Ha az élet és a kirakat között kellene szemléltetnem a különbséget, akkor a süteményt választanám hozzá példának. Vannak ugye, a cukrászdai műremekek, melyek mindegyike tökéletes, kőkemény, formázott habbal és cseresznyével a tetején, persze, nem biztos, hogy firtatni akarod, miből készültek. Ezzel szemben a házi? Az maga az élet. Már az alapanyagok kiválasztásánál ráncolod a homlokodat és napokkal korábban hosszasan álldogálsz a lisztek előtt. Mert ugye, mindenből a legjobbat akarod választani, és még egy átlagos boltban is harmincféléből válogathatsz. Aztán ott a dilemma, hogy margarin vagy vaj? Hogy zsír vagy olaj? Még jó, hogy már megvetted a háztáji tojást és ott van a saját kezűleg szüretelt gyümölcsből főzött lekvárod, amit nagy gondosan töltöttél üvegekbe frissen, tartósítószer mentesen. A piskóta mégis mindig laposra sikerül, az élesztő nem akar megkelni, a csokimáz vagy folyik, vagy túl sűrű és rejtély, hogy bizonyos piték hogy tudnak repedés nélkül megsülni. De az íze, az mennyei. És hogy is lehetne időd valamilyen csilivilivel díszíteni, amikor még azon nyomban, melegen ráugrik a család. Nagy igyekezetedben talán rányomsz egy kis habot a flakonból, mielőtt a sáskajárás az utolsó morzsákat is eltünteti, de csak mert nehezen viselnéd, ha szépség kategóriában mindössze a futottak még mezőnyt erősíthetnéd.
És pont ilyenek tudnak lenni az ünnepek is. Van a Valentin napi címlapon mosolygó tökéletes pár, szívecskék úsznak be a képbe, mint bárányfelhők és már veszed is elő a zsepit, olyan gyönyörű és idilli. De amikor 364 nap eltelik az életedből gerleturbékolás nélkül, és akkor, csak mert Valentin nap van, hazajön a nagy Ő, kezében valami brutálisan ízléstelen giccsel, amit ő sem gondolt ugyan komolyan, de hát, a Ferrari nem jött ki a fizuból, és akkora rajta a nyomás, hogy valamit mégis csak be kellene ma dobnia, hogy belefut ebbe a malőrbe, akkor nem jön át ez a magazin-feeling.
A lehetséges reakciók. 1., döbbent arc, aztán sárga földig lehordás, válogatott jelzők kíséretében, utána pedig jöhet a bezzeg, hogy XY mit kapott, egyébként meg nézd meg a fészbukon és tanulj, fiam. A fiamnak nevezett próbálkozó ettől a.) porig alázva elkullog, miközben azon morfondírozik, hogy a szőke kollegina, az, aki mindig kicsit feljebb húzza a szoknyáját, amikor elmegy az ajtaja előtt, vajon mit szólt volna ehhez a szívecskés borzalomhoz b.) kiereszti a hangját és kicsit sem finoman értésünkre adja, hogy örüljünk neki, hogy egyáltalán itthon tölti az estét, ma, amikor az évezred csocsómeccse zajlik a sarki búfelejtőben és minden normális férfiembernek ott a helye, egyébként meg megtanulhatnánk színlelni, mint ahogy ő tette tegnap is, amikor azon a tapló-forma húson rágódott, amit mi vacsora gyanánt szervíroztunk.
2., röhögünk. Magunkon, egymáson, ezen az egész Valentin napi műizén, ami bennünket is bekebelezett, és azon, hogy fordulhatott elő, hogy ilyen önmagunkból kifordult lépésre szántuk el magunkat.
De a nevetés mögött még egészen világosan emlékszünk arra, amikor meglepetésként magunkra rángattuk a csipkés harisnyát, ami folyton megcsavarodott, talán még ki is szakadt (jaj, miért is nem veszítettük el ezt az emlékképet valahol!), és a burleszkbe illő jelenetre is a harisnyatartóval. De mi hősként küzdve mindent bevetettünk. Chill zenét, gyertyafényt, afrodiziákumokat a konyhában, és ha lett volna csillárunk, még azon is hintázunk.
A szívecskékkel persze, nincs semmi baj, de ha az erőlködés és nem a szeretet sugárzik át rajtuk, akkor inkább hagyjuk őket a boltban, és vegyünk helyettük egy tál epret, meg egy üveg pezsgőt és üljünk ki együtt gyönyörködni a csillagokban egy jó meleg pléd alatt. De vigyázat, ha ezt a verziót választjuk, ne feledkezzünk meg a fogselyemről!
