A "Dyatlov-incidens" mind a mai napig a XX. század egyik legfurcsább megoldatlan rejtélye. 1959. január 27-én egy csapat orosz egyetemista vág neki egy jókora sítúrának az Urál-hegységben, melyet Alekszejevics Dyatlov szervez meg. Február elsejének éjszakáján tábort vernek a helyi őslakos manysik által Halálhegynek nevezett magaslat csúcsán. Tüzet raknak, beszélgetnek, (talán még énekelgetnek is) majd hálózsákba bújnak és aludni térnek a mínusz húsz fokos hidegben. Másnapra mindannyian halottak. A nyomozás adatait egyébként 30 évre titkosították. Mondjuk ez nem is csoda, hiszen rengeteg furcsaság van benne. Példának okáért: A nagy sátor oldalvásznát belülről vágták ki, mintha iszonyú pánikban, a falon át próbáltak volna meg menekülni a bent lévők. Az egyik lánynak hiányzott a nyelve, és úgy tört el minden bordája és mozdultak el a belső szervei, hogy külsérelmi nyomot nem találtak rajta. Két test erősen radioaktív volt. Ketten megégtek - de koromnak vagy szénnek nyoma sincs. A tábornál megtalált holttestek narancssárga színűre változtak. A végzetes éjszakán 50 kilométerre egy másik csapat táborozott, akik az égen a Halálhegy fölött cikázó-villogó kék és vörös fényekről számoltak be. Az egész Dyatlov-incidens tele van rendkívül homályos foltokkal mindmáig. Éppen ezért tökéletes alapanyagként szolgált a készítőknek.
A történetünk a Dyatlov-hágó lábánál elterülő kihalt városkában veszi kezdetét. Ide érkezünk meg mi, mint névtelen kalandorok. Azért előtte még kapunk egy klassz kis cell-shaded intrót amiben Sean Bean (aki rögtön azzal indít hogy meghalt...mily meglepő) felvázolja nekünk a hegyen történt - valós - eseményeket. Innentől kezdve viszont megkapjuk az irányítást és tulajdonképpen szabadon mászkálhatunk. Bejárhatjuk az elhagyatottnak tűnő kis települést, majd miután ráuntunk arra hogy senki emberfia sem nyit nekünk ajtót, nekivághatunk az erdőnek. Utunkat kisvártatva egy beomló barlang keresztezi, aztán mire magunkhoz térünk, már éjjel van és koromsötét. Sátrunkból kimászva, majd iránytűnket, zseblámpánkat és térképünket magunkhoz ragadva nekivághatunk felfedezni a hegység rejtette borzalmakat.
A Kholat a klasszikus walking simulator horror zsánert erősíti, ám az egészet megspékeli a magány és izolált környezet gerjesztette nyomasztással. A három epizódra osztott játék során a Dear Estherhez hasonlóan elrejtett naplórészletekből tájékozódhatunk a titokzatos történésekről. Kapunk kilenc előre megadott koordinátát, aztán mehetünk amerre látunk (vagy épp nem látunk). Nekem ez bejött, nem szeretem ha csőszerűen vezetnek végig egy sztorin (hallod Call of Duty?) hanem szabadon bejárhatom a terepet. No, azért a Kholat nem lett sandbox játék, csupán olyasmit képzeljetek el mint annak idején a Slender - The Eight Pages volt. Tehát szabadon bejárhatjuk a területet (ami nem épp kicsi) és minden egyes feljegyzett koordinátánál valami érdekességre lelhetünk. Mindazonáltal bizonyos helyen találhatunk a sziklákra felvésett újabb koordinátákat, ezekhez is érdemes ellátogatni (már csak a másik befejezés végett is). Alapjáraton a Kholat végigvihető 5-6 óra alatt, de azért aki mindent fel akar fedezni, az nyugodtan számoljon olyan 10 órás játékidővel. És persze érdemes hozzávenni azt is hogy nemegyszer el fogunk majd tévedni, vagy éppen körbe-körbe bolyongani egy adott résznél. A naplórészletekre ugyan figyelmeztet a játék (papírsuhogást hallhatunk közelükben) ám néha nagyon körülményes rájuk bukkanni. Ettől függetlenül játékosa válogatja hogy mindez kinek lesz frusztráló, avagy hangulatos. Nekem utóbbi lett. Nagyon élveztem a magamra hagyottság érzését és a különféle misztikus, természetfeletti események is csak fokozták a hangulatot. Picit felsejlett egy kis The Blair Witch Project hangulat is, főleg az erdős részeknél.
Vannak ám ellenfeleink is a játékban. Egyrészt a természet erővel kell megküzdenünk, másrészt néha belebotlunk majd jól elrejtett csapdákba. De amikre kiváltképp érdemes lesz ügyelnie minden új kalandornak, azok a különös szellemalakok akik a fák között bolyonganak és néha a legváratlanabb helyzetekben képesek az életünkre törni. Volt egy rész amikor elértem egy nagyon (nagyon!) sötét erdős területhez. Na, ott bolyongott 2 ilyen szellem, és basszus, kész művészet volt ellavírozni közöttük, már csak a majdnem vaksötét és elemlámpám az Amnesia: A Machine For Pigs játékban látott folytonos pislákolása miatt is. Tehát a paráztató hangulat és a nyomasztó atmoszféra a helyén van, néha ugyan túlságosan is egyértelmű hogy mely játékokból kölcsönözték az inspirációt a készítők, azonban jótól lopni nem bűn. A grafika gyönyörű, az Unreal 4 motor igencsak megcsillogtatja tudását. A zene is kifejezetten szép (főleg a játék végén felcsendülő dal, melyet az a Mary Elizabeth McGlynn ad elő, aki a Silent Hill fanoknak biztosan ismerős), játék közben pedig mikor vészjóslóan felcsendül, nem győzzük majd a környező terepet pásztázni zseblámpánkkal magunk körül. Arra mondjuk már a kezdetektől fogva kíváncsi voltam hogy a Kholat bedobja-e a konteókat, melyek a Dyatlov-incidens körül kialakultak az idők folyamán.
Ugye korábban a készítők azt ígérték hogy a játék csupán érintőlegesen nyúl ezekhez a teóriákhoz, nem pedig alapul veszi őket. Nos, ebből annyi valósult meg hogy a Kholat tényleg bedob néhány jól ismert konteót, kezdve az UFO-k és a természetfeletti közreműködésétől egészen az ősi manysi törzsekig. Én már tényleg csak azt vártam hogy valahol belefutok egy jetibe, de szerencsére ilyesmire nem került sor. A játék vége egyébként felettébb érdekes lett, a képet mi magunk rakhatjuk össze és értelmezhetjük kedvünk szerint. Azt pedig hogy kit alakítunk a kaland során, mindenki értelmezze maga. Előre szólok: nem lesz egyszerű. Ha az általam olyannyira imádott Dear Esther okozott némi fejtörést a végét illetően, akkor itt is el fogtok majd gondolkodni a magyarázatokon, erre mérget vehettek. Mindent összevetve elmondható hogy a Kholat igencsak jó kis túlélő-horror játék lett, bátran tudom ajánlani mindenkinek - bár azoknak különösképp, akiket valaha is komolyabban érdekelt a Dyatlov-incidens. Ezekre a hideg időkre pont ideális.