A múltkor észrevettem magamon valami különöset. Azt hogy szenvedek. Túl sokat. Magam miatt meg mások miatt. De leginkább magam miatt. Meg azt is, hogy fáradékony vagyok: kimerít, ha sokat kell beszélnem, ha sokat kell hallgatnom, ha konfrontálódnom kell másokkal. Ha kénytelen vagyok mások hülyeségét hallgatni hosszan, feltekert hangerőn, és hogy mindezt nincs kivel megbeszélnem. Nem csoda, a panaszkodás mindenkit idegesít – beleértve engem is. De ez az írás nem erről szól, hanem a felismerésről.
Mert a felsoroltak ellenére egy olyan munkahelyen kell dolgoznom, ahol legalább 8-10 emberrel vagyok összezárva napi 9-10 órát, és rengetegszer kell mások előtt előadnom az ötleteimet: legalább heti szinten prezentálok, és legalább óránként kell meggyőznöm másokat az igazamról.
Hogy bírom ki? Nehezen. Akkor miért ezt csinálom? Mert én választottam.
Igen, magamnak kerestem a bajt. Illetve az elején még ezt se tudtam, akkor még nem veszi észre az ember, a gimis közeg (ha szerencséje van), a család, a barátok, később az egyetem meg a kollégium olyan sűrű védőhálót szőnek az ember köré, hogy az szinte mindent felfog. Aztán kibújunk a burokból, jönnek a kapunyitási pánikkal terhelt húszas évek, és egy rideg irodában találjuk magunkat, tele a minket foglalkoztató problémák (és sok esetben az egész világ iránt) érzéketlen emberekkel, akik – ha ez önmagában még nem volna elég, és valami kiskapuban reménykedünk – többségében egy másik generációhoz tartoznak. Akkoriban ismertem fel, hogy introvertált vagyok, részben a témában írt, rövid idő alatt megszaporodó cikkeknek köszönhetően.
Igen, a fent említett múltkor kábé 4-5 éve volt. És már lassan 3 éve ennek ellenére dolgozom egy extrovertáltakra szabott munkahelyen. Bemegyek reggel, trancsíroztatom picit magam és a lelkemet aztán hazamegyek. De közben valami mintha változna, a trancsírozás egyre kevésbé visel meg.
Vajon ő az életben is introvertált? Vagy ami még fontosabb: ha látna rólam egy gifet, vajon tudná, hogy én az vagyok?
Persze ennyire azért nem egyoldalú a helyzet. Ezt is ki lehet bírni, sőt, még élvezni is sikerül néha, ha kapok egy kis elismerést. Ha úgy érzem, létrehoztam valami értelmeset, és nem csak fát vágtam egész nap, amit 10 év múlva egy gép is meg tud majd csinálni. És mivel egy nagy irodáról beszélünk, ha arra van szükség, akár el is lehet menekülni. itt is megvannak a bevett gyakorlatok, hogyan vond ki magad a hangos többség számára bizsergető viccmesélések, spontán sztendápolások, nyilvános jópofizások, kedélyes odamondogatások és egyéb kellemetlen performanszok alól. Persze nem tudod mindig eljátszani a megváltozott munkaképességű süketnéma gyakornokot – és ez itt a lényeg. Igen, megérkeztünk ahhoz a bizonyos komfortzónához.
A legtöbb munkahelyen ugyanis ez megy, csak kicsiben: bekerülsz egy irodába, gyárba, raktárba, ahol egyszerre rengeteg idegennel kell felvenned a kapcsolatot, akiknek a jó része még csak nem is barátságos veled. Miért lenne? Vele se voltak azok mások, mikor odakerült. Legfeljebb néhányan, de őket egyébként sem érti senki. Meg kell tanulnod kezelni őket, a hülyeségeiket és az erényeiket, megszokni a tempót és a stílust. Alkalmazkodni. És a végén még jól is érezheted magad, már ha összejön. Na de ez nekem nem megy! – gondolhatod. Pedig már az is valami, ha jobban megy. Megéri.
Hogy miért éri meg? Mert könnyebb lesz tőle az életed, könnyebben tudsz váltani, ismerkedni és megismerkedni új dolgokkal. Egyszerűbb lesz aktívan alakítani a sorsod.
Ettől függetlenül, és leginkább az elején leírtak okán, úgy döntöttem, be fogom fejezni, amit csinálok. Felmondok vagy megvárom, amíg kirúgnak. Hogy mikor? Még nem tudom, talán ha ennek a blognak a végére érek. Talán hamarabb. Hogy miért? Legközelebb elmesélem.
