Az egész kicsit orwelli bukéja nem véletlen, csak még azt nem tudjuk, hol van Óceánia.

Azt viszont régóta lehet tudni, hogy Oroszország versenyképtelen gazdaság, és a belepumpált nyugati működő tőke hatását könnyedén felülírja a korrupt államigazgatás, a putyini autokrácia és a népesség korlátozott kulturális lehetőségei a versengő piacgazdaságba való beilleszkedésre. Putyin nyilván régóta küzd azzal a dilemmával, hogy még jobban integrálja-e államát egy nyugati logika és dominancia alapján működő világgazdaságba, amelyben országának a belátható száz évben kiszolgáló és összeszerelő szerep jut, és ez esetben egyre nehezebb eladni befelé az orosz nagyság álmát, vagy kitör az említett logikából, és afféle lator államként, hibrid katonai-titkosszolgálati-propaganda képességei birtokában -- a gazdaságival szemben -- egy átfogó politikai-hatalmi logikát próbál meghonosítani a nyugati-orosz viszonyban.

Legalább két-három éve, a hagyományos energiahordozók árának és stratégiai jelentőségének hirtelen esése óta világos, hogy az utóbbi mellett döntött, és idáig nagyon sikeresen teszi, amit tesz. Megszerezve a hasonló célokkal rendelkező magyar kormány támogatását, amelynek vezetője 2002-ben letett az ország polgárosításáról, és a maga módján ugyancsak lator államként viselkedik az EU-n belül; támogatva a szélsőséges, az EU föderalizációját ellenző nyugati pártokat; ösztönözve, majd a szövetségeseivel együtt manipulálva a migránshullámot és annak értelmezését; végül -- illetve ezekkel párhuzamosan -- meleg háborúkkal tesztelve a nyugati inkompetenciát Putyin sikeresen verekedte magát abba a helyzetbe, hogy mostanra komoly veszély legyen az EU felbomlása, illetve a mára egyre jobban kiéleződő belső megosztottságának hála újra legitim kérdéssé váljon a régebben bedobott közös gazdasági tér és politikai enyhülés az EU és Oroszország között. 

Putyin célja az atlantizmussal szembeni eurázisiai unió, amely újabb lökést kaphat azzal, ha Trumpot elnökké választják novemberben. Addig is világos, hogy a moszkvai propaganda igyekszik tovább élezni az EU-n belüli, és immár különösen az EU és a NATO közötti viszonyt, amelyhez jó partnerre lelt német kormányszinten is. Amerika nemzetközi kapcsolatainak fokozatos áthelyeződésével a csendes-óceáni térségbe opcióként merül fel az észak-csendes óceáni és az eurázsiai szövetségi rendszer versenye, Kínával mint különálló entitással, ami ez utóbbinak is hagyományos (egyébként ésszerű és jól menedzselt) célja.

Rövidesen eldől, hogy a Brexit után a EU-magországok az észak-atlanti térséget vagy Oroszországot választják-e. Ha az előbbit, akkor az EU tovább fog bomlani, és a keleti perifériája orosz befolyás alá kerül, és Eurázsia politikai határai a Lajtánál húzódnak majd, kvázi visszaáll a "jaltai" állapot, néhány problematikus zárvánnyal, mint Románia, esetleg Lengyelország. Semmiképpen sem nézünk problémamentes időszak elé, az ugyanakkor világos, hogy Oroszország már nem engedi ki kezéből a kelet-EU régiót, mert nem engedheti meg magának, hogy egy vele szemben szankciókkal élő, domináns gazdasági logika újra stabilizálódni tudjon Európában. Egy biztos, az oroszoknak innen már csak nyerni lehet, a kérdés az, hogy mekkorát. Illetve még egy biztos: Magyarország az EU-kívül szegényebb és még szomorúbb ország lesz, mert vezetői hatalmi játszmákban jeleskednek, de kormányozni nem tudnak, és ez csak fokozódni fog, ahogy nő a távolság köztünk és az EU átlaga között.