Amikor a liberális demokrácia hivatalosan is lekerült a napirendről (nem hivatalosan már régen lekerült, pontosabban sosem volt ott, mert 1989 óta csak darabjaiban létezik, sosem volt értelem és erős vágy az elitekben, hogy dolgozzanak a mély elültetésén), egyszersmind kinyílt a történelem is és a szó tényleges értelmében demokráciává váltunk. Nem akadályoznak a politikai intézmények és erkölcsök abban, hogy mit fogunk tenni magunkkal: győz a többség, pontosabban győz az erő, a gyengék pedig eltiportatnak. Ezt gondolja Orbán Viktor és ezt gondolhatja mindenki, aki elég bátor szembenézni a helyzettel legkésőbb április 9-e óta.

Mivel a harc megnyílt, újra megnyílt a történelem is: helyreállt az a klasszikus szituáció, amelyben az életünket és a történetünket visszavesszük a formális intézményektől, és ahogy ellenfeleink, úgy mi is rákényszerülünk arra, hogy jelentést és jelentőséget tulajdonítsunk a közéletnek, konkrétan a közéleti cselekvésnek, mert egyre világosabban ezen múlik a személyes sorsunk is. Magyarország népe nem kerülheti el, hogy évtizedek alibizése után belépjen a saját sorsának alakításába, és végre kiszenvedje magából, amit valójában akar. 1956 levert forradalma és 1989 elmaradt forradalma szembejön velünk az úton, és válaszolni kell a megválaszolatlanul maradt a kérdéseikre. Milyen országot akarunk? Milyen életet akarunk magunknak? És a kettő ezekben a hetekben kapcsolódik össze egymással. Most kezd tapinthatóvá válni, hogy egyre több ember elkezdte felfogni a személyes felelősségét a közösség sorsának alakulásában.

És mivel a harc megnyílt, bármi történhet. A bármi áldozatokat is jelenthet. Eddig is lehettek áldozatok -- voltak, akik anyagi veszteséggel adóztak, voltak, akik a családi életükben szenvedtek veszteséget, lehettek, akiknek egyenesen az életét követelte ez a rezsim vagy az előzőek, de ezek sosem jelentek meg a közösség előtt a közösségért hozott áldozatként. Mostantól így fognak. Az, hogy a sorsunk kinyílt, azt is jelenti, hogy fel kell készülnünk az ember megmutatkozására a maga teljességében: ideértve a brutalitását és a kegyetlenségét is. Nem ismeretlen ez a magyar történelemben sem, de elszoktunk tőle. Lesznek áldozatok, mert a rezsim (értve ez alatt a parlamenti ellenzékét is) nem fog konszolidálódni, ahogy az ellenfelei sem. Lesznek áldozatok, mert a helyzet áldozatokat követel praktikus, drámai és mitológiai értelemben egyaránt. Ahogy a hatalomért folyó harc egyre több ember szemében egybeesik a sorsokért -- ezek szemében a személyes sorsukért -- folytatott küzdelemmel, úgy kopik le az erkölcsi döntésekről az egoizmus és úgy válnak az életek közéleti jelentőségűvé, aminek a vállalása egyre kevesebb embernek fog nehézséget okozni.

Elviselni a meghurcoltatást, szenvedést, börtönt és adott esetben a halált az egyre látványosabban igaz ügy -- közvetlenül a rezsim elleni harc, de végső soron önmagunk megváltása és konszolidálása -- érdekében egyre kevésbé tűnik elkerülhető áldozatnak. Az értelmét az egyre inkább parancsolóan erkölcsivé váló választás adja, hogy miként fogjuk fel az élet értelmét. Értelmes és választható-e egy megalkuvásban és szégyenben eltöltött élet? És amikor ezt a kérdést elkezdik tömegek feltenni magukban, azt hívják forradalmi helyzetnek. Akarjuk-e egyáltalán elkerülni ezt merőben konzervatív alapon, vagy ha nem most, akkor a jövőben úgyis szembejön velünk? És persze az utolsó kérdés: mi jön majd utána? Könnyen lehet, hogy Magyarország nem fog már liberális demokráciaként konszolidálódni -- más idők más megoldásokat követelnek. A lényeg, hogy ezekhez a most még széttartó stratégiák és a kinyíló küzdelem nyomán közösségi belátással jussunk el, legyen valamiféle katarzis, megtisztulás, és a majdani politikai és erkölcsi stabilizációt az ebben gyökerező konszenzus övezze.