A plafont valószínűleg a jó oktatással és intézményekkel lehetne áttörni.

Léteznek nagyon hosszú GDP adatok, amelyek visszamennek még Magyarország esetében is a 19. századig. A 70-es, 80-as évektől pedig már több adatsor is van. Ezekből kiszámolható, hogy az egy főre jutó GDP mekkora volt Magyarországon a leggazdagabb országokhoz képest. Persze a GDP számítások mindig bizonytalanok, főleg ilyen hosszú távra visszatekintve. Meg persze a nem piacgazdaságokban még inkább bizonytalanok, mint mondjuk a 80-as években Magyarországon. De ezzel együtt is van valamekkora információ tartalmuk a számoknak, csak tudni kell, hogy inkább körülbelüli értéknek tekinthetők.

Referenciaként a kontinentális Európa mindenkori leggazdagabb országát vettük, ez általában Belgium, Dánia vagy Hollandia volt. Ezt egy Magyarország számára jobb összehasonlítási alapnak tekintettem, mint a korábban világbirodalommal rendelkező Egyesült Királyságot vagy a nagy természeti erőforrásokkal bíró USA-t, de a lényegen nem változtat. Az eredmény alább látható:

Forrás: Maddison, IMF, Penn World Tables, saját számítások.

Úgy tűnik, hogy a múltban Magyarország mindig nagyjából 50%-ig jutott a leggazdagabb kontentális európai országokhoz képest egy-egy hosszabb konvergálós időszak végére. Ma az IMF és a Világbank vásárlóerő paritáson számolt adatai alapján megint csak 50% körül vagyunk, kérdés, hogy sikerül-e most áttörni ezt a plafont. A kérdés persze sokakat foglalkoztat ma, de ezt nyilván csak jópár év elteltével tudjuk meg.

A láthatatlan plafon mindig csak utólag tűnik fel...Forrás: Széchenyi Könyvtár

Eddig egyébként a történelemben nem sok olyan ország volt, amely relatív szegénységből indult, és valamennyire sikeresen felzárkózott. Vegyük a fentebb definiált relatív GDP-t. Ez alapján csak az alábbi országok azok, amelyek 50%-or relatív GDP szint alól indultak, és ma már 70%, vagy afelett vannak:

Forrás: Maddison, IMF, saját számítások. Néhány évszám interpoláción alapuló becslés

A felsorolásból kihagytam az olajállamokat (ahol az olajtermelés a GDP 10%-a felett van), és így van 17 eset – Norvégia felzárkózása még az olaj-boom előtt történt. Izrael a határon van 69%-kal. Ebből a 17 sikertörténetből sok úgy következett be, hogy gazdag országok intézményeit nagyjából átvették a volt gyarmatok (USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, valamennyire Málta).

A valamennyire is teljes konvergencia tehát a múltban nem volt gyakori, mintahogy az sem, hogy az országok relatív GDP-je pont 50% körül legyen. Ugyanakkor most egy sor érdekes ország van ebben a helyzetben: Romániát, Horvátországot és Bulgáriát kivéve minden volt szocialista EU országban magasabb az egy főre jutó GDP, mint Magyarországon, és így a relatív GDP-jük már 50% fölé került. Hasonló szinten van Oroszország, Kazahsztán és Malájzia is, de mindhárom esetben az olajnak nagy szerepe volt a GDP növekedésében. Törökország is már 40% felett van.

Hanyatlás és melankólia

A 70% körüli relatív szintről vissza is lehet esni persze. Argentína, Chile és Uruguay relatív egy főre jutó GDP-e valaha volt 70% felett is, majd a 80-as évekre mindegyik 50% alá esett (most Chile talán éppen e fölé a határ fölé kerül ismét, több évtizedes piacbarát politikát követően).

Olaszország és Spanyolország a fenti definíció alapján éppen csak beférnek a konvergált országok közé, és a strukturális problémáikat ismerve nem lenne meglepő, ha a következő 10 évben ezek az országok is lecsúsznának. Cipruson, Görögországban és Portugáliában ez a lecsúszás 50% körülre már bekövetkezett a válság során, és ez utóbbi ország a 70% os relatív szintet nem is érte el soha. Az EU tagság – integráltság a gazdagabb szomszédokkal, intézményi keretek valamelyest garantálása – valószínűleg segít. A lecsúszás, eddig legalábbis, nem latin-amerikai mértékű és jellegű Dél-Európában. De az világosan látszik, hogy az EU tagság megfelelő egyéb tényezők nélkül, önmagában nem garancia a konvergenciára.

A fenti táblázatban a maradék országok (tehát a „maguktól” konvergált, nem billegő esetek) jó részében az oktatás rendkívül magas szintű és erre a múltban is nagy hangsúlyt fektettek. A 2012-es PISA teszt matek rangsora úgy kezdődik, hogy Szingapúr, Hong Kong, Tajvan, Dél-Korea, Japán... Én nem feltétlenül költöttek ezek az országok kormányai sokkal többet a GDP arányában oktatásra, mint Magyarország, de a minőség valahogy mégis jobb lett – és a GDP növekedésével a százalékokat tipikusan nem vágták vissza, ami növekvő abszolut költekezést jelentett.

A jómódú országokban drága a munkaerő és jók az intézmények

A felzárkózásra persze nincs tuti recept, részben azért, mert olyan kevés eset következett be. Jó esély van ugyanakkor arra, hogy a viszonylag jó minőségű és széles körű oktatás legalábbis szükséges feltétele a közepes jövedelmi szintből való kitörésnek. Egy ideig működhet az olcsó, nem túl képzett munkaerőre épülő növekedési modell, de a magas életszinvonal eléréséhez az kell, hogy a munkaerő drága legyen, de mégis megérje alkalmazni.

Az oktatáshoz valószínűleg jó „intézményeknek”, piacbarát gazdaságpolitikának kell párosulnia, és ez utóbbiakban is inkább a lecsúszás felé halad Magyarország.

Ami pedig az oktatást illeti, Magyarország a PISA tesztben valamivel Olaszország és Spanyolország alatt teljesít. Ha ez nem javul, akkor jó eséllyel a relatív GDP-ben a 70% körüli eredmény a maximum, de valószínűbb, hogy még az sem elérhető. A munkaképes korú lakosság ugyanis csökken (gyorsabban, mint az egész lakosság), és a csökkenés üteme gyorsulni fog 2020-ig, amikorra kb. évi 1%-os lesz – nulla nettó vándorlást feltételezve. Nem lenne nagyon meglepő, ha a láthatatlan plafon megint életbe lépne, és a relatív GDP visszapattanna az 50% körüli szintről.

Ha tetszett a poszt, kövesd a Guruló hordó blogot Facebookon!

 

Vagy iratkozz fel hírlevelünkre!