Az 1 hetes British Columbiai evezős túra után azt terveztem, hogy én viszem vissza a buszt Vancouverből Los Angelesbe. Végig a nyugati parton, kényelmesen,  kb 2200km. Sima ügy 1 hét alatt. Úgy számoltam, hogy nettó 3 nap vezetés, kényelmesebben 4, +1 nap extra nézelődés, +1 nap tartalék, ha műszaki hiba lenne az amúgy 30+ éves szekérrel. Egyedül leszek, nem rohanok, lesz időm magammal lenni, gondolkodni, olvasni, feltöltődni. Lelövöm a poént: öööö, NEM.

Elmesélem az utolsó kb. 24 órámat, az elég is lesz.

Oregonban végigjönni a tengerparton igazán jó móka. Kedves emberek, remek látnivalók. No de haladni is kell közben, úgyhogy végre hello California! A 101 -es úton tartok San Francisco felé, lassan meg kell majd állnom tankolni. A GPS szerint a következő helyen rögtön a lehajtónál van kút. Remek. Garberville igazán kicsi porfészek, de ami a sajátos hangulatát adja, az a hamisítatlan siófoki népviselet. Flip-flop papucs, tornagatya, felül semmi. Ahogyan befordulok a kúthoz már kiszúrom a kis bódét, ahol tacot árulnak az utcára, itt most enni fogok. A benzinkútnál is lődörögnek lepattant arcok, de csak fél szemmel figyelem mi történik. Fullra tankolom a buszt, és megrendelem a tacot. Úgy helyezkedem, hogy evés közben folyamatosan lássam a busz bejáratát, zárva van, de biztos, ami biztos. Minden rendben, elindulok végre, a napi számlálót nullázom és várom, hogy az üzemanyagszint jelző magára találjon. Néha vacakol, most is csak valamivel fél fölött mutat, de mindegy majd megjavul. Már San Francisco közelében járok, amikor észreveszem, hogy nem javult meg. Gyorsan átvillannak a fejemben a kút körül lődörgő arcok, némelyiknek kanna volt a kezében. Nemár, nem lehet, hogy amíg a busz egyik oldalát néztem, addig a másikon a frissen tankolt üzemanyagot leszívták még a kútnál állva. Fenébe. Ügyes.

San Franciscoban csavargok egy kicsit, átmegyek a Golden Gaten, keresztül a belvároson, aztán az emeletes Bay Bridgen is. A híd másik oldalán világít, hogy tankolnom kell. Megállok az első kútnál, feltűnően szegényebb környék, közel s távol én vagyok az egyetlen fehér ember. A Hollywoodi filmekben az ilyen helyeken szokták egyszerűen elvenni a mellékszereplők mindenét, hogy azután egy szál gatyában távozhasson. Ez persze csak akkor tudatosul bennem, amikor rádudálok a kútnál előttem töketlenkedő autóra, de azt nem nagyon zavarja és bosszúsan körülnézek, hogyan tudok mozdulni a dögnagy járművel. Átállok egy másik töltőhöz, megtankolom az autót újra, közben a jövés-menésben mindenki mosolyog, kedves, nyugis. Alig pár percet töltök itt, de több emberrel beszélek pár mondatot. Akire rádudáltam még mindig pakol, rám néz, mosolyog, int kedvesen. Itt most eszembe sem jut, hogy aggódnom kellene a busz miatt. Kifelé a városból azért lövök még pár képet a buszból. Már nem bosszant, hogy elloptak egy fél tankot.

András barátom ajánlására Santa Cruzban tervezek éjszakázni, nem megtörve a jól bevált hagyományt, az óceán partján. A busz nem csak öreg, de lassú is. Hajnalban indultam, rengeteget vezettem ma és fáradt vagyok, biztosan nem kell majd altatni.

Sötétedéskor érkezem. Amit a GPS központnak jelöl, az valami party városrész, vidámparkkal, bazársorral, stb. Amúgy széles utcákkal, szép házakkal, de az utcán nylon szatyor, flip-flop, atléta trikó, vagy az sem. Elől a férfi halad, hátul a család kullog. Látunk ilyet Európában is. Mindenhol fizetős parkolók. Aludni akarok és itt tutira nem lehet. Irány dél.

Nem is kell messze menni. Még bőven látni a vidámpark fényeit, lent hosszú homokos tengerpart, fent kicsi csendes parkolók. Óceán zúgás, panoráma, tökéletes. A parton még világos van, de már tüzek égnek, a tűz körül fiatalok ülnek, isznak, beszélgetnek. Szuper hangulatos innen nézve. Nyilván hangosabbak lesznek, ahogy fogy az alkohol, de engem nem zavar, amíg nem ugrálnak a busz tetején. A parkoló kicsi, én vagyok az egyetlen fix pont. Kis csoportok, de főleg fiatal párok jönnek-mennek, gyalog és autóval. Sétálnak, ölelkeznek, összebújnak. Az autókban talán kicsit szorosabban. A parton is lassan elcsendesedik minden és már csak a párok sziluettjeit lehet kivenni. Sétálva, ülve, fekve. Én közben vacsorát csinálok a buszban, megeszem, pakolászok. Lefekszem az ágyra és a  laptopomon dolgozom, képeket válogatok, stb. Az ablak lehúzva, rálátok a partra, hallom a hullámokat és fél szemmel látom a parton mostanra már inkább fekvő árnyékokat.

Már éppen megfordul a fejemben, hogy aludnék, amikor szirénázó rendőrautók érkeznek és állnak meg a busz mellett. Az első tippem, hogy esetleg tilosban parkolhatok. (OK, nem tipp, pontosan tudtam, de majd kimagyarázom, elvégre csak turista vagyok.) Azonban a kiugráló rendőrök ügyet sem vetnek rám és a part felé sietnek, páran maradnak fent. Persze jó katasztrófaturistaként felöltözöm és kimegyek. Nincs nagy talány, egy lányt megerőszakoltak a parton. Basszus. Lehet, hogy én meg láttam a buszból? Az ablak lehúzva, de kiabálást nem hallottam, dulakodást nem láttam. Ezerszer végig gondolom, hogy észrevehettem-e volna, de nem tudom a választ. A rendőrök felveszik az adataimat és megbeszéljük, hogy itt tölthetem az éjszakát. Felmerül bennem, hogy mégis odébb állok, de hulla fáradt vagyok, és mára ennyi izgalom elég volt, nem történhet már semmi. Egy ideig még megy a nyüzsgés, de egyszer csak elcsendesül minden.

Ahogy a rendőrök elmennek, újra megjelennek az autók, kisebb csoportokkal, párokkal, azonban ezek már maradnak, beszélgetnek, isznak. Nem hangosak, nem zavarnak, de azért félálomban, fél füllel figyelem a mozgásokat. Egyszer csak megremeg a busz, valaki mászik fel a tetőre, ahol a kajakok vannak. Rácsapok egyet a busz oldalára és rákiabálok, amire leugrik. "OKOK, sorry boss!" és elszaladnak. Suhancok. Felnézek, minden megvan, szerintem amúgy még fel sem jutott teljesen. Akkor most még nem alszom kicsit. A mocorgás folytatódik, de nincs túl nagy hangzavar, eltelik fél óra, lassan lehet mégis fogok tudni aludni. Ekkor valaki az ajtót próbálgatja kinyitni, de csak finoman, hátha nyitva maradt. Felkapcsolom a villanyt és tovább sétál. Kezdem kicsit unni a dolgot, de megint elcsendesedik a környék. El is alszom talán, amikor ismét megremeg a busz, a hátsó létrán mászik fel valaki. A korábbi módszer ismét sikeres, leugrik és elsétál komótosan. Újabb autó érkezik 2 párral, leülnek, nézik a partot, beszélgetnek. OK, ezek mellett legalább más nem fog próbálkozni, hajnali 3 óra van, elalszom végre. Általában otthon mindenki a helyi idő szerinti reggel f6-ot találja a legalkalmasabbnak, hogy felhívjon és felébresszen. Most azonban nem kell erre várni, f5 kor valaki bekopog. Egy szakadt melegítőben bóklászó transzvesztita valami blődséget kérdez, tök nyilvánvaló, hogy csak azt ellenőrzi üres-e a busz. Elhajtom, de még párszor próbálkozik cigit kérni, stb. Már vissza is aludnék, amikor megjön a menetrend szerinti telefon. Elintézve. Még korán van, már világos,  legalább egy egészen kicsit még aludnék. f7 körül arra ébredek, hogy valaki egy műanyag palackot rugdos és hangosan üvöltözik. Kinézek, egy szakadt, koszos, nyilvánvalóan belőtt fickó veszekszik saját magával üvöltözve. Jó, akkor nem alszom. Összeszedem magam és elindulok, majd út közben reggelizek valahol.

Ma már elérem Los Angelest. A 101 -es le van zárva, átmegyek az 5 -ösre, az gyorsabb is. András szól előre, hogy komolyabb emelkedők vannak, a busz néha túlmelegszik, meg kell állni, amíg visszahűl. Alig haladok valamit, jön egy nem túl meredek, de irgalmatlanul hosszú emelkedő. Jöttem már ennél komolyabbakon is idefele, de nem volt kint 40 fok és sivatag. A busz az előrejelzésnek megfelelően túlmelegszik, a víz felforr, félreállok, megvárom amíg lehűl, továbbmegyek. Nem jutok túl messze, megint felforr, de az autópályán azért nem annyira sima ügy biztonságosan félreállni, minden elmenő kamion komolyan meghintáztatja a buszt. Gyakorlatilag araszolgatva jutok el a következő lehajtóig, ami csak végtelen hosszú bekötőút, de arra jó, hogy ne az autópályán álljak. Megvárom amíg lehűl, megnézem, alig van a hűtőben víz. Nincs más lehetőségem, feltöltöm ivóvízzel, annyival ami van nálam. Ezzel eljutok a következő pihenőig, ahol van ivóvíz kút, onnan megtöltöm rendesen és viszek is magammal, hátha kell még. Órák mennek el a kicsit haladok, kicsit túlmelegszik, várok a tűző napon, hátha lehűl és továbbmegyek egy keveset, amikor végre elérek az igazi emelkedőhöz L.A. előtt 80 mérfölddel. 5-6 sáv, a külső kettő csak a lassú kamionoknak, meg a haldokló buszoknak. A feléig sem jutok, amikor a busznak ismét melege lesz, még csak éppen elindult a mutató felfele, de pont jön egy pihenő, direkt ezért. Van víz is. Fáradt és türelmetlen kezdek lenni. Már 10x leszedtem a víztartály tetejét, hogy újratöltsem, most azonban nem voltam elég figyelmes, alig érek hozzá és levágódik a teteje, a forró gőz pedig az arcomba robban. Megég kicsit a kezem, meg a fél arcom. Már rendesen káromkodni sincs kedvem. Királyhegyi Pál jut eszembe: "– Na tudja mit? Most lett elegem az egészből." Lemosom magamról a forró vizes trutyit, újratöltöm a buszt és újra elindulok.

Tök nyilvánvaló hogy valahol ereszt, de itt nem tudok tenni semmit. Muszáj bejutnom vele a városba. Kicsit több lejtővel, így hosszabb menetekkel, de végre begurulok L.A. -be. Este 7 óra van. Jegelni akarom a fejem, inni akarok egy hideg sört. Ja igen, enni is jó lenne majd valamit. Elvergődök végre egy kútig. Ahogy megállok, éppen valami szakadt verda motorházterét nézi egy hajléktalannak tűnő arc. Pont végez, amikor kinyitom a motorháztetőt, hogy megnézzem a vizet. Felajánlja a segítséget, amit örömmel el is fogadok. Elmondom mi a baj. Ja igen, ő ezt ismeri. Mire kettőt pislogok már csavarozza is szét az egész hűtőt és pár perc alatt megtalálja a szétdurrant csövet, ahol elfolyik a víz. Az egész művelet eltart vagy másfél órát, közben tök jól megbeszéljük mi a baj Californiával. A végén 10 dollárt kér a javításért, én még hozzácsapnék egy sört. Persze, ha lehetne a kútnál kapni. Ezt is felvesszük a listára. Végre 20 mérfölddel a cél előtt a busz megjavul és este 9 -re megérkezhetek az utazás végére. András egy hideg sörrel a kezében vár a kapuban.

Megérdemlem.