Tényleg olyanok vagyunk ezekkel a folytonos fogyókúrákkal, mint az állandóan az ablaküvegnek repülő legyek. Amikor a komoly túlsúlyt cipelő barátnőm ujjongva meséli, hogy megint elkezdi a 90 napost, akkor egyszerűen nem bír más az eszembe jutni, mint hogy ez az egész mennyire felesleges, mennyire átgondolatlan, mennyire káros. Olvastam egy statisztikát arról, hogy egy átlagos túlsúlyos ember 4-5 komolyabb fogyókúrát "csinál végig" évente (a "csinál végig"-et csak habozva írtam le, mi az, hogy egy fogyókúrát végigcsinálni? Épp az a gond, hogy soha nincs végük!) Elképzelni nem tudom, hogy hogyan lehet komolyan venni egy átmenetileg alkalmazandó módszert egy régóta, tartósan fenálló probléma megoldására. Mintha...nem is tudom. Mintha meg akarnánk tanulni egy idegen nyelvet, és az lenne az illúziónk, hogy egy kéthónapos tanfolyam után a megtanulás "készen lesz". Persze a "fogyókúrák nem működnek" egy régi ellenérv, én magam is már vagy 20 éve hallottam először- de azóta is sokat fogyóztam, és ugyanígy ez a 90 napos barátnőm is. Meg majdnem minden más barátnőm, és sok barátom is. Valahogy nem vesszük ezt komolyan, annyira stabilan épült be a gondolkodásunkba a "túlsúlyom van- fogyóznom kell", hogy alighanem kizárjuk miatta az összes érdemi, diétaellenes érvet. Elkezdjük az újabb 90 napost, vagy Zónát, vagy South Beachet, megint összeszorítjuk a fogunkat, addig az x hétig, megint mások szabályai szerint eszünk, mert ugye mi magunk elbuktunk, hiszen nekünk egyáltalán nincs is akaraterőnk. Nade majd most! És persze közben azt is vizionáljuk, hogy ha majd szép soványak leszünk, akkor minden jó lesz. Minden megoldódik, boldogok és elégedettek leszünk; hiszen annyi nyűgünk van a kövérségünk miatt!

Azt hiszem, minden rutinos fogyókúrázó ismeri azt az érzést, amikor már az elején tudja: ez most tényleg sikerülni fog. Többek említették már a "valami átkattant az agyamban" leírást erre a jelenségre, és persze magam is átéltem (többször is, hihi). Miközben a barátaim huszadszorra hallották tőlem, hogy ez most más, mint az eddigi kísérleteim (és ennek megfelelően is reagáltak), közben én tudtam, hogy most fogyni fogok, tényleg. És fogytam is. Nem is szenvedtem annyira (de). Viszont a mérleg egyre kevesebbet mutatott, és az...hát az valami egészen fantasztikus érzés, mintha én lennék az univerzum császárnője! Eufória! Minden reggel, épphogy felébredve, még az ágyban végigtapogatni magam, hát lehet érezni a csontjaimat!!! A tavalyi télikabátomban a legelső hidegebb napon majdnem kockára fagyni, mert eltűnt rólam olyan 20-30 kiló szigetelés, csodás! A metró ajtajának támaszkodva érezni, hogy nyomódik a lapockám, isteni! Nade legfőképp persze a kontroll. Hogy végre megcsináltam. Hogy uralok valamit, rettenetes erőfeszítésekkel ugyan, de uralok valamit, amit eddig soha. Hogy felcsillan a remény a csak a vékonyaknak beígért jó életre. Ami telis-teli van szép ruhákkal, kedves pasikkal, kicsattanó egészséggel és örök boldogsággal. Ki ne vágyna erre?

Amerikai felmérések szerint a fogyókúrázók 30-35%-a lesz "fogyókúramániás"- lásd folyton ablaknak repülő legyek- ; és közülük 20-25% evészavaros. Mert fogyni jó, csak egy idő után már nincs miből. Vagy mert a fogyókúra után végre-végre ehetünk, és elkezdünk zabálni. Vagy elkezdünk zabálni, és utána kihányjuk, amit megettünk. Vagy csak gőzünk sincs, mit kéne tennünk a 91. napon. És persze a kontroll, az már az elején is csak félig volt nálunk. Szerintem inkább volt annál a képződménynél, amit úgy nevezünk, hogy diétaipar, és aminek az a célja, hogy a mi fogyásunk soha ne legyen tartós-akkor hogyan is adnák el nekünk az újabb tuti módszerről szóló könyveket? Sőt, éppen az is, hogy elhitesse velünk: mi egyedül ezt nem tudjuk végigcsinálni, nem ismerünk megfelelő (aka tuti) módszereket, nincs elég akaraterőnk, nem vagyunk kompetensek a saját testünket illetően. Bezzeg ők!

Azt hiszem, a csapda azért működik ilyen jól, mert alapjában véve egy fájdalmas igazságra épít: hogy sokan valóban nem tudjuk, hogyan étkezzünk helyesen; a testünk igényeinek legmegfelelőbb módon. Talán mert fél éves korunk óta műkajákat eszünk, vagy mert traumák értek minket, és evéssel tompítjuk a fájdalmunkat. Vagy mert otthon általában zsírban sült krumplit ettünk zsírban sült szalonnával. Vagy megerőszakoltak, és egy hájréteg mögé bújással akarjuk elfedni a tényt, hogy nők vagyunk. Vagy inzulinrezisztenciánk, PCOS-ünk van, vagy nem működik a pajzsmirigyünk. Vagy csak az utóbbi 2 évben elfelejtettük az "Okoz -e a tojásfogyasztás szívinfarktust?" excel táblánkat frissíteni, és nem tudjuk, éppen mi a tudomány álláspontja a kérdésben.  Vagy nem tudunk választani Norbi és az Atkins között. Magyarán: összezavarodtunk. Összezavartak minket. De semmi gond, segít a diétaipar, vehetünk fogyókúrás könyveket garmadával, édesítőszereket, fehérjeporból készült kenyeret, paleot, makrobiot, norbit, rékát, házhozszállítós lacibácsit is! Kapunk egy valós problémára egy, ideiglenesen esetleg működő, hosszú távon viszont rémesen káros, másoknak vagyonokat hozó látszatmegoldást. Egy végtelenül egyszerűsítő, uniformizáló, egyéni igényeket nyomokban sem figyelembe vevő látszatmegoldást; ami még jobban tönkreteszi a viszonyunkat a testünkkel, még mélyebben az agyunkba gravírozza, hogy a saját táplálkozásunk nem a mi hatáskörünk -és ami emiatt veszélyesen kiszolgáltatottá tesz minket a súlyos étkezési zavaroknak. Vajon annak , aki az alább listázott összetevőjű terméket azzal adja el nekünk, hogy az segít a fogyásban, és egészséges, annak biztosan tisztességesek a szándékai?