A tudományos tevékenységben nincsen semmiféle misztikus, titokzatos vagy emberidegen: mindannyian teszünk különféle megfigyeléseket, amelyekből következéseket vonunk le. A tudomány lényegében annyival több ennél, hogy rendkívül szisztematikus munka: a megfigyelések értékelését folyamatosan pontosítja és vizsgálja a következtetésekből létrehozott elméletek (modellek) érvényességi körét. A tudomány tehát nyitott, elvileg bárki számára hozzáférhető és megérthető tevékenység.

A tudomány gyökeres változásai a tudományos forradalmak, az emberi gondolkodás forradalmai, amelyek révén az egész világlátásunk átalakul. A változások, más néven paradigmaváltások nagy része gyakran ugyan egy-egy személy nevéhez köthető, de általában egy folyamat eredménye. Érdemes megnézni néhány közismert példát.

Kopernikusz és Kepler

Az égitestek mozgásának alapvető jellegzetességeit határozták meg. Habár a heliocentrikus világkép az ókori görögök óta létezett a teória szintjén, sokáig nem vették komolyan, mert a mindennapi látszattal ellentétes volt, emellett pedig a középkori bibliaértelmezéssel is szemben állt, így mélyen sértette az egyház tudás-monopóliumát. Kopernikusz főműve Az égi pályák körforgásáról (1543), amely lándzsát tör emellett, ennek fényében igen bátor lépés, habár – amint Artur Koestler az Alvajárók c. könyvében megfogalmazza - ellentmondásokkal teli zagyva írás volt, amelyben inkább csak sejteti mint hogy egyértelműen kimondaná azt, hogy a Föld a Nap körül kering. Arra viszont alkalmas volt, hogy Kepler, - aki annak ellenére, hogy asztrológiával is foglalkozott, bár ez irányú foglalatosságát elkülönítette a tudományos kutatásaitól,- erre építve már vérbeli tudósi munkával beteljesíthesse a megkezdett tudományos fordulatot. Kepler Kopernikusszal ellentétben már rengeteg számítást végzett a bolygók pályájával kapcsolatban: több éven keresztül végzett iszonyatos mennyiségű munkával többször is felfedezte a Mars bolygó ellipszispályát, - azért többször, mert először nem is vette észre, hogy éppen amit leírt az pontosan az ellipszis képletének felelt meg,- nagy sokára jutott el a konklúzióig és írta le a ma is nevéhez köthető egzakt törvényeket.

Isaac Newton

Természettörvényei megjelenésükkor átütő erővel terjedtek el Európában és ma is használatban vannak. Kevésbé ismert azonban, hogy Newton okkultizmussal is foglalkozott – bár nem egyértelmű, hogy ennek volt-e valamilyen hatása a fizikusi munkásságára. Az mindenesetre elképesztő, hogy önmagát képezte ki kora egyik legnagyobb matematikusává, egy-két év alatt – hiszen az általa használt képletek matematikai alapjai nem voltak még készen, a differenciál- és integrálszámítást vele egy időben Leibnitz dolgozta ki.

Bolyai János

A mi matematikai zsenink azok közé tartozott, akinek az új geometriai felfedezése nem jókor és nem jó helyen jelent meg – a kor egyik legnagyobb tekintélyéhez, Gausshoz eljuttatta ugyan, aki azonban nem ismerte fel – vagy nem akarta felismerni ennek a jelentőségét. Gauss Königsbergben igen magas társadalmi presztízsű professzor volt, aki feltételezhetően emiatt nem mert felvállalni olyan elméletet, amely a geometria egyik alapaxiómáját kérdőjelezte volna meg. Ez a fajta eretnekség megbotránkoztathatta volna a hallgatóságát. Bolyainál nagyobb szerencsével járt Lobacsevszkij, a különféle, görbült tereket megengedő geometriáról az ő tanulmánya jelenhetett meg elsőként.

Charles Darwin

Hosszú időt töltött a később evolúciónak nevezett elmélet alapjainak kidolgozásával, és habár rengeteg megfigyelés támasztotta alá a természetes kiválasztódás elméletét, amelynek egyik sarokpontja – küzdelem a létért,- szinte kézzelfogható volt korának vad kapitalista társadalmi viszonyaiban, sokáig mégsem merte kiadni A fajok eredete című művét. Ennek oka az egyházak várható tiltakozása volt, és egészen addig várt, amíg meg nem jelent egy hasonló jellegű eszmefuttatás egy másik más kutató, Wallace tollából – akkor rájött, hogy tovább nem várhat vele.

Az evolúció ma is az alapvető paradigmája azoknak a biológusoknak, akik az élővilág változásait, fejlődését vizsgálják.

Ezzel szemben némileg meglepő, hogy a világ tudományos téren élen járó országának, az USA-nak egyes déli államaiban a konzervatív vallásosság annyira domináns, hogy megkérdőjelezi az evolúció tanának érvényességét. Több esetben is óriási nyilvánosságot kapott per zajlott az evolúció tanát hirdetők és a kreacinoisták között. Az első, a " daytoni majomper" esetében az eredmény lényegében döntetlen volt, az akkori "státus quo-t" képviselő vallásos oldal jelentős presztízsveszteségével. A 21. század elején viszont a "doveri panda-perben" már fordult a kocka: az evolúciót tagadó intelligens tervezés mozgalom gyakorlatilag megsemmisítő vereséget szenvedett. (A Biblia teremtéstörténete tehát lehet ugyan érdekes és értékes, de semmiképpen sem szó szerint értelmezendő.)

Gregor Mendel

A genetika alap összefüggéseit nem a megfelelő helyen és módon tárta fel: egy kevésbé ismert kiadványban közölte le. Évtizedekkel később ismerték csak fel az öröklődés törvényeit kutatók, hogy egy Mendel nevű szerzetes miközben a kis kertjében virágokon és borsón kísérletezgetett, tudtán kívül lefektette az örökléstan, a genetika alapszabályait.

James Clerk Maxwell

Munkássága a klasszikus elektromosságtan egyik csúcsteljesítménye. Az elektromágneses tér viselkedését leíró egyenleteinek végső formáját mégsem ő, hanem a tanítványai alakították ki. Itt tetten érhető az a jelenség, hogy amikor valami gyökeresen új jön létre, sokszor a megfogalmazás módja és a formai keretek újszerűsége, valamint az ehhez szükséges matematikai apparátus kidolgozása jelentik a legnagyobb nehézséget és időre van szükség ahhoz, amíg az elmélet végleges formát ölt.

Max Planck

Viszonylag idősebb korában fedezett fel újszerű törvényeket, ami magyarázatot adhat arra, hogy a legfontosabb kísérleti eredményének és az ebből levezetett kvantumosság elméletének nem tudott örülni, mert nem tartotta beilleszthetőnek a fizikai törvények közé. Nála boldogtalanabb kutatót nem ismerünk, akit a saját korszakalkotó felfedezése ennyire zavarba hozott volna,mert az egész addigi világképének ellentmondott.

Vele ellentétben, a legnagyobb természetességgel kezelte korának legújabb kutatási eredményeit a fiatal Albert Einstein, akinek ezt a bátorságát Nobel díjjal jutalmazták. A nevéhez kapcsolódó relativitás-elméletért nem kaphatta volna meg, hiszen nehezen talált elfogadásra és a kísérletes bizonyítékok sem álltak rendelkezésre egészen a legutóbbi időkig. Bennem is van némi kétely, hogy híres elmélete mennyire használható és tényleg jól illeszkedik-e a fizika többi felfedezéséhez. Esetleg kiderülhet róla, hogy speciális körülmények között érvényes, és egy nagyobb, általánosabb elmélet része?

Nagyon érdekes, hogy több olyan felfedezése is van, amely jelentősebbnek bizonyulhat mint a relativitás elmélet, az egyik ezek közül az, amit ő a nagy tévedésének tartott: a világegyetemet tágító „kozmológiai állandó”- amely mint pár évtizeddel ezelőtt kiderült, mégiscsak létezik. (A csillagászok hosszú évek megfigyelései után nehéz szívvel mondták ki, hogy a világegyetem tágulása nem lassul mint azt intuitíve gondolnánk, hanem valamiféle láthatatlan erő, ún. sötét energia miatt egyre gyorsul.)

Einstein nevéhez kötődik még az eredetileg a kvantummechanika cáfolatára létrejött EPR-paradoxon – az egymástól távol levő részecskék összefonódásáról. Amit Podolsky és Rosen nevű munkatársaival együtt teljes képtelenségnek tartott, mert látszólag ellenkezik a józan ésszel, arról bebizonyosodott, hogy mégis igaz: két eredetileg összetartozó részecske bármilyen távolságra kerül is egymástól, amint az egyiknek valamilyen tulajdonsága megváltozik, a másiké is azonnal (zéró időigénnyel) ugyanúgy megváltozik. Végül is az derült ki, hogy a kvantummechanika elmélete helytálló, csupán a világunk elemi szinten egészen más, mint ahogyan hétköznapi ésszel elképzelnénk.

Lényeges, hogy kvantummechanikai olyan atyjai, mint Niels Bohr, Pauli, Heisenberg Einsteinhez hasonlóan fiatal korukban nem doktoranduszként, hanem a felsőoktatás által rárakott dogmák ballasztjai nélkül, friss szemmel vizsgálták a jelenségeket, és először precíz egyenletekkel leírták azt, amit tapasztaltak, csak utána kezdtek el beszélgetni arról, hogy az egyenletek hogyan is értelmezhetőek.

Az elemi részecskék fizikája az utóbbi néhány évtizedben szinte áttekinthetetlenül bonyolulttá vált, a kutatók ma már részecskék százait különböztetik meg és felmerül a gondolat, hogy jó úton járunk-e egyre nagyobb részecskegyorsítók építésekor vagy pedig időszerűvé válhat egy újabb „forradalom”, az eredmények új fajta megközelítése.

Habár Einstein törekedett a mindenség átfogó elméletének egyenletbe foglalására, ez nem sikerült neki, akiről leginkább elmondható, hogy sikerrel járt, az Paul Dirac. Ő arról volt híres, hogy a lehető legszűkszavúbban akart mindent kifejezni, olykor percekig is gondolkodott azon, hogyan tudja legszűkszavúbban elmondani a gondolatait. Az ő esetében állítólag az is előfordult, hogy amikor egyik egyenletének következményeit kifejtették előtte, t.i. hogy létezhet antianyag, valami ilyesmit mondott rá: "Tényleg, ha jobban meggondolom, igazad van."

Tanulságos eset Alfred Wegeneré is, aki a kontinensek vándorlásának elméletét megalkotta, abból az észrevételből indult ki, hogy Dél-Amerika és Afrika partvonala pontosan összeillik. A lemeztektonika elmélete azonban csak évtizedekkel később vált elfogadottá a szakmai körökben - azt lehet hinni, hogy ennek az akadémikusok ellenállása az oka. Valóban, az akadémikusok gyakran ellenérdekeltek a gyökeresen új eredmények elfogadásában, ugyanis számukra olykor presztízsveszteséget jelent fiatal kollégáik korszakos felfedezése, amely az ő eredményeik jó részét is feleslegessé teheti. Azonban tudni kell, hogy Wegener nem jól vezette le az elméletét: az általa feltételezett erők nem hozhattak volna létre kontinensvándorlást, ezért egy időre el is vetették. Jóval később jött létre csak az jelenleg is használatban levő modell, ahol a kontinensek a földköpeny folyékony masszájában úszó lemezeken helyezkednek el.

Watson és Crick

Fiatal korukban egy kocsmában kezdtek el legózni, és minthogy a DNS építőelemei már ismertek voltak a számukra, fantáziával és kreativitással megépítették azt a kettős spirálszerkezetet, amely megnyitotta a molekuláris genetikai kutatásokat. Crick nem folytatta később a tevékenységét, Watson igen, azonban ő sem talált olyan területet, ahol ezt a fajta kreativitását ki tudta volna használni, emiatt a későbbi kutatási eredményei már nem voltak jelentősek.

Nagyon sok egyéb példát lehetne hozni arra, amikor a tudomány fejlődése nem annyira hatalmas apparátussal végrehajtott kísérleteknek köszönhető, mint inkább friss látásmód eredménye. Sok esetben viszont évek telnek el, amíg későbbi kutatók eljutnak odáig, hogy felismerjék egy felfedezés újszerűségét.

Nem csak a tudományra érvényes, hogy a nagyon újszerű ötletek eleinte legtöbbször képtelenségnek tűnnek, főként ha a kifejtése kevéssé meggyőző és a mindennapi tapasztalatoknak látszólag ellentmond. Sok múlik a fogadó közeg reakcióján, hogy kik támogatják és mennyiben képesek továbbvinni az ötletet a megvalósítás felé, amely ma már szinte kivétel nélkül csapatmunka eredménye.