A leghosszabb időt hivatalban töltött kormány és államfők élmezőnyében szinte kizárólag fejlődő országbeli politikusok szerepelnek, az EU tagok közül kiemelkedik Merkel és Orbán, de ők is csak a 40. ill. 43. helyen állnak 12-12 évnyi kormányzással a hátuk mögött. Érdekes megnézni, hogy milyen, számunkra is érdekes okok lehetnek emögött, és az is izgalmas kérdés, hogy milyen hatásokkal van az egyes országokra, ha az első számú vezetőjük nagyon sokáig marad hatalomban.
Az USA-ban például nem véletlenül alakult ki az a gyakorlat, hogy az elnök csak két cikluson keresztül maradhat hivatalban, de a hivatali idő korlátozásánál fontosabbnak tartják a fejlett országok az egyes hatalmi ágak egyensúlyát, amely meggátolja a hatalom túlzott koncentrációját. (Magyarország e szempontból hátrányban van, mert nálunk sem elnöki/félelnöki rendszer, sem parlamenti felsőház nincs, a hatalom fő ellensúlyát csupán a hatáskörében lényegesen megnyirbált alkotmánybíróság jelenti.)
Európa országaira kifejezetten jellemző, hogy a politikusok sűrűn váltják egymást a hatalomban és általában négy évente új kormányok alakulnak, például Merkel is már számos, különféle összetételű kormánykoalíció élén állt már. Európa legtöbb országában a látszat ellenére ez mégsem az instabilitás jele vagy valamiféle válságé, a kormányváltások gyakorisága (egy ésszerű mértékig) sokkal inkább a politikai kultúra színvonalát tükrözi.
Azokban az országokban ugyanis, ahol a politikai kultúra fejletlen és nagy tömegek fő motivációja a félelem, inkább a már ismert rosszat választják a bizonytalansággal szemben, a szavazók többsége leginkább a stabilitásra vágyik. A fejlettebb országokban azonban, ahol a kormányok teljesítménye általában kimutathatóan jobb mint az előző csoportba tartozóknál mégis gyakran leszavazzák őket választóik, amikor feltűnnek a színen új ötletekkel rendelkező, határozott fellépésű és alkalmasnak tűnő jelöltek.
Európában a belorusz Lukasenka és az orosz Putyin vannak legrégebb óta hatalmon. Lukasenka országa a szegénységével tűnik ki a régióból, a háború sújtotta Ukrajna kivételével mindegyik szomszédjától messze elmarad. A régi Kádár-rendszerhez hasonlóan ellenzéki pártokról és sajtószabadságról nem nagyon lehet beszélni a beloruszoknál, az alkoholizmus és a depresszió az oroszokhoz hasonlóan szinte népbetegség náluk. Lukasenka hosszú kormányzása eleinte gazdasági sikereket hozott, azonban a látványos felívelés megtört és később visszaesés, pangás követte. Ez a tendencia általában jellemző a hosszú ideig hatalomban levő államfők esetében.
Hasonlókat lehet mondani Lukasenka fő támogatójáról Putyinról is, aki 1999-es államfővé választásakor még nyugat-barát államfőnek tűnt, azonban egyre inkább eltávolodott ettől és a "sötét oldal" szolgálatába állt (a sötétség olyan értelemben is megállja a helyét, hogy egyre alantasabb módszerekkel igyekszik növelni az ország a nemzetközi befolyását). Az energiahordozókra és ásványkincsekre épülő orosz gazdaságot nem csak az alacsony olajár vetette vissza, hanem a fokozódó fegyverkezés, a Krím és az ukrán szakadárok támogatása valamint egyéb költséges fegyveres akciók. Putyin esetében bejött a régi trükk, hogy amikor nem megy jól a gazdaság szekere, akkor jól jön "az erős ország élén álló erős vezető" képe (aki nem mellesleg az ellenzékét már különféle eszközökkel a partvonalra szorította).
Nazarbajev látszólag egy nagyon sikeres államfő, aki várost épített a sivatag közepén, azonban ha megnézzük mi van a kazah sikerek mögött: olaj és más ásványkincsek exportja - azt mondhatjuk, hogy ja, könnyű így sikeresnek lenni... (Számunkra ebből mi a tanulság? Lényegében semmi. Annyit remélhetünk, hogy ha kipukkad a fejlődésük, akkor az nem amiatt lesz, mert elfogy náluk az olaj és gáz, hanem mert áttérünk tiszta és környezetbarát technológiákra...)
Erdogan gyakorlatilag 2003 óta van hatalmon és Putyinhoz hasonló pályát fut be: mérsékeltből egyre agresszívebbé válik, a hatalmat egyre jobban koncentrálni igyekszik és militarizálva növelni a külpolitikai befolyását, amely belpolitikailag kifizetődő lehet, de láthatóan nem tesz jót sem ország megítélésének, sem a török gazdaság fejlődésének.
Merkel sokkal sikeresebb vezető mint Putyin és számomra jó példa arra, hogy még a legjobb vezetők is elkövetnek időnként buta hibákat és mondanak számos hülyeséget. Amikor elítéljük (joggal) Merkel 2015-ös, a menekülteket felbátorító mondatait, akkor mért vesszük vesszük tőle prófétai kijelentésnek azt, hogy "A multikulturális modell megbukott" (holott nyilvánvalóan nem igaz mindenhol tágabb értelemben véve, pl. Berlin vagy Budapest egyes területeit kulturális sokféleség jellemzi, aminek semmi köze a muzulmán bevándorlókhoz). A "no-go zónákról" szóló kijelentése éppígy többféleképpen érthető és többféle ok lehet a jelenség mögött, nem érdemes általánosítani.
Érdemes a 20.századi európai történelem meghatározó, hosszú ideig hivatalban levő politikusaira visszatekinteni, ami feltűnő (régebbi korszakok esetében szintúgy!), hogy a pályák csak ritka esetben egyenes ívűek, mindenkinél találunk jó és rossz pontokat egyaránt. Ceausescu például egy viszonylag liberális vezetőként kezdte 1965-ben és nagy elismerést vívott ki Moszkvától viszonylag független politikájával (ami persze egy sajátos lapleosztás része volt). A '70-es években vált egyre elvetemültebb diktátorrá, aki amellett, hogy sanyargatta a népét még azt is elvárta, hogy mindenki nyaljon neki, a háttérben hatalmas besúgóhálózattal. Sztálinra még inkább érvényes volt mindez, őt a tökéletes machiavellizmusa és féktelenné vált hatalomkoncentrációja tette az egyik legnagyobb tömeggyilkos diktátorrá.
Szerencsére tudunk ellenpéldákat mondani, amikor a politikusoknak nem szállt a fejükbe a hatalom: az egyik ilyen Winston Churchill, aki Gallipolinál katasztrofális eredménnyel működött, mégis fokozatosan beérett és emelkedett e legnagyobbak közé (lényeges körülmény, hogy jelentős megszakításokkal volt miniszterelnök). Szintén a legnagyobbak közé sorolható Charles De Gaulle, aki a második világháborúban vált népe igazi vezetőjévé, ezt követően egy időre visszalépett és csak akkor jelent megint meg a színen, amikor hívták, mert szükség volt rám mert a francia gyarmatbirodalom összeomlott. (Sokat tett a francia köztársaság újraalapításáért és a körülményekhez képest jól kezelte a '68-as diáklázadást is.) Franco tábornok nem említhető velük egy lapon csak abból a szempontból, hogy képes volt fejlődésre: egy kemény diktatúrából egy puhább rendszer felé tudott elmozdulni, a gazdasági racionalitások figyelembe vételével.
A magyar történelemben Horthy Miklós és Kádár János egyaránt évtizedeken keresztül volt első számú állami vezetőnk. Mindkettőjük esetében vannak hasonló vonások, amelyek sikeressé tették őket: ilyen például a konszolidált politika vagy hogy többféle összetételű kormánynak engedtek teret (ők csak jóváhagytak vagy megvétóztak egyes döntéseket), de az is érvényes mindkettőjük esetében, hogy pályafutásuk végén már nem tudták az eseményeket kézben tartani.
Orbán Viktor természetesen nem maradhat le erről a listáról, mivel már 30 éve a politikai életünk egyik meghatározó szereplője és egyértelműen legnagyobb tehetsége, a pályafutása viszont sajnos végig a negatív, diktatórikus irány felé mozog. Egyre jobban érezhető rajta a politikai hatalom amortizáló hatása, amely rögeszméssé teheti az embert. 2002-es bukása után valódi árnyékkormányt hozott létre és egyrészt belehajszolta a baloldalt egy megalapozatlan ígéretdömpingbe, másrészt minden eszközzel gátolta a kormány törekvéseit (jó és rossz értelemben véve egyaránt). 2010 óta egyre növeli a hatalom központosítását és mivel a Fidesz elmulasztotta az esélyt egy elnöki/félelnöki rendszer létrehozására, amely lehetővé tette volna egy kreatív másodhegedűs térnyerését, ezért jelenleg az a tendencia érvényesül, hogy egyre ötlettelenebb és tehetségtelenebb vezetők kerülnek kulcspozíciókba.
Jelenleg úgy látom, hogy a többé-kevésbé alkalmasnak tűnők (pl. Lázár vagy Balog) nem nagyon tudnak kibontakozni (talán Matolcsy kivételével), mert köti őket a pártfegyelem. Emiatt a "kormányzati focicsapatban" meghatározóak a totál botlábúak (Semjén, Szijjártó, Kósa, Kövér, Németh Szilárd stb.), olya hajtós csapatjátékosok, akik leginkább csak "kemény belemenéseikkel" tűnnek ki. Ennek ellenére amíg Orbán fenn tudja tartani a harci szellemet és azt a mentalitást, hogy országunkat megtámadták és támadás alatt állunk, addig jó eséllyel számíthat a biztonságot igénylő tömegek támogatására. Egyértelmű, hogy ha a következő ciklusban is ő vezeti az országot, akkor további hatalomkoncentrációra lehet számítani, amely a fenti példák figyelembe vételével hosszabb távon semmi jót nem ígér a számunkra (annak ellenére sem, hogy a gazdaságunk jelenleg erősen hátszeles.)
Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a hosszú ideig hatalmon levő első számú állami vezetők manapság főként a fejletlen politikai kultúrájú országokra jellemzőek, ahol az első számú szempont a stabilitás és még sokan igénylik az állami gondoskodást. Erősítheti ill. legitimálhatja ezt a fajta vezérkultuszt a nacionalizmus, a háborús helyzet illetve egy ilyen helyzet képének szuggerálása. Manapság Kína jó példa arra, hogy egy militarizálódó országban az egészséges politikai vetésforgót egyszemélyi, diktatórikus vezetés válthatja fel.
A sokáig hatalmon levő vezető hatása idővel egyre károsabb, mert növeli a hatalom koncentrációját és merevvé teszi a társadalmat. Mivel az első számú vezető számára a tehetséges ember vetélytárs jelenthet, ezért a szervilitás és a párthűség válik fő erénnyé, és nem tud feljönni egy tehetséges utánpótlás, az ellenzék pedig "ellenséggé" válva marginalizálódik. Mindez leginkább csak a primitív gazdaságú országok számára (pl. olajhatalmaknak) nem jelent problémát. Ha a politikai összeköttetések túl nagy szerepet játszanak a gazdasági életben és mindent átsző a korrupció, az a tehetséges emberek számára demotiváló lehet és növeli az elvándorlást.
Ezzel szemben a fejlett politikai kultúrájú országokban a hatalommegosztás elvére való törekvés jellemző és legtöbb esetben határozott, de nyílt, barátságos, a társadalmat kevésbé megosztó vezetők kerülnek kormányra. Egészséges politikai vetésforgó gátolja meg, hogy a vezetőket túlságosan elvakítsa egyfajta "küldetéstudat", amely nem más mint a hatalom igézete. Ahol nem látják semmi értelmét, hogy naponta körülhordozzák a véres kardot és tömegeket mozgósítsanak, - azok az országok hosszú távon sikeresebbnek bizonyulnak.
