Ha valaki a film tartalma alapján szaftos-erőszakolós, háborús borzalmakkal, szentekkel és Antikrisztusokkal teli két órás élményt vár, az csalódni fog. Anne Fontaine filmje finom, érzékeny és filozofikus.
A történet valós eseményeken alapul. 1944-ben - Sztálin parancsára - a Vörös Hadsereg tétlenül végignézte a varsói felkelés leverését, és a városnak a német hadsereg általi totális lerombolását. Végül a szovjetek 1945. elején vonultak be az elnéptelenedett romvárosba. Ha nem is kifejezett parancsra, de legalábbis hallgatólagos elnézés mellett a bevonuló csapatok szisztematikusan fosztogattak és erőszakoskodtak a lakossággal. Nem hihetjük komolyan, hogy a hadsereg vezetőinek áldása nélkül a katonák ekkora számban, a következményektől való félelem nélkül követték volna el rémtetteiket. Csoportosan, ismételten és tervszerűen erőszakolták meg a helyi nőket, különös tekintettel a zárdákban élő apácákra. Bár a hatóságok ezt tagadták, többek közt éppen Dr. Madeleine Pauliac naplója derített fényt a szörnyűségekre.
Madeleine (Lou de Laage) a valóságban hívő, keresztény ellenálló volt a háború alatt. 1945-ben nevezték ki a Varsói Francia Kórház főorvosává, ebben a minőségében találkozott az elkeseredett, megszégyenített, terhes apácákkal. Saját biztonságát is kockáztatva segített nekik titokban elvégzett abortusszal, terhesgondozással, szülések levezetésével. 1946-ban, munka közben vesztette életét. Unokaöccse, Philippe Maynial megőrizte írásait, és komoly segítséget jelentett a film készítését megelőző kutatások során.
Madeleine alakját Anne Fontaine némiképp átgyúrta: az ő főszereplője is fiatal, de tapasztalatlan, szabadszellemű és elkötelezetten kommunista. Nem ismeri a vallási előírásokat, a zárda szigorú rendjét. Eleinte nem érti a helyzetet, az élet mentésénél is fontosabb, értelmetlennek tűnő, szigorú szabályokat. Vele együtt csodálkozunk rá egy ismeretlen világra, vele együtt látjuk meg lassan az egyformának tűnő, mindent eltakaró-suhogó egyenruhába burkolózott, lesütött szemű, szótlan nőkben az egyéniségeket, az eltérő akaratokat, vágyakat, erkölcsi értékrendet.
Kezdetben az apácák is úgy tekintenek rá, mintha egy újabb gonosz tette volna be a lábát a falaik közé. Madeleine nem kívánatos, felforgató gondolatokat, ijesztő intimitást, szégyenletes testiséget, ijesztő kezeléseket - ám sokuk számára az életmentésen túl meglepően friss levegőt, reményt, őszinte szavakat, tiszta érzéseket, tavaszi szellőt csempészett a zárda fagyos, hóval elzárt, dohos falai közé.
Az Ártatlanok nem magáról az erőszakról szól - bár egy-két rövid jelenet erejéig átérezhetjük a rettegés, a kiszolgáltatottság borzalmát, a reménytelenség, megadás apátiáját.
Az áldozat-létet.
Minden erőszak között is a legkegyetlenebb a nemi erőszak. Valójában igen kevéssé van köze a szexualitáshoz, nemi vágyhoz. Sokkal inkább szól hatalomról, megalázásról, kiszolgáltatottságról, az áldozat nemi identitásának hosszú időre szóló megtöréséről, vagy éppen teljes megsemmisítéséről. Ezt csak fokozza az a tény, hogy végül mégis egy olyan fizikai aktus történik, amelynek visszafordíthatatlan következményei - a mentális problémákon felül - teljesen megváltoztathatják az áldozat életét. Csonkítások, nemi betegségek, nem kívánt terhességek.
Megerőszakolt apácák. Fiatalok, idősebbek, szépek, csúnyák, bigottan hívők, vagy a rendben csupán kényszerből menedéket találók. Szörnyű kórral fertőzöttek, megszégyenülten terhesek, riadtan várandósak, megesettségüket maguk előtt is tagadók. Vannak köztük olyanok, akik látni sem akarják a gyermeket, s olyanok, akik az életük árán is ragaszkodnak hozzá. És vannak, akik úgy hiszik, ítélkezhetnek élet és halál dolgában. Hiszik, hogy valamiféle felsőbb erkölcsiség védelmében bármilyen eszköz lehet bocsánatos. Az Ártatlanok nem csak az erőszak feldolgozásának, vagy éppen feldolgozhatatlanságának sokféleségéről szól. Megmutatja azt is, a legtöbb hit, ideológia nem önmagában erkölcsös vagy embertelen. Döntéseinket természetesen befolyásolja hitünk, neveltetésünk, elveink, de ezekért a döntésekért soha nem felelhet egy vallás, egy eszme, egy filozófia. Csak mi magunk.
Jó döntés volt a film kedvéért a doktornő ideológiai hátterét szembeállítani az apácákéval. Hangsúlyossá teszi a kölcsönös megismerés, a világok közti átjárhatóság fontosságát, a magunkétól eltérő gondolatok befogadásának, megértésének jelentőségét. Jó döntés volt érzékeny és tehetséges lengyel színésznőkre bízni az apácák megformálását - a teljesség igénye nélkül: Agata Buzek, Agata Bulesza, Anna Próchniak, Helena Sujecka és mind, a többiek. Gyönyörű és költői a fényképezés, hiteles a látványvilág, s bár a befejezés kicsit hollywoodi - túl szép, hogy igaz legyen -, még ennek a habos tavaszi örömünnepnek is van üzenete: traumáink, tragédiáink feldolgozásához talán a legjobb út mások szenvedésének enyhítésén keresztül vezet.
Értékelés: visszafogott, érzékeny, szeretetteli, gondolkodó és elfogadó. Megnyugtatóan nem ítélkező, nem választásra kényszerítő, épp ellenkezőleg, a tragédiák ellenére az egyetemes értékekre fókuszáló szeretet-film. Nagyon jó.