemzeti könyvtár felé, hogy a védési eljárásokkal akadályozza a régi nyomtatványok mozgását a könyvgyűjtők között (idevehetjük a könyvkereskedőket is, hiszen sok esetben nemcsak az eladásban érdekeltek). A tüzes vádak mögött azonban nincsenek tények. Ez olyannyira sikeres legenda, hogy a könyvtáros kollégákat megkérdezve – természetszerűleg nekik nem kell számon tartaniuk a védések pontos számát – öt-tízszeres védési eljárást tippeltek meg egy adott időszakban. De nézzük a konkrét számokat, nézzük meg az elmúlt öt év adatait! Mindössze 10 esetben (az adatbázisban még csak hét szerepel) nyert a kezdeményezésem alapján védettséget – a Kulturális Javak Bizottsága egyhangú döntése alapján – régi nyomtatvány 2012–2016 között. Ez az évi két példány áll szemben az évente akár 10 000 könyvet is aukcióra bocsátó magyar könyvkereskedelemmel.

Már-már atavisztikus félelem és indulatos elutasítás övezi az egyszerű eljárást – pedig számát tekintve nem éri el az egy ezreléket sem –, amely számos előnyt nyújt a piac két szereplőjének is. A könyvgyűjtő és a könyvkereskedő egyaránt árfelhajtó tényezőként tekinthet a védési eljárásra, hiszen egy szakértői procedúra végén pecsétes papír igazolja a könyv művelődéstörténeti jelentőségét, számos más – ugyanazon aukcióra bocsátott – kötettel ellentétben. Igaz, van korlátozása is (ez a magyar piacra vonatkozik), hiszen a védett könyvet (a legtöbb esetben) nem viheti ki a tulajdonosa az országból. Ugyanis a kivitel még bizonyos speciális helyzeteknél (kiállítás, tudományos vizsgálat, restaurálás) is engedélyköteles. De végignézve a levédett régi nyomtatványokat, nehezen találnánk olyat, amelyik komoly összegért eladható lenne az országhatáron kívül. Egy régi magyar nyelvű könyv csak nekünk értékes. Ilyen például a most nyáron aukcióra került Heltai-féle katekizmus, amelyből ez a legteljesebb ismert példány a világon (egy levéllel több az Országos Széchényi Könyvtárban őrzöttnél is). Vagyis a lappangó lőcsei és az ismert töredékpéldányokon túl ez (az egyébként igen magas áron kikiáltott és elkelt) könyv a magyar művelődéstörténet becses kincse és a hazai nyomdászattörténet fontos adaléka (az aukcióra bocsátott kötet eldöntött egy 150 éves vitát, nevezetesen létezett-e az „L” ív vagy sem).

És ne feledjünk még egy fontos előnyt: a biztonság kérdését. A mechanikus és elektronikus védelem mellett egy könyvgyűjtő leginkább két eszközzel védekezhet a lopás ellen (a kettő erősítheti is egymást): a védettséggel és a katalógussal. Ugyanis amiről közismert, hogy ki a tulajdonosa, jól dokumentált a története és egyedi jellegzetességei, azt nem érdemes ellopni, hiszen szinte lehetetlen lesz legális piacon értékesíteni (a lebukás utána is komoly eshetőség), így túlságosan nagy a rizikó, kétszer is meggondolja magát a tolvaj, hogy mit érdemes ellopnia. Csak egy-egy friss hazai és nemzetközi példa: a nápolyi Girolamini könyvtár 2012-es kirablása, illetve a Malvasia-kötet visszakerülése 2013-ban a pesti Egyetemi Könyvtárba.

A védettség ugyanakkor komoly segítséget nyújt a könyv- és irodalomtörténészeknek. A sok pozitív példából – jelzésszerűen – felsorolok hármat: egy ősnyomtatványba bejegyzett magyar nyelvemléket, egy 16. századi kalendáriumot, és Pázmány Péter egyik könyvének munkapéldányát. Vagyis ezek a történetek egy olyan kölcsönösségen alapuló rendszer jó példái, amely kiterjeszthető a teljes szakmára (antikváriusokra, könyvgyűjtőkre és könyvtárosokra). És nem hallgathatom el azt sem, hogy van arra is példa, amikor maguk a könyvkereskedők vagy a könyvgyűjtők hívják fel a figyelmünket egy-egy kötet bibliográfiai vagy művelődéstörténeti (possessor, kötés, margináliák) jelentőségére, illetve ritkaságára. Mint ahogyan az történt nemrég egy 17. századi debreceni énekeskönyv esetében. Ezekért nagyon hálásak vagyunk, hiszen így válik lehetővé a történelmi okokból megtépázott Kárpát-medencei könyvműveltség egy-egy darabjának a kiegészítése. Az pedig különösen szép gesztus, ha így sikerül akár egy évszázados irodalomtörténeti vitát eldönteni, vagy akár egy lappangó – ám a szakirodalom által jól adatolt – példány nyomára bukkanni.

A finanszírozás

Munkakörünk része, hogy állandó figyelemmel kísérjük a hazai könyvaukciókat. Szerencsésebb helyzetben ehhez természetszerűleg kapcsolódna a nevesebb európai kereskedőházak aukcióin való részvétel is, ám az ismert körülmények miatt csak az online és nyomtatott katalógusaik keserű böngészése marad számunkra. És nem elég elmondani: idehaza is tudnánk többet vásárolni minden évben, hiszen a régi nyomtatványok jelentős része elérhető, korrekt áron kerül leütésre. Így szívesen elkerülnénk azt a szomorú állapotot, hogy a Régi Nyomtatványok Tára a szibériai permafroszt talajhoz hasonlóan egy megfagyott történeti formát őrizne meg az utókor számára. Míg az éghajlatváltozás hamarosan a szibériai földréteget is felmelegíti (ezzel számos kellemetlen és prognosztizálhatatlan folyamatot is elindít majd), addig nekünk semmi reményünk nincsen, hogy a kulturális kormányzat klimatikus viszonyai ebbe az irányban változnának. Pedig ennek nem is lennének olyan kártékony mellékhatásai, mint a globális felmelegedésnek.

Azzal főzünk, amink van, pedig a magyar régi könyv (de meg merem kockáztatni: műkincs-kereskedelmi) piacára jótékony hatással lenne a komoly és hatékony állami szerepvállalás. Magyarul a kulturális kormányzat ne csak egy-egy látványos műkincsegyüttes (Seuso), vagy erkölcsileg vitatható presszió (Munkácsy) révén játsza el a mecénás állam szerepét, hanem nyújtson lehetőséget a magyar könyvtárosoknak, levéltárosoknak és muzeológusoknak a folyamatos és nagy összegű vásárlásra a hazai és az európai piacokon. Addig komoly előrelépés nem lesz ebben az ügyben, amíg a felelős politikusok nem gondolják át ezeket a kérdéseket. Pedig a komolyabb állami szerepvállalás lehetővé tehetné azt, hogy a szürke (vagy akár a fekete) zónában lévő régi könyvek előbukkanjanak és közgyűjteménybe kerüljenek (mindenki örömére). És a deformált piac nem kényszerülne könyvmanipulációkra és -lopásokra, hanem a régi könyv művelődéstörténeti értékét, valamint a törvényességet és erkölcsöt szem előtt tartva történhetne meg a példányok körforgása.

A manipulációk és a lopások

A négy ismert történetre (a szétszedett és újra összerakott Zrínyi-példányok, az eperjesi evangélikus líceum, a székelykeresztúri unitárius kollégium és a marosvásárhelyi Teleki Téka kötetei) felesleges részletesen kitérnem. Nézzük csak a tanulságokat.

Az irreális árfelhajtás áldozata lett szegény Zrínyi. Holott a két példányt együtt árulva – reális áron – a nemzeti könyvtár érdeklődését is felkeltette volna (a tulajdonosi és más, irodalomtörténeti szempontból izgalmas bejegyzések miatt) és mind a kettőt igényesen restaurálva megőrizhettük volna a példányok történetét. Ezért kell felelősségteljesebben gondolkodni. Rengeteg esetben keresnek meg bennünket a könyvgyűjtők, hogy segítsünk a példányaikat kiegészíteni (sokszor a címlap, vagy metszetek hiányoznak). Ehhez szívesen járulunk hozzá, hiszen egy digitális fájlról készített nemes másolattal már egy ügyes kezű restaurátor a teljesség illúzióját tudja kelteni (és ez a legtöbbször elég is). Aztán olyan is akad, hogy egy gyűjtő a nála lévő teljesebb kötetet szeretné a máshonnan megszerzett töredékekkel kiegészíteni (ebben is nyújtottunk már segítséget). Amit mindenképpen el kellene kerülni, az az, hogy a könyv művelődéstörténeti jelentősége sérüljön. Egy-egy antikvárius indulatosan azt vágja a fejemhez, hogy így arra kényszerül a könyvkereskedő (no persze nem ő, hanem mindig a másik), hogy a címlapot „kimossa”, eltüntesse a könyvben található állománybélyegzőket, tulajdoni bejegyzéseket (vagy nemes egyszerűséggel kivágja, ilyenre is volt példa). Ezzel megint kiemelhetjük a körforgás jelentőségét: nemcsak a tulajdonosi körben képzelhető el körforgás, visszatérés az eredeti állapothoz, hanem magával a példánnyal is ez történhet, sőt, ennek kellene történnie: csak a történeti rekonstrukciónak van helye, tehát semmit sem szabad eltüntetni, tönkretenni, ami a könyvhöz tartozik (beleértve akár a kötéstáblából előkerült töredékeket is). Ebben megint felajánljuk a segítségünket, akár aukció előtt a könyvkereskedőnek, akár aukció után az új tulajdonosnak.

Tudom, hogy néha nagyon nehéz megítélni egy régi könyv provenienciáját (mi naponta szembesülünk ezzel). Azt is tudom, hogy a könyvkereskedők óriási stressz alatt dolgozva a családjuk megélhetését szeretnék biztosítani, és nem a Svábhegyen laknak egy villában. Ezért érdemes lenne a régi könyvek körforgásában nagyobb figyelmet fordítani a példányok származására is. Ha bizonytalanság van, szívesen segítünk – ha tudunk, de vállaljuk azt, hogy mi magunk sem tudunk megválaszolni minden kérdést – annak eldöntésében, hogy ki volt a könyv tulajdonosa, jogtalanul kerülhetett-e ki közgyűjteményből. Természetesen erre is volt már jó példa, hiszen megkerestek bennünket pár hónapja egy aukció előtt, hogy nézzük meg, a kérdéses kötet tartalmaz-e olyan jegyeket, ami alapján kérdésessé válhat jogi (esetleg morális) szempontból az eladása. Semmi erre utaló jelet nem találtunk, a könyv – tudomásom szerint – elkelt.

Összegzés

Mi a javaslatom? Érdemes lenne a magyar kultúrpolitikának komoly összeget szánni – évi szinten – arra, hogy a közgyűjtemények a muzeális anyagukat gyarapíthassák. Ezzel az állam (a könyvtárakon keresztül) meghatározó szereplővé válna a régi könyvek körforgásában és nem kényszerítené a tulajdonosokat és a gyűjtőket lopott könyvek adásvételére, régi nyomtatványok csonkítására és manipulatív átszabására. Ki lehetne bővíteni ezzel a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programját. Mindenki jól járna, az állam mecénásként értelmesebb dolgokra költené a pénzünket, amely akár a hatalmi és művészeti reprezentáció hívószavává is válhatna (azt hiszik, hogy viccelek, amikor a Bibliotheca Corviniana interpretációját hozom elő, pedig nem). A politikai elit évente többször is megmutathatná magát, mint művelt és az értékek iránt elkötelezett patrióta. És ezzel megmutathatná, hogy nemcsak a nemzeti sport (stadionok, foci), hanem a nemzeti kultúra is fontos a számára.

A körforgásról

Jó eséllyel semmi sem fog történni. Marad, ami eddig volt: távolról figyelhetjük a körforgásokat, az ostoba alkukat, a manipulációkat, a korlátolt indulatokat, a pénztelenséget, a motiválatlanságot. És „felkiáltanak majd, s követelik, hogy tűnjön el a színről, aki ilyen nézeteket vall…” írta Kopernikusz könyve dedikációjában lassan fél évezreddel ezelőtt.

Könyvlopások, védési eljárások és ...

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr6211821593

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása