Az elvárások csapdájában

Hogyan okoznak csalódást az elvárásaink?

„Az elvárás mindig nyomasztó, de sosem fogsz megszabadulni tőle.” (Andrea Cremer)
stress.jpeg
Életünket az elvárások bűvkörében éljük. Elvárjuk a gyerekünktől, hogy jól viselkedjen. Elvárjuk a párunktól, hogy hűséges legyen. Elvárjuk a munkaadónktól, hogy kifizessen minket. Elvárjuk a barátunktól, hogy mellettünk álljon. Elvárjuk a szupermarkettől, hogy ne romlott árut sózzon ránk. Elvárjuk, amikor utazunk, hogy a járatunk ne késsen. És ha valamely elvárásunk nem teljesül, akkor felhúzzuk magunkat. Egy mindannyiunkban jelen lévő erős igényről van szó. De vajon jogosak vagy sem az elvárásaink? És miért okoznak oly sokszor kiábrándultságot?

Mit várunk el? Van egy régi történet, amelyben a falut elönti az ár, és a vízszint egyre csak emelkedik. Az emberek kénytelenek a házaik tetejére mászni, így várni a segítséget. Az idős földművelő bácsika is a tetőn várakozik mélyen hívő emberként, hogy isten megmentse. Érkezik egy mentőcsapat csónakkal és kérik, hogy menjen velük, mielőtt teljesen víz alá kerül a háza, de ő marad, arra hivatkozva, hogy isten gondját viseli és megmenti majd őt. Kicsivel később már alig látszik ki a háza tetőzete, mikor egy helikopteres osztag érkezik, és hosszasan kérlelik szálljon fel, ha élni akar. Őket is elutasítja, mert hisz isten segíteni fog majd neki túlélni. A víz pedig tovább emelkedik, magával sodorja a kisöreget, aki megfullad. A végelszámolásnál isten színe előtt mérgesen fakad ki, miért nem mentette meg őt az úr. Mire az úr azt válaszolja: "Először egy hajót küldtem érted, de elhajtottad, aztán egy helikoptert, ám arra sem ültél fel. Mit kellett volna még tennem az életben maradásodért?" Nem mindegy mit várunk el, és az miként teljesedik be. Számtalanszor azért nem vesszük észre vagy nem értékeljük, mert másként válik valóra, mint azt gondoltuk.

Szegényes elvárás. Ez a tipikus nekem jár mentalitás. Nekem jár, mert csak és kész. Elvárom, hogy a sült galamb is a számba repüljön. Ez a típus véli úgy a leggyakrabban, hogy neki minden alanyi jogon jár és nem kell tennie érte semmit. Vagy amit tett az már bőven elég. Ez a kibúvó, a lustaság, a kisstílűség és az alacsony önértékelés megnyilvánulása. Nem vezet sokra, csupán arra, hogy erre való hivatkozással, mindig másokra támaszkodunk. És mivel másoktól függünk, rendkívüli módon kiszolgáltatottá válunk, az esetek nagy részében csalódni fogunk. Ne éljük bele magunkat ebbe, újra és újra tennünk kell azért, hogy nekünk járjanak dolgok.

A csodát várni. Egy másik gyarló emberi tulajdonságunk, amikor teljesen irreális dolgokat várunk el. Amiért nem dolgoztunk meg, ami nem a miénk, amit nem érdemlünk meg, Mondhatjuk ilyenkor várjuk a csodát. Otthon a fotelban a tv előtt. Ez nem egy valódi elvárás inkább csak egy tettek nélküli vágyakozás. És talán nem is nagyon neheztelhetünk a kudarc miatt, mert ez nem is igazi kudarc, ez csak egy valótlan illúzió. Soha nem is volt a miénk és amíg nem teszünk valamit, soha nem is lesz az.

Kimondott és kimondatlan elvárások. Magunkból indulunk ki és megfeledkezünk arról, hogy a többi ember nem mi vagyunk. Így könnyű csalódni. Elképzelhető, hogy valamelyik fél híján van információknak és nem az elvárásoknak megfelelően dönt. Ebből akár világrengető sértődések is lehetnek. Ezek jól észrevehető megterhelések a magánéletünkben vagy a baráti kapcsolatainkban. Amikor a belső értékrendünk, amelyet egy párkapcsolatról, a házasságról vagy a barátságról vallunk nem egyezik a partnerével, falakba ütközünk. Erről beszélnünk kell. Különben csak egy néma elvárás lesz bennünk, amiről a másiknak tudomása sincs. És a végén a kapcsolat áldozatává válik az eltérő gondolkodásnak. Pedig, ha átbeszélnénk akár közös nevezőre is juthatnánk. A másokkal szembeni elvárásainkban mindig a saját magunk elvárásrendszere köszön vissza. Andrew Matthews mondta; „Ha tudjuk, hogy mit várjunk el egy barátságtól, és ha ezek az elvárások ésszerűek, akkor kevésbé valószínű, hogy csalódni fogunk.”

Az elvárás önbeteljesítő és önigazoló. Amikor valakitől elvárunk valamit, legyen az jó vagy rossz, ezzel meg is ítéljük. "Balázs mindig jó munkát végez, most is bízhatunk a gyorsaságában" vagy épp ellenkezőleg, "Ákos a legapróbb ügyet sem tudja elintézni, biztos most sem lesz meg időben". Az ítélet pedig képes önbeteljesítő jóslatként működni. Főleg, ha a delikvensek is tisztában vannak vele, miként vélekedünk róluk. "Tudom mit gondolnak rólam, a legutóbb is elszúrtam a határidőt, bizonyára erre számítanak most is." És ezzel a fejünkben igyekezhetünk bárhogy, nincs sok esélyünk. Kódoljuk a sikert vagy a sikertelenséget. Egyben alkalmat teremt az önigazolásra is. A gond ott adódik, hogy a legtöbben inkább negatívan ítélnek meg minket, ezért egy lehúzó spirálba kerülünk a velünk szembeni pesszimista elvárások hatására. Amivel meg magyarázzuk az eredménytelenségünket; „Sosem sikerült még egyedül megoldanom, miért pont most jött volna össze?”

A jogos elvárások. Elvárásaink két esetben lehetnek jogosak. Egyrészt, amikor egy adott megbízás, alku, szerződés ránk eső felét megfelelően teljesítettük, másrészt, amint arról már volt szó, amikor minden résztvevő által birtokolt tudás alapján várunk el valamit. Ám egy valami ilyenkor sem korrekt. Más elvárást támasztani saját magunk és mások iránt. Amire mi magunk nem vállalkoznánk, vagy, amit mi magunk nem tudnánk, tudunk megtenni, a többiektől megkövetelni, nem tisztességes. Elvárni, hogy ne hazudjanak nekünk, közben mi, ahol csak lehet hantázunk, nem vall egyenes jellemre. Idővel ezek visszaütnek és már egyéb területeken sem lehetnek jogosak az elvárásaink.

Az elvárásoknak tisztáknak és érthetőknek kell lenniük. Mint a céloknak. Egyedül ebben a formában válthatók valóra. Útba kell igazítanunk magunkat és a megfelelő iránypontokkal kell ellátnunk más embereket, ha velük szemben támasztunk követelményeket. Különben nem azt kapjuk majd, amit szeretnénk. Egyet azonban tartsunk szem előtt. Az elvárás alkalmas a kapcsolatok és a munkák hatékonyabb működtetéséhez, de az egymástól eltérő elvárások soha nem értékmérők. Ezért nem lehet és nem is kell mindig minden elvárásnak megfelelni, csak azoknak, amelyek számunkra is értékkel bírnak. Ezt nagyszerűen megfogalmazta Csitáry-Hock Tamás; „Ha valaki csak akkor tart értékesnek, ha az ő elvárásai szerint gondolkodsz, élsz, akkor valójában nem téged tart értékesnek. Hanem önmagát. Önmaga értékrendjét akarja benned viszontlátni. Mint egy tükörben. Amit ő értéknek gondol, azt szeretné benned látni, azt akarja tőled megkapni. És ha próbálsz megfelelni neki, akkor már nem TE vagy, hanem Ő.”

 

Ha tetszett ez a poszt, akkor realizáld az elvárásaid, de ne add fel az egyéniséged. És oszd meg másokkal is ezt a cikket.