Vajon miért van az, hogy a kormány csak olyan projektekbe tud belekezdeni, amelyek többszáz milliárdos szinten viszik a pénzt és soha nem térülnek meg?

Minél nagyobb egy projekt, annál többet lehet belőle zsebre tenni. Egy óvoda felújításán vagy egy tornatermen nagyságrendekkel kevesebbet lehet fogni, mint a nagy út- és vasútépítéseken, és igazi csemege a miniszterelnök Várba költöztetése, a Liget múzeumokkal telezsúfolása, a Népstadion újraépítése, Paks orosz hitelből bővítése vagy netalán az Egér úthoz szuperkórház álmodása is. Halandó ember meg nem tudja mondani, ezek a beruházások ténylegesen mennyibe kerülnek és arra is nehéz válaszolni, vajon mekkora árnövekedés könyvelhető el a projekt vezetőinek inkompetenciája, a kiszámíthatatlan és időnként lehetetlen nagyfőnöki kívánságok vagy éppen a nagyüzemi lopás (túlárazás) miatt.

A szuperkórház már a kezdetek kezdetén hozza az összes tünetet, amit a józan észt teljes mértékben nélkülöző projekt hozhat. Az, hogy Fidesz-közeli vállalkozó telkét kellett megvenni a beruházáshoz, csak az első csepp a pohárban. Hiszen mit is kezdene vele a kedves tulaj? Közmű nincs az ingatlanon, nehezen megközelíthető, tőzegmocsaras – az államon kívül vajon ki szeretne olyan helyen építkezni, ahol hat méter mélyen már víz van? A költségvetésnek ugyebár nem gond finanszírozni azt a meglepetést, ami emiatt építkezés közben éri a kivitelezőt, lehet majd újragondolni a kivitelezés közben használt technológiát és jöhet a vastagon fogó ceruza is, már árazhatók is be az újabb és újabb pótmunkák, az adófizetők meg úgysem tudnak mit kezdeni egy olyan információval, hogy még 15 milliárddal többe kerül valami. Aztán meg még hússzal.

Egy normális világban ritkán kezd egy kormányzat úgy nagyberuházásba, hogy már a telek megvásárlása is korrupciógyanús, hiszen az aláírók egy normális világban joggal félhetnek attól, hogy ez az aktus már maga alsóhangon megér vagy 5 évet a hűvösön. A normális világ ebben az esetben hangsúlyozott kritérium, mert mi nem olyanban élünk. Magyarországon a leggazdagabbak az adófizetők, legalábbis a kormányzat szerint, éppen ezért számolatlanul lehet a pénzüket költeni, cserébe ügydöntő politikusaink önmaguknak teljes büntetlenséget adnak. Ha csak 30%-os túlárazással számolunk, akkor ez 200 milliárdos beruházás esetén garantált 60 milliárdnyi magánbankszámlákon landoló ingyenpénz, amiből aztán lehet venni újságot, tévét az egész Kárpát-medencében, még két jachtot kikötővel, három szállodát meg négy futballcsapatot. Az uniós beruházásokból azonban tudjuk, akár a tízszeres túlárazás sem ritka, de a háromszoros mindenképpen belefér.

A kórházhoz megvásárolt ingatlan tulajdoni átírása azonban csak a kezdet, egy vissza nem térő gigaalkalom ingyenmilliárdok kitalicskázására.

A telekvásárlás után jöhet az igények pontos meghatározása, mit is akar a szuperkórház megálmodója, ha már valaki kitalálta, mennyire kell ez az adófizetőknek. Azonban nemcsak hangzatos szólamok kellenek az újságokban, milyen jó is lesz a magyar egészségügynek, végre itt a világszínvonal, feljebb már nem is kerülhetünk, hanem ténylegesen is el kellene dönteni, mit tartalmazzon a projekt. Hány emeletes legyen? Kellenek a kórtermekhez erkélyek (napozóteraszok), legyen VIP-részlet a kormánytagoknak és legkedvesebb barátainak?  Mennyire legyen kórházi hangulat, vagy jobban bejönne a szanatóriumos fíling? Legyen aranyhalas medence a fogadó térben? Nagy park, ahol a betegek és hozzátartozók sétálhatnak? Külön többszintes parkolóház, hogy mindenki, aki autóval érkezik akár dolgozóként, akár páciensként, netalán látogatóként, annak ne a szántóföldön kelljen parkolóhelyet keresnie? Aki járt már kórházban az tisztában van vele, egyáltalán nem elhanyagolható probléma, hogy bokaficamos nagypapával vagy lázas gyerekkel milyen messzire sikerül leparkolni a bejárattól.

Milyen feladatokat kíván ellátni a kórház? Ha már ez a kérdés eldöntött, akkor hány osztály kell, hány kórterem, orvos pihenő, műtő, egyéb kiszolgáló helyiség? Hogyan legyen az osztályok között a közlekedés, mi mi mellett legyen, hogy a lehető legkevesebb időveszteséggel lehessen elérni egyik helyről a másikra? Kell-e étterem, kávézó, mekkorák legyenek a várótermek, szükség van-e olyan helyre, mint ökomenikus kápolna? Foglalkozzon gyerekekkel az intézmény? A női dolgozókra és azok hektikus időbeosztására tekintettel legyen saját bölcsődéje, óvodája az intézménynek? Lesz oktatás az épületen belül, kell-e előadóterem, netalán könyvtár? Mekkora legyen a labor és milyen vizsgálatokat végezzen? Hány helyiség kell a speciális vizsgálatokhoz, ezek milyen plusz infrastruktúrát igényelnek? És ezek csak a kezdő kérdések az alapkoncepció kidolgozásához, amit követnek olyanok, hány négyzetméter kell egy műtőnek, hogy minden kényelmesen elférjen benne, hány ágyasok legyenek a kórtermek, hova kell csatlakozás tévének, internetnek, belső telefonnak, a biztonsági rendszert sem árt kiépíteni, hol tárolják a veszélyes hulladékot meg a gyógyszereket és hogyan legyen fűtve meg légkondicionálva az egész létesítmény. Kellene egy olyan orvoscsapat, aki mindezt összeállítja, pontról pontra specifikálja – mert az a minisztériumi bagázs, aki szerint jó ötlet a világ végére kitenni egy szuperkórházat, az egyéb galádságokra is képes. Például a sziklakórház modernségét és otthonosságát ötvözni a Makovecz-féle építészeti stílussal.

Még egy kapavágás sem történt, de már garantáltan félresiklott az egész beruházás, ám a lejtőn nincs megállás, a dilettantizmust vég nélkül fokozható.

A tervezést feltétlen valamelyik haverra kell bízni és még véletlenül sem olyanra, aki látott már komoly egészségügyi beruházást közelről. Mert azért valljuk be, egy szuperkórházat mégis csak nagyobb kihívás jól megépíteni, mint egy irodaházat ezer egyforma panel-kutyaóllal. Igénybe lehetne venni akár nemzetközi csapatot is, olyan szakembereket, akik tisztában vannak a XXI. század kihívásaival és a lehető legmodernebb intézményt varázsolják a zöld mezőre, nem pedig 50 évvel ezelőtti követelményeknek akarnak megfelelni. És biztos vannak olyan nemzetközi tapasztalatok is, amelyeket érdemes lenne tanulmányozni és a pozitív elemeket hasznosítani, a negatívakat pedig messziről elkerülni. Mindez azonban csak álom, mert a magyar büszke nép, majd a saját kárán mindent megtanul, különben hogyan lehetnénk Európa meg a világ vezető hatalma?

Aztán jönnek majd sorra a „tudtuk, de nem sejtettük” események.

• Tudtuk, hogy a senkiföldjén épül a szuperkórház, de nem sejtettük, hogy el is kell jutni odáig, ahol a madár sem jár. Meg kell közelíteni az autópályáról? Építsünk lehajtót, maximum még két évre bedugul a környék. A város felől is jó lenne odajutni, ehhez új csomópontokat kell építeni? Kéne még fonódó villamos is, majd leküzdi a dombokat valahogy, de olyan közúthálózat sem lenne hátrány, amelyen hipergyorsan közlekedhetnek a mentők és egy baleset vagy útfelbontás nem bénítja meg órákra (napokra, hetekre) az egész környéket. Vagy éppen ezért kell a villamos, hogy a betegeket a mentőből át lehessen pakolni, aztán usgyi, már nincs is dugó? A helikopter szerencsére felülről jön, de láttunk már olyan kórházat, ahol hiába van leszállópálya, az nem használható semmire sem, főleg nem arra, hogy helikopterek landoljanak.
• Tudtuk, hogy nincs közmű, de nem sejtettük, hogy ennyire. Ha már tudjuk, mit akarunk, azt is ki lehet számolni, ahhoz mennyi víz, áram, csatorna, gáz, stb. kell. Meg info-fejlesztés. A világ végére el kell juttatni mindent, nemcsak az utat, hanem a vezetékeket is és a csatornát akkor is meg kell oldani, ha valamilyen kifürkészhetetlen okból nem jó irányba lejt a telek. Sőt, nemcsak odavinni kell a közműveket, hanem a fogyasztást integrálni a főváros rendszerébe, bármi áron. Hogy ennek lehetőségeiről és pénzügyi vonzatáról a kutya sem kérdezte meg az illetékes közműszolgáltatókat, az is biztos.
• Tudtuk, hogy mindenki akar szakítani a koncból, de azért nem sejtettük, hogy ennyi kormányközeli vállalkozó akar magának kivitelezősdis-beszállítósdis bulit. És menet közben nemcsak az étvágy nőhet meg (még több megbízás), de a régi barátok feketelistára kerülhetnek és újakat dobhat fel a zatty-matty. Ha pedig nincs érdemi plusz feladat, csak egy kicsit gondolkodni kell és máris lesz egy csomó új megbízási lehetőség akár van rá szükség, akár nincs: szökőkút a parkba, beépített világítás a parkoló burkolatába, még egy kisépület az udvarra, stb.
• Tudtuk, hogy vannak orvoshaverok, de nem sejtettük, hogy ennyi. Előbb vagy utóbb mindegyik bejelentkezik egy-egy osztályért, aztán indulhat a sakkozás, ki mennyit érdemel és ki az erősebb kutya – az ideggondozó legyen nagyobb vagy a fogászat? Fogós kérdés, mindenesetre a kivitelezés közben megváltoztatott funkciók miatti áttervezés-átépítés mocsok sok forintjába kerül majd az adófizetőknek.
• Tudtuk, hogy a XXI. században élünk, de nem sejtettük, hogy fejlődik az orvostudomány. Az öt évvel ezelőtti technológia nem biztos, hogy nyerő lesz öt év múlva, az új pedig lehet, hogy más igényeket támaszt (nagyobb hely, több áram, stb.). Ha rábízzuk a tervezést a nem túl naprakész minisztériumra, egészen biztos, hogy már az átadás pillanatában korszerűtlen lesz az intézmény úgy, ahogy van.

A tervellenőrzést végző cég (már amennyiben jól végzi a munkáját) sok zűrtől óvhatja meg a beruházót és a majdani kivitelezőt, de ehhez tényleg az szükséges, hogy hozzáértő vállalkozó nyerje el ezt a munkát – a haveri kapitalizmusban pedig ez szinte teljesen kizárt.

A közbeszerzések körülményessége, szakmai inkompetenciából adódó pontatlansága és mindenáron személyre szabása, valamint a verseny kizárása is viszi nemcsak a pénzt, hanem az időt is. És az sem véletlen, hogy a közbeszerzési ügyeket bíráló bíróságokat a kormány saját embereivel akarja feltölteni. A szerződések megfogalmazása és összehangolása sem egyszerű feladat egy ekkora volumenű munkánál, a fejetlenség, egymás akadályozása és a határidőcsúszások miatti kötbérfizetési kötelezettségek milliárdos nagyságrendű terhet róhatnak a költségvetésre.

A kivitelezés is viszi feleslegesen a pénzt, hiszen mindig találni olyan munkát, amire a tervező álmában sem gondolt annak ellenére, hogy józan ésszel előre látható volt annak szükségessége (hiába, haveri alapon kapta a megbízást). Az igények is változnak folyamatosan, máshol legyen a sebészet teakonyhája, kellene még két főorvosi szoba bőrgarnitúrával és saját fürdőszobával, stb. Felmerülhetnek olyan extra problémák, mint például tőzegmocsár helyére építkezés, időközben csődbement alvállalkozó, kormányzatilag bármi áron kiutált fővállalkozó, késedelmesen és rosszul kiírt közbeszerzések miatti késedelmes teljesítések, nem megfelelően specifikált eszközök miatti újrarendelések, rossz szervezés következtében egymásra várakozás és egymás munkájának összerondítása, stb. Ez utóbbiak egyébként is nagymértékben megnövelik a költségeket, ha pedig valamit sikerült igazán elszámolnia a tervezőnek, az hónapokra visszavetheti az építkezést, miközben a speciális, nagyértékű gépek-berendezések ott állnak kihasználatlanul.

A műszaki ellenőrzés sem egyszerű feladat, szintén jelentős anyagi teherrel járhat az inkompetens szakemberek alkalmazása – valakinek csak illene észrevenni, hogy rosszul vannak bekötve a vezetékek, nem jó irányba lejt a padló, elvetemedtek az ablakok, fagyásveszélyesen viszik a fűtéscsöveket és egyébként is, az akadálymentesítés mindennek megfelel, csak az akadálymentesítés követelményeinek nem. A műszaki ellenőr nemcsak egy biodíszlet, hanem igenis az egyik legfontosabb eleme egy nagyberuházásnak, persze csak akkor, ha olyan végeredményt szeretnénk, amely rendeltetésszerűen működik is. Éppen ezért nem célszerű, hogy haveri alapon legyen kiválasztva a személye, netalán bábként használja a kivitelező, de mint tudjuk, nem normális világban élünk, így ezen a téren se legyenek nagy elvárásaink.

Az eszközök beszerzése szintén nem elhanyagolható, hiszen a rendszer összes elemének kompatibilisnek kell lennie. Kinek jó az, ha a mentős a sürgősségi ambulanciáján tollbamondja az általa beszerzett információkat ahelyett, hogy simán feltölthetné a tabletjéről a kórház felhőjébe? Ha a beadott tetanuszoltásokat a hűtő tetején rendszeresített kockás füzetben tartják nyilván? Az sem árt, ha a bútorok csereszabatosak és egyik osztályról simán áttolható az ágy egy másikra a beteggel együtt. Az eszközbeszerzések közbeszerzése megint csak haveri kiírás (mi más lenne), ha pedig rosszul van megfogalmazva, mi is kéne, milliárdos szinten mehet a pazarlás a semmire sem jó eszközök bevásárlása miatt.

A garanciális problémák kezelését is meg kell oldani – de mint tudjuk a haver vállalkozó soha semmiért nem felelős. Éppen ezért rengeteg időt, energiát és legfőképpen pénzt igényel annak lepapírozása, hogy bizony nem a kivitelező vagy éppen a beszállító a felelős a kritikán aluli végeredményért, hanem valamiféle előre láthatatlan vis maiornak köszönhető, hogy beázik a tető, hideg víz helyett forró folyik a csapból, a hordágy nem fér be a liftbe, csúszik a padló meg a lépcső és nem lehet kifűteni-lehűteni az épületet. Ha azonban senki sem hibás, akkor minden egyes probléma újabb és újabb kivitelezői megbízásokat generál, amelyekben a párszázezres kijavítás már milliókra rúg.

Ha pedig végre áll az épület, el is lehet odáig jutni értelmezhető utazási időn belül, felmerül a következő nagy probléma: ki fog ott dolgozni? Honnan lesz személyzet? És ha pánikszerűen a többi intézmény személyi állományát halásszák le az ünnepélyes megnyitóra, akkor a régi intézmények hogyan működnek majd? Nem sok nagyobb blama van annál, mint az, hogy az átadás után rögtön azért kell bezárni osztályokat, mert nincs elég orvos vagy nővér, netalán egy hét alatt belep mindent a kosz mert a takarító személyzet sem áll a helyzet magaslatán. A zászlóshajó gyorsan elmerülhet nemcsak a létszámhiány, de a különféle garanciális problémák miatt is – ha egy iroda alulfűtött, na bumm, de ha egy műtő vagy korterem? Az már kicsit bonyolultabb. Ahogy attól, mert új, attól még ugyanúgy szükség van fertőtlenítő szerekre a kórházi fertőzések számának minimalizálása érdekében, ahogy a gépek-berendezések sem teljesítik küldetésüket azokat működtetni is tudó szakemberek nélkül.

A hab pedig az lesz a tortán, amikor kiderül, ugyanilyen méretű és minőségű (vagy inkább nagyobb és jobb) kórházat Svájcban a hegyoldalban feleannyiból is kihoznak, mint hazánkban, a szuperkórházra fordított összeg pedig minimum négy vidéki kórház teljes rendberakására, korszerűsítésére is elegendő lett volna. Ezek a számítások természetesen a kormánylojális médiában nem fognak elhangzani csak az, hogy kinek (magának Orbán Viktornak) köszönhető ez a nagyszerű létesítmény, amely nemcsak segít megmenteni Európát meg a teljes kereszténységet, hanem különleges és egyben magasztos manifesztálódása is az elpusztíthatatlan magyar léleknek.

Mert lehet, hogy a magyarok lelke elpusztíthatatlan, de a testük már nem bírja annyira a strapát – így a szuperkórház valószínűleg semmit sem fog javítani azon a statisztikán, mely szerint évente 32 ezer honfitársunkat küld korai halálba világszínvonalú egészségügyünk. Ahol már azt is meg kell becsülni, ha egy orvos hálapénz nélkül is gyógyít.