„Te még ilyenkor is utazol? Hogy bírod a repülést? Hogy bírod az autózást? És a meleget???” – ez csak néhány a leggyakoribb (és legártatlanabb) kérdések közül, amiket kapni szoktam a pocakos nyaralás mellé. Mivel a férjem egész családja Franciaországban él, eddig minden terhességemre jutott egy távoli rokonlátogatás; idén épp a harmadik trimeszter kezdetére sikerült időzíteni az utat. Teljes nyugalommal készülődtem a repülésre, mert tudtam, hogy a két évvel ezelőtti autós kalandunknál minden csak jobb lehet: 2016-ban még Kistesóval a pocakomban, 2 hónappal a szülés előtt kocsival tettük meg az utat Budapesttől Franciaország nyugati részéig és vissza. Akkor bőven volt időm elgémberedni és rájönni, hogy a kétszer kétnapos autózás mégsem kismamának való mulatság. Ehhez képest a Budapest–Bordeaux repülőútvonal megnyitása felért a megváltással: egy két és fél órás repülőút engem még várandósan sem tud megijeszteni.

Repülés pocakkal: nem a méret a lényeg – vagy mégis?

A reptéri személyzetet, majd a légiutas kísérőket viszont annál inkább megijesztette a pocakom mérete, amiből automatikusan egy közeli szülésidőpontra – és a személyemben egy felelőtlenül utazgató kismamára gyanakodtak.

Az én esetemben ugyanis igaz a hiedelem, miszerint minél többedik terhesség, annál nagyobb pocak. A harmadik babánkat várom, és bár csak őszre vagyok kiírva, már júniusban megkérdezték tőlem néhányan, hogy ugye hamarosan szülök. Igen, hamarosan, négy hónap múlva... A Liszt Ferenc Repülőtéren legalább háromszor rákérdeztek, hanyadik hétben járok, de a szerény 26-os szám bemondása után gond nélkül továbbengedtek. Még jól is esett a gondoskodás, hogy a detektorkapun a várandósságra való tekintettel nem engedtek át, helyette egy biztonságis hölgy saját kezűleg tapogatott végig, nem rejtegetek-e kést vagy kokaint a melleim alatt. Rögtön elgondolkodtam, hogy ha nem tesz jót a babának az átvilágítás, talán már a montenegrói repülőútnál is jeleznem kellett volna, hogy bár még nem látszik, de terhes vagyok – vajon akkor is külön eljárásban részesültem volna?

A dilemmát a bordeaux-i reptér személyzete rögtön megoldotta hazafelé: ott nem volt részem semmilyen különleges bánásmódban, inkább külön tortúrában. Simán átküldtek a detektorkapun, illetve előtte még egy kis nézeteltérésbe keveredtem egy biztonsági őrrel.

Persze megint Kistesó kezdeményezte a balhét: a szép kacskaringósan kijelölt útvonal helyett ő nyílegyenesen átszaladt a kordonszalagok alatt a biztonsági ellenőrzés irányába. Én pedig utána, hasonlóképpen levágva a kanyargó ösvényt. Nevetséges lett volna hosszan szlalomozni, míg fékezhetetlen gyermekem ki tudja, merre jár.

Ezt persze nem nézhette tétlenül a francia biztonsági őr, akitől azonnal megkaptam a fejmosást: Madame, ez tilos, a kijelölt útvonalon kell haladni, stb. Nem bírtam ki, és ártatlanul megjegyeztem, hogy a kordonoknál senki sem áll sorban, a rövidített pályámmal nem előztem be senkit igazságtalanul. Erre azt a választ kaptam az őrtől, hogy ő nem tehet kivételt senkivel, mert tudjuk, milyenek az emberek: ha ő egyvalakivel elnéző, utána már mindenki kiköveteli magának az elsőbbséget, márpedig itt rendnek kell lennie, és kanyarogva kell haladni, mert így van kijelölve az út. Elnézést kértem, átestünk az ellenőrzésen, majd haladtunk tovább a kapu felé.

A beszálló kapunál a reptéri hölgy villámsebesen címkézni kezdte a bőröndjeinket, közben ránk sem nézve elhadart valamit franciául, amiből annyit sikerült kivennem, hogy „semaine” (hét). Gondoltam, itt megint rólam lesz szó, de a biztonság kedvéért visszakérdeztem, hogy ugye rám vonatkozik a kérdés. Lekezelően felpillantott, és meglepően türelmetlenül közölte, persze hogy rám, ki másra. Oké, akkor itt tuti a terhesség a téma, bemondtam a bűvös számot: 27. hét. A nő odaszólt a kollégájának: „Hanyadik hétig is engedélyezett a felszállás?” – „A 35.-ig.” – „Ez biztos?” – „Biztos.” Ezen a ponton már kezdtem magam kényelmetlenül érezni, pedig csak ekkor következett a legjobb: „Van orvosi igazolása arról, hogy hanyadik hétben van?” Persze nem volt.

Nem utaztattam magammal a terhes kiskönyvet meg az orvosi leleteket, pedig kíváncsi lettem volna, mit silabizál ki a francia reptéri alkalmazott egy magyar nőgyógyász macskakaparásából, amit még a védőnőm se tud mindig megfejteni.

Egy pillanatra megijedtem, hogy az egyhetes rokonlátogatás és a rengeteg elfogyasztott francia finomság következtében akkorára nőtt a hasam, hogy még a gépre se akarnak felengedni, de aztán nagy nehezen felszállhattunk. A repülőgépen már csak a légiutaskísérők faggatóztak egy kicsit és összesúgva bámulták a hasam, de ehhez már itthon is hozzászoktam, és örültem, hogy végre elfoglalhatom a helyem. Magamban úgyis tudtam: a gondot a repülőút alatt egyáltalán nem a pocaklakó, hanem Kistesó fogja okozni, aki már odafelé is fel-alá rohangászva követte mindenhová a stewardesseket, vagy épp a földön fetrengett az üléssorok között.

Vakáció pocakkal: a kaja–pia–alvás szigorú szentháromsága

Ezeket a kisebb incidenseket leszámítva a pocakos nyaralás nekem mindig bevált, csak három dologra kell figyelnem: az evésre, az ivásra és a pihenésre. Ez nem vicc, hanem szigorú szabály: ha ezekből megvan a helyes mérték, nincs baj a közérzetemmel sem. Persze ez a három létfenntartó tevékenység egyébként is meghatározza egy várandós mindennapjait, de az utazás kalandjai közepette jómagam hajlamos vagyok megfeledkezni a rendszerességről.

Utazás során engem könnyen elragadnak az új élmények: az ismeretlen helyek felfedezése, a gyönyörű tájak, a kedves emberekkel való találkozások...

Aztán már csak azt érzékelem, hogy lassan elmosódnak a kontúrok, rogyadozik a lábam, másodpercenként fogy az erőm, és ha nem jutok egy korty vízhez és egy falat bagetthez, azonnal összeesem.

Megoldás: mindig, még ha jóllakottan is indulunk el a szállásról, kötelező bekészíteni a táskába a kulacsot tele vízzel, és bármilyen kis ropogtatnivalót vagy gyümölcsöt, ami segít átvészelni azt az időt, amíg komolyabb ételt szerzünk. Ennek a másik véglete, amikor családi vendégségben vagyunk, nagy a trakta, de szerencsére éhes is vagyok: repetázom az előételből, bőven szedek a főételből, aztán mindegyik sajtot végigkóstolom, mert ezeket az ízeket nem lehet kihagyni, a háromféle desszertnél viszont már úgy érzem, megfulladok... Nem részletezem a továbbiakat, de idő volt, mire rájöttem, hogy kismamaként hiába érzem magam farkaséhesnek, nem biztos, hogy egyszerre sokat tudok enni, ezért nagy önfegyelemmel be kell osztani az adagokat.

A harmadik nélkülözhetetlen kismamaprogramom az evésen és az iváson túl a pihenés, de nem ám az aktív, hanem a jó öreg passzív, amikor szigorúan vízszintesbe helyezem a testem, és nem mozdulok egy darabig. Hiába „csak egy hét a nyaralás”, aminek „minden percét ki kell használni” – be kellett látnom, hogy nem tudom élvezni a nap második felét, ha nem iktatok közbe egy sziesztát. Egy óra csendespihenő pedig csodákra képes, de nem a kertben vagy a parton, ahol fél szemmel azt lesem, Kistesó mikor mászik fel egy fára vagy rohan bele az óceánba, hanem egy ingerszegény szobában, ahol tényleg semmi más dolgom nincs, csak aludni. Szerencsére Kistesó is alszik még délután, így egyszerű volt a képlet: vele együtt mindig lefeküdtem én is, akár tartott még a családi vendégség, akár Nagytesó nyúzott, hogy csináljunk ketten valamit. A szieszta után pedig újult erővel vetettem bele magam a hosszú francia nyárestékbe, amik tényleg nagyon hosszúak tudnak lenni: a rokonainknál csak este 10-kor kezd sötétedni, így ott a gyerekek sem fekszenek le fél 11 előtt a nyári szünetben. Ehhez a napirendhez pedig kell az energia a szülőknek is...

Kövessétek mindennapi csavargásainkat Facebookon és Instagramon is!