Hill és Adamson: Newhaveni halászok (1843–1847)

2016. szeptember 28. Mai Manó Ház

David Octavius Hill (1802–1870) és Robert Adamson (1821–1848) négy éves együttműködésük alatt több mint háromezer felvételt készítettek, köztük tájképeket és építészeti tanulmányokat, de elsősorban Rembrandt-szerű portréikról ismertek. Hill helyileg elismert és jó kapcsolatokkal rendelkező romantikus festő és a Szépművészetek Skót Királyi Akadémiájának titkára, Adamson pedig Edinburgh első kalotípiával dolgozó professzionális fényképésze volt, aki egészségügyi okokból feladta mérnök szakmáját, és bátyja, John segítségével tanulta meg az eljárást mikéntjét. A páros azonban nem csak öntudatos művészi fényképeket csinált, az ő nevükhöz fűződik a fotótörténet első hosszútávú társadalmi dokumentarista sorozata is – 1843 és 1847 között közel 130 képből álló átfogó fotóesszét készítettek egy Edinburgh-tól másfél mérföldre fekvő kis halászfaluban, Newhavenben, az ottani halászokról és asszonyokról. 

01_hill_es_adamson_a_level_1843-1847.jpgFotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: A levél, 1843-1847

A tizenkilencedik század első évtizedeiben Skócia drámai társadalmi változásokon ment keresztül: amíg a vidéki emberek eltávolodtak hagyományos tevékenységeiktől, és az ipari lehetőségek növekedésével a városokba költöztek, addig az ipari forradalomból az ingatlantulajdonos városi lakosok meggazdagodtak és új, jómódú szomszédságba költöztek, a régi városrészek pedig az 1830-as években az ország legrosszabb szegénynegyedeivé váltak. Ezekben az időkben, amikor nagy viták folytak az alsóbb városi osztályok borzalmas életkörülményeiről, Newhaven halászfaluja mintatársadalomnak tűnt – habár az élet nehéz volt a faluban, a nagyjából kétezer tagú, elszigetelt és önfenntartó közösségben szoros kötelék alakult ki az emberek között, ahol minden egyénnek megvolt a maga feladata, és mindenki támogatta a másikat.
Hill és Adamson azzal a munkamódszerrel kezdett el kísérletezni, amely ma már közhelyszámba megy: egy emberi közösség vizsgálata fényképek sorozatán keresztül. Ellentétben a portréikkal, ezek a képek nem megrendelésre készültek, a páros saját elhatározásból cipelte kezdetleges felszerelését a tengerparti faluba, hogy megörökítse a mindennapi életszituációkat, és dokumentálja a halászok sajátos kultúráját, a közösségi erkölcsöt, és a módot, ahogyan a falu túléli – mind morálisan, mind fizikailag – a körülöttük zajló ipari forradalmat. Lehetséges, hogy hatott rájuk James Fairbairn, Newhaven akkori minisztere, aki megpróbált javítani a halászok körülményein, Hill és Adamson pedig úgy gondolhatta, el tudják adni a képekből készült albumaikat az edinburgh-i klienseknek, hogy pénzt gyűjtsenek a halászok számára hajóik és eszközeik javításához, fejlesztéséhez – habár nem tudni, hogy ez sikerült-e nekik, a sorozatra a fotográfia eszköztárát felhasználó aktivizmus legelső példájaként is tekinthetünk. 

02_hill_es_adamson_newhaveni_halaszok_1843-1847.jpgFotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Newhaveni halászok, 1843-1847

A halászok munkája veszélyes volt. Newhaven férfiai, akik közül a legtöbben szakmájuk szerint halászok voltak – a mesterségbeli tudás apáról fiúra szállt –, nyitott, keskeny, 15-20 láb (kb. 4,5-6 méter) hosszú csónakokból halásztak, amelyet a saját erejükből hajtottak evezőkkel. Az éves vándorlás idején akár 200 mérfölddel (kb. 320 kilométer) északra is eleveztek, ahol hat-nyolc héten át halásztak, mielőtt hazamentek volna. A halászat összességében jövedelmező, de magas tudást igénylő és kockázatos üzlet volt.
A legtöbb férfimunka a tengeren folyt, amelyet lehetetlen lett volna megörökíteni a korai papírnegatív folyamattal és a kalotípia hosszú expozíciós idejével (egy-két perc). Azonban nem véletlenül ezt a technikát alkalmaztak munkájuk során, ugyanis Adamson észrevette, hogy a kalotípia finom, lágy tónusainak olyan esztétikai minősége van, amely hiányzik a részletgazdagabb dagerrotípiából. Hill művészi látásával és Adamson technikai tudásával a páros kiaknázta a kalotípiában rejlő esztétikai lehetőségeket, a megvilágítással kiemelte az alany környező térhez való kapcsolatát, a hangsúlyt a személyre és a kifejezésre helyezve – nem a háttér vagy a tárgyak részleteire, amely a dagerrotípiára jellemző – érzelmet és atmoszférát adott a képeknek. 

03_hill_es_adamson_willie_liston_morzsolja_tisztitja_vagy_elokesziti_a_damilt_1843-1847.jpgFotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Willie Liston morzsolja, tisztítja, avagy előkészíti a damílt, 1843-1847

Hill és Adamson részben a technikai korlátok miatt szentelt különös figyelmet a nők munkájának és a közösségi érzésnek, amely egymáshoz fűzte őket, de volt ennek más oka is: a newhaveni halászfeleségek híresek voltak a szépségükről és a magabiztosságukról. Ők csinálták a csalit, foltozták a hálót, megtisztították és megszárították a fogást, és a megrakodott fűzfakosarakat a hátukon cipelve felmentek a dombra, Edinburgh-ba, hogy eladják a tőkehalat, heringet, kagylót. Amikor vihar volt, hallani lehetett, ahogy mondogatják: „Az nem hal, amit vásárolsz, az emberek élete” („It’s no fish ye’re buying, it’s men's lives”). (A mondás Sir Walter Scott The Antiquare című regénye nyomán szélesebb körben is ismertté vált.) A férfiak veszélyes munkája miatt a nők életre szóló barátsága döntő jelentőséggel bírt a szoros kapcsolatot ápoló közösség megteremtésében, amely törődött a rászorulókkal, köztük az özvegyekkel és árvákkal.

04_hill_es_adamson_mrs_elizabeth_johnstone_hall_ca_1846.jpgFotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Mrs. Elisabeth Johnstone Hall, c. 1846

05_hill_es_adamson_newhaveni_halaszfelesegek_ca_1845.jpgFotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Newhaveni halászfeleségek, c. 1845

A halászfeleségek különleges ruhája is lenyűgöző volt számukra. A falu változó divattól való függetlenségének és a praktikus megfontolásoknak köszönhetően megmaradtak az öltözékek tizennyolcadik századbeli elemei, eltekintve néhány „modern” kelléktől – az 1830-as évekre a halászfeleségek már cipőt és harisnyát viseltek, míg korábban mezítláb jártak. A hagyományos ruha biztosította, hogy a halászfeleségek a kívülálló képzeletében az állandóságot reprezentálják egy máskülönben változó világban – amíg a divatos ruhában ülő alany egy adott történelmi dátumhoz rögzített, a halászfeleségek sajátságos ruházata kiemelte őket az idő pontos érzékeléséből, amely egyébként a divatos ruha velejárója.

06_hill_es_adamson_mrs_grace_ramsay_es_negy_ismeretlen_no_1843-1847.jpgFotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Mrs. Grace Ramsay és négy ismeretlen nő, 1843-1847

A többé-kevésbé tipikus portrékon kívül (bár az nem volt megszokott, hogy stúdión kívül készültek), a szerzőpáros készített néhány nyílt és őszinte fotót a mindennapi életről. A halászatból élő newhaveniek társadalmi struktúrájába és a férfiak munkájának veszélyes természetébe talán betekintést nyújt A levél című kép. Ebben az időben az posta már lehetővé tette az írni-olvasni tudó munkásosztály számára, hogy nagyobb távolságokból is tudjanak kommunikálni, amelynek nagy jelentősége volt a halászfeleségek számára. Ezen a kompozíción – amely a tizenhetedik századi holland festészet egy népszerű témáját idézi – három nő megállt abban, amit csinált, hogy elolvassanak egy levelet. Az egyik nő áthajol az olvasó válla felett, amíg a harmadik kontraposztó pozícióban áll. A levél tartalma nyilvánvalóan fontos – talán híreket hoz egy hozzátartozótól/ról, aki távol van az éves északi vándorúton –, ami egyértelmű az arckifejezésekből (még akkor is, ha a kép egy-két percig exponálódott). A fotográfia történetének abban a korszakában, amikor technikai okok miatt lehetetlen volt spontán fényképezni, A levél megtévesztően be nem állítottnak, meg nem rendezettnek látszik. Ellentétben a megörökített pillanat véletlennek látszó megjelenítésével, a három nő támasztékkal erősen a helyére van rögzítve, amely a jobboldali figura lábánál láthatóan retusálva lett. 

07_hill_es_adamson_newhaveni_halaszlanyok_1843-1847.jpgFotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Newhaveni halászlányok, 1843-1847

A Newhaveni halászok című képen, ellentétben A levéllel, az emberek fesztelen gyülekezete nem tudatosan pózol a kamerának – a tizenegy ember, akit megörökítettek, talán még soha nem látott fényképet. Az alanyok lazán, természetesen állnak sorba, gyülekezve egy parti csónak körül. Néhányan rátámaszkodnak a csónakra, mások, megfeledkezve a fényképész jelenlétéről, homályosnak tűnnek, mert mozogtak az expozíció alatt, az előtérben, középen álló figura profilból látszódik, és láthatóan ignorálja a kamerát, míg a jobb oldalán lévő ember háttal van a kamerának – csak néhányan néznek egyenesen a kamera irányába, mintha a társaság nem teljesen lenne tudatában annak, hogy két ember vegyszerekkel sürgölődik és egy furcsa doboz mögött kuporog. A véletlen tényező mint szervező elem ilyen jellegű megjelenésének szokatlan látványát a fotográfia következő évtizedeiben nem gyakran lehet majd látni. 

08_hill_es_adamson_alexander_rutherford_william_ramsay_es_john_liston_1843-1847.jpgFotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Alexander Rutherford William és John Liston, 1843-1847

Hill és Adamson néhány alanyát ugyanarra a szintre emelte, mint a gazdag edinburgh-i embereket, akiket a stúdiójukban fényképeztek. A helyett, hogy csak általános címeket használt volna, Adamson néhány newhaveni képet a konkrét ember nevével címezte, mint például Mrs. Barbara (Jonhstone) Flucker vagy Willie Liston esetében. A Mrs. Elizabeth (Johnstone) Hall című képen az alany élénk napfényben pózol, a hosszú árnyék elfedi arcának felét, ugyanakkor kiemeli az orrának, ajkának, és homlokának szépségét. A jegygyűrűje tisztán látható, miközben erősen fogja munkájának emblematikus kellékét, a halkosarat. Ez a kép – esztétikailag-formailag – akár egy előkelőség portréja is lehetne, amelyet a fényképész a stúdiójában készített, a ruha azonban, természetesen, árulkodó.
Sara Stevenson fotótörténész szerint Hill és Adamson munkáját a közönség nagy számban látta, és a hatásuk figyelemre méltó volt. Newhaven faluja nemzeti turistalátványosság lett – amelyhez jelentősen hozzájárult az asszonyok különleges csíkos ruhája, illetve természetes szépségüknek és erős jellemüknek a híre – a nyáron Edinburgh-ba látogatók számára, akik az északi tenger hideg vizében való megmártózásnak terapeutikus hatást tulajdonítottak. 1849-ben pedig – talán ebben is közrejátszottak a fényképek is – a társadalomelmélettel foglalkozó George Bell a Newhavenhez hasonló halászfaluk modelljén alapuló új közösségek megalakítását indítványozta, minthogy lakosainak életmódja morális példát mutat. 

09_hill_es_adamson_james_linton_1843-1847.jpgFotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: James Linton, 1843-1847

Adamson korai halála ellenére a szerzőpáros olyan életművet hagyott hátra, amely nagy hatással volt a fotográfiai műfaj későbbi gyakorlatára. A Newhavenről készült vizuális tanulmányuk pedig nem csak túllépett az egyszerű adatszerűségen, de egyúttal mércét is állított a tekintetben, hogy egy dokumentarista sorozat milyen lehet, és milyennek kell lennie – és amilyet legközelebb majd csak a huszadik században készítettek. (Gáspár Balázs)

10_hill_es_adamson_newhaveni_halaszfiu_ca_1845.jpgFotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Newhaveni halászfiú, c. 1845

(forrás: www.getty.edu; metmuseum.org; nationalgalleries.org; mblazquez.es; commons.wikimedia.org; Michelle BOGRE: Photography as Activism: Images for Social Change. Focal Press, London 2011.; Naef WESTON: Photographers of Genius at the Getty. Oxford University Press, London 2004.; Sara STEVENSON: Facing the Light - Photography of Hill & Adamson. National Galleries of Scotland, Edinburgh 2006.)

A fényképezés történetének első 100 évét bemutató online könyvünket ITT találod.

Ajánlott bejegyzések:

Ugrás a lap tetejére
süti beállítások módosítása