2017. aug 16.

Meghalt az anyukám...

írta: Kata Vank
Meghalt az anyukám...

Kora reggel van. Csörög a telefonom. Látom, ki a hívó fél... tudom, hogy baj van. Tudom, hogy anyu meghalt. Érzem. Hagyom hagy csörögjön.

angel-1548085_1920.jpg

Már az autóban ülök. Mellettem a kislányom. Megyünk a lovakhoz. Mostanában mindig ott vagyunk, velük vagyunk. Nehéz napok, hetek vannak mögöttem, ami felőrölte minden energiám. Megint csörög a telefon. Most felveszem. "Meghalt anyu!" mondja a testvérem. "Tudom." - felelek. Megéreztem. Azonnal leteszem. Ülünk a kislányommal az autóban, és sírunk. Siratjuk mindazt, amiben soha nem volt részünk, siratjuk anyut, siratjuk azt a jövőt, amely örökre meghalt anyuval együtt.   

Többször hívott. De nem vettem fel a telefont. Küzdöttem, és nem volt erőm vele beszélni. Talán csak nem akartam, hogy búcsúzzon. Az elmúlt időszakban olyan sokszor elbúcsúzott. Mintha érezte volna, hogy közeledik a halál. Érezte. A rák miatt a halál a legjobb barátja lett. Tudta, hogy bármikor bekövetkezhet. Mint ahogyan tudtam én is. De nem akartam róla tudomást venni. Azt akartam, hogy éljen, hogy ne adja fel!

De már elutasította a kezeléseket. Méltósággal és fájdalom nélkül akart meghalni. Ülök az autóban és azon gondolkodom, ez volt az egyetlen dolog az életében, ami sikerült neki. Meghalni..  meghalni úgy, ahogyan akart. 

 

Sétálok a téren. Nézem a szökőkútnál játszó gyermekeket. Hallgatom, ahogyan kacagnak. Mosolygok én is. Leülök egy padra. Hol sírok, hol nevetek. Meghalt az anyukám! Még annyi mindent kellene neki mondanom. De nincs többé. 

Sírok. Ma egész nap ezt teszem. Az emberek van, hogy rám néznek, majd elfordítják a fejüket. Nem az ő dolguk. Erős vagyok, de most a könnyeim legyőznek. Ülök a padon a téren, és csak azt kérdezem:"Anyukám, ezt most miért kellett? Miért tetted ezt meg velünk?"

Leül mellém egy kisfiú. Olyan négy éves lehet. Arca piros a naptól, és a sok nevetéstől. Látja a könnyeimet, bár próbálom gyorsan letörölni azokat. Néz rám. Nem szólal meg, csak néz. A szemem sarkából látom, hogy figyel. Felé fordulok. 

"Te sírsz?" - kérdezi. "Csak egy kicsit." - felelek neki. "Fáj valamid?" olyan gyermeki ártatlansággal kérdezi. "Meghalt az anyukám." - mondom neki. Próbálom visszatartani a sírást. "Nekem is." - mondja a kicsi. Amikor születtem. Olyan rég volt, hogy nem emlékszem rá. Neked mikor?" -nézem ezt a gyermeket. Mosolyog a szeme, az arca, és tudom, hogy tényleg kíváncsi, mit válaszolok.

"Ma reggel." - nem akarok sírni, de olyan nehéz. Elfordítom az arcom, hogy ne kelljen rá nézzek.  

"Akkor Te tudod, milyen, ha valakinek van anyukája. Nekem nincs. Az enyém is meghalt. Mesélnél nekem arról, milyen, ha van anyukád?" -azt hiszem erre a kérdésre nem voltam felkészülve. Szerettem volna neki mesélni. Mesélni az anyai ölelésről, a bátorításról, a támogatásról, a szeretetről, a nagy családi ebédekről. De nem tudtam. Mert igazából bár volt ő nekem, de sosem volt édesanya. Sosem volt olyan édesanya, amilyennek egy édesanyát képzeltem volna. Most itt ülök egy padon, és mégis fáj a szívem és a lelkem, hogy nincs ő többé.

Ránéztem a gyermekre. Kikerekítette szemeit, és várta, hogy feleljek. Hazudtam neki. Vagy talán fogalmazzunk úgy, az álmaimat meséltem neki. Az anyai ölelésről, a szeretetről, a kézről, amely letörli a könnyeimet. De már nincs, aki letörölje azokat... és igazából sosem volt.

"Ilyen egy anyuka? Nekem ezt apa is megteszi! Azért jó neked, hogy volt anyukád.És sajnálom, hogy meghalt" - felállt és elment. Én pedig ott maradtam a padon és csak sírtam és sírtam. Igen. Meghalt az anyukám. És én nem vettem fel neki a telefont, amikor hívott. És már soha többé nem tehetem meg. Igen, meghalt az anyukám és én itt ülök a padon, és sírok. Siratom mindazt, ami sosem volt, de lehetett volna. Siratom a múltat, és siratom a jövőt. 

Egyszer csak visszatért a kisfiú. Épp indulni készültem. Haza kell mennem... még annyi dolgom van. Hozott nekem egy szál virágot. Nem is tudom hol szerezhette. "Csak, hogy ne sírj!" - mondja nekem. "Az én anyukám is meghalt, és én sem sírok, látod?" - mosolygott és elment. És én néztem utána. Még visszafordult és intett egyet.

Én pedig ültem a padon, fogtam a virágot, amit hozott nekem, és csak arra tudtam gondolni:"Meghalt az anyukám!" 

Szólj hozzá

halál édesanya