Az 1956-os forradalom operaházi eseményeit nem felejtette el a hatalom. (2. rész)
Habár 1956. október 23-a estéjét követően két hónapon át nem tartottak előadást sem az Operaházban, sem az Erkel Színházban, az azért igazán nem állítható, hogy itt eseménytelenül zajlottak a forradalmi napok. Tóth Aladár távozását követően forradalmi bizottságot választott a társulat, s ennek elnöke az Operaház évtizedek óta legnépszerűbb, valóban kint és bent is közszeretetnek örvendő művésze, Palló Imre lett. Ő képviselte azután az Operaházat a Színház- és Filmművészeti Szövetség november 1-i gyűlésén is, ahol szintén beválasztották a forradalmi vezetőségbe. (A nem túl jó hírű szövetség elnöke 1952 óta egyébként épp Nádasdy Kálmán volt.)
A november 4-ét követő időszakban a hatalom kifelé óvatosan taktikázva, büntetve és jutalmazva, rejtetten viszont titkosszolgálati eszközökkel dolgozta meg az Operaház társulatát, ahonnan sokan külföldre távoztak, ki útlevéllel és utóbb vissza-visszatérve (mint Svéd Sándor), ki illegálisan és véglegesen, s a művészi állomány másként is gyengült: legkivált Oláh Gusztáv 1956. december 19-i müncheni halálával.
Egy 1958-ban elkészült belügyminisztériumi jelentés szerint az Operaház 1240 dolgozója közül 120 fő kompromittálódott politikailag 1956 napjaiban. Rájuk, pontosabban a közülük a társulatnál maradt művészekre fokozott figyelmet fordított az állambiztonság. A taktikai okokból egy évre még operaigazgatónak is kinevezett Palló Imrére például az Operaház revizornője, a „Mária”, majd „Székely Klára” néven jelentő hálózati személy lett ráállítva. Gervai András kutatómunkájának hála (Fedőneve: „szocializmus”, Művészek, ügynökök, titkosszolgák, Jelenkor, 2011), a revizornő jelentéseiből sok minden ismert már. Ő jelentette például, hogy Palló a zenekari munkaértekezleten „megakadályozta az ellenforradalom alatt megválasztott személyek leváltását. Az értekezlet […] fő célja az volt, hogy az ellenforradalom által felszínre dobott horthysta tiszteket és jobboldali személyeket leváltják, és helyettük az ellenforradalom alatt leváltott kommunistákat nevezik ki ismét. Ezt a helyes kezdeményezést Palló egy kézlegyintéssel megakadályozta”. Ugyancsak Mária jelentette azt is, miszerint Palló közvetlen munka- és vezetőtársainak megválasztása „a homoszexuálisok és antiszemiták erősödésének kérdését vetette fel”.
Hasonló jelentések íródtak a karmester Fráter Gedeonról, s az operaénekesek közül Tiszay Magdáról, Szilvássy Margitról, Raskó Magdáról, Nagypál Lászlóról, de Székely Mihály és Simándy József privát megjegyzéseit is feljegyzik. Különösen nagy figyelmet szentelnek Udvardy Tibor tenoristának, aki kendőzetlen őszinteségével már régóta felkeltette az állambiztonság figyelmét. Az ő neve ott szerepel abban a jelentésben is, amelyet a művelődési minisztérium színházi és zenei főosztályának vezetője, a magyar színházi élet erkölcsi megtisztítására büszkén vállalkozó Meruk Vilmos állított össze. Újra Gervai könyvéből idézzük „az Operaházból politikai okokból eltávolítandókról” írt jelentés Udvardyra vonatkozó passzusát: „Az ellenforradalom előtt és után egyaránt az operaházi reakció vezetője és szócsöve. Az ellenforradalom leverése után különösen aktív volt, s minden alkalmat megragadott, hogy a kommunisták ellen fellépjen és megakadályozza az MSZMP megalakulását. Állandóan uszít a rendszer ellen, gyalázkodó kijelentéseket tesz állami és pártvezetők, különösen a művelődésügy vezetői ellen.”
„Székely Klára” korántsem az egyetlen hálózati személy volt az Operaházban és környékén, így innen jelentett egy „Ács Judit” fedőnevű vagy épp egy „Katica” is, utóbbi Déry Gabriella énekesnő és Mikó András főrendező „ellenőrzésével” nemigen boldogult. Talán mások ebben is tudtak „segíteni” a hatalomnak, hiszen 1963-at megelőzően 26 fő állt szolgálatban a hálózati nyilvántartás szerint.
