Nem szeretek vásárolni.
Előre megkövetek mindenkit, akik ebben a tevékenységben élvezetet lelnek. Nem vagyok álszent, én is szeretem az új dolgokat, de mégis minden egyes alkalommal erőszakot kell magamon elkövetni, amikor boltba kell mennem.
Ennek az ellenszenvnek csupán két oka van: ez egyik a vevők, a másik az eladók.
Kezdjük azon az oldalon, ahol én is szoktam állni.
A vevőket több csoportba kategorizálhatjuk.
Én az elsőbe az otthonosokat sorolom. Ők azok, akik belakják, szinte elterülnek a boltban ahol vásárolnak, mintha otthon lennének. Ez a típus már a bejáratnál fel lehet ismerni. Az biztos, hogy amint belépett a forgókapun, és áttolta a bevásárlókocsit, azt azon nyomban ott is hagyja, mert ugye ott az ásványvíz, és abból egyszerre legalább három zsugorfóliányit kell venni, mert meleg van, jobb mint a csapvíz. meg hát egészségesen élni az trendi, és meg kell inni a napi két és fél litert. Azon egy cseppet sem izgatja magát, hogy mögötte a bejáratnál feltorlódik a sor. Azon sem csodálkoznék, ha egy kis táblát tenne a hátára Árurakodás felirattal, mint a reggeli csúcsforgalomban a kis furgonok a körúton. Ez a fajta biztos, hogy a sorok között keresztbe ott hagyja a kocsit, míg közben gondosan válogat a polcokon. Ha tolja teljes felsőtesttel ráhajol a markolatra, szinte beleesik a macska alom, a rúd párizsi, és az akciós mosópor közé.
A második csoportba a hezitálók vannak. Jellemző rájuk, ha válogatnak, a kocsit szorosan maguk előtt tartva, a polchoz préselve azon keresztülhajolva ömlesztik a cuccot a kocsiba. Nem engednek oda senki, különösen, ha akció van, mert akkor az egész készletet einstandolják. Ettől csak az rosszabb, amikor a csemegepultnál a sorban pont előttünk van. Végigkérdezi az összes felvágottat, amit lát a hűtőpultban. Mindegyikről megkérdezi, hogy finom-e, a kolbász? nem túl száraz? nem túl puha? csípős nincs? ha van, akkor inkább olyat kérne, amelyik nem túl csípős, mert azt szereti. Negyed óra múlva eszébe jut, egy konkrét márka, és közli, hogy ő olyat kér. Az eladó közli, hogy az nincs, akkor sértődötten elmegy. Ez a fajta különösen veszélyes a pékáruknál. Mert ő a kezével néz, nem a szemével. Végigtapogatja az összes zsemlét, majd három kiflit tesz a zacskóba.
A következő az ismerkedő típus. Ő valamilyen rejtélyes okból összekeveri a hipermarketet egy társkereső portállal. Mindig értetlenül állok, és valószínűleg nagyon buta képet vágok, amikor a tömegből pont engem szúr ki, hogy mondjam el a véleményem valamilyen számomra ismeretlen flakonban lötyögő folyadék tisztító hatásáról. A szívósabbja akkor sem tágít, amikor rávágom, hogy fogalmam sincs. Úgy érzi, hogy oldania kell a bennem levő görcsöt, és máris kérdez tovább, hogy átlendüljünk ezen a kommunikációs holtponton: mi a véleményem arról a termékről, ami a kezében van. Ilyenkor kezdem elveszíteni a türelmem. Ott gyomortájékon elindul valami felfelé. Megpróbálom rövidre zárni az ismerkedést egy határozott nem tudommal. Az ismerkedő típus nem adja fel ilyen könnyen, őt nem olyan fából faragták. Felteszi a mentőkérdést: Maga melyiket szokta használni? Ekkor a valami már a mellkasomat nyomja. A tünetek már kezdenek hasonlítani egy hátsófali infarktushoz. Nem szoktam használni, csak venni szoktam, ha elfogy. Nem tudom hogy hívják, csak annyit jegyeztem meg, hogy milyen színű a csomagolása, és hol szokott lenni a polcon. Ilyenkor már a számat sem merem kinyitni, mert attól félek, hogyha ráömlik az, amit most gondolok, akkor belefullad. Rámutatok az ismerős flakonra. Gyorsan levesz egyet, hogy úgy érezzem, hogy már a bizalom körén belül vagyok, és ártatlan szemekkel megkérdezi: És ez jó? Ilyenkor az a bizonyos valami már a fejemben lüktet. A sírás kerülget, remeg a kezem, kiszárad a torkom. Most erre mit lehet válaszolni? Mégis mit vár tőlem? Promótáljam ezt a terméket, vagy végezzek egy önvizsgálatot, és gyakoroljak önkritikát, és valljam be, hogy nem ez egy szar, de én már csak ilyen mazohista vagyok, és szándékosan, élvezettel szívatom magam, hogy olyat veszek, ami eleve használhatatlan, hogy majd otthon jókat bosszankodjak. Ilyenkor érzem azt, hogy el kell vágni a beszélgetés fonalát. Ha még nem öntötte el az a bizonyos valami az agyamat, akkor azt válaszolom: Határozottan talán.
Vannak még az utánfutókkal vásárlók. Nem akarok senkit sem megbántani, mert tudom, hogy ezt az időseknek találták ki, akik már nem tudnak cipekedni. Azonban valami számomra teljesen érthetetlen okból ez divat lett, és már egyre több egészségesnek tűnő, életerős embert látok ilyen banyatankkal bevásárolni. Amikor ezzel, maguk után húzva, a másik kezükkel pedig a bevásárló kocsit tolva megindulnak a polcok között, a hosszuk eléri egy középkategóriás családi autó hosszát. Az ilyeneket megelőzni, kikerülni szinte lehetetlen. Egy átlagos üzlet szerintem nem is bír el ilyen szerelvényekből kettőnél többet. Ha már hárman vannak, akkor kitör a káosz. Talán a emlékeznek még a Kossuth rádió déli hírműsora után mindig volt a vízállásjelentés. Akkor sem értettem, hogy ezt kit érdekel, de ott tanultam meg azt a kifejezést, hogy hajóvonták találkozása várható. Ez jut ilyenkor eszembe.
Az utolsó típusba sorolom a rejtőzködő türelmetleneket. Ez a fajta nem hívja fel magára a figyelmet, amíg vásárol. Az igazi énjére a pénztárnál derül fény. Az a legveszélyesebb, ha mögötted van. Ha egy kicsit hosszabb a sor, akkor legalább kétszer- háromszor diszkréten a sarkadba tolja a kocsit, mintegy jelezve, hogy ő itt van, és sietne, és egyáltalán nem örül, hogy előtte vagy. Amikor odaérünk a mozgó szalaghoz, és én még csak a felét raktam ki, már ő is elkezd pakolni. Az enyhébb fajta ilyenkor szembeszáll a fizika törvényeivel, és rángatja vissza a portékáit a mozgó szalagról, a bunkóbbat ez nem érdekli, hagyja, hogy keveredjenek a dolgaink. Amikor kész vagyok, akkor kiemelem az ő portékáit, és visszaadom neki, és meg van lepődve, hogy ezt én nem akarom kifizetni. Ebből a fajtából van még az igazán akut eset, amelyik amikor sorra került a pénztárnál, nem pakol vissza a kocsiba, hanem meredten nézi a számlálót, hogy mennyit kell fizetnie. Amikor meg van a végösszeg, akkor kezd el pakolni, majd komótosan előveszi a pénztárcáját, kiszedi, a készpénzt, de rájön, hogy nem elég, de nem adja fel ilyen gyorsan. Elkezdi összeszámolni az aprót. Kotorászik a zsebeiben, hátha összejön az a kétezer forint, ami még hiányzik. A végén közli, hogy mégis inkább kártyával fizetne.
Természetesen ezt is lehet fokozni.
Ott a reklamáló. A polcra nem ez ár volt kiírva. Csengetés az üzletvezetőnek, nagy nehezen előkerül. Mi a probléma? Nézzük meg együtt mi van kiírva. Mellé nyúlt a vevő vagy tényleg az van kiírva, de a pénztárgép mégis a magasabb összeget számolja. Elkezdődik a parttalan vita, a sor pedig áll. Aztán ott a utalvánnyal fizető, hát persze, hogy nem jön ki a pontos összeg. Vitatkozás, miért nem ad vissza kétszáz forintot, vagy a mögötte állókon áttör, hogy vegyen valamit még kétszázért. A sor pedig csak áll.
Én pedig csak azon gondolkodok, mit véthettem előző életemben, hogy így ver a sors.