Uborkás sör, uborkás limonádé, uborkaleves, uborkasaláta, savanyú uborka, mustáros uborka, fűszeres uborka, tormás uborka, mézes uborka, borsos uborka, uborkás kerékpárút, uborkás hajó, uborka kulcstartó és így tovább.

Az uborkának tényleg legalább ötven árnyalata van a német Spreewaldban.

A kelet-német tájegység zárt világát azonban nemcsak az uborka miatt érdemes felkeresni. Izgalmas világba csöppenünk, ahol a legnagyobb ellenséggé az autó és a hangos beszéd válik. A legjobb barátunk egy csónakos lehet, aki saját erejével tolja alattunk a legnépszerűbb közlekedési eszközt, s akitől a misztikus világ ezernyi történetét tudhatjuk meg. A legnagyobb csoda pedig, ami itt történhet velünk, hogy lelassulunk és élvezzük, hogy van még a világon olyan hely, ahol nem zavarja a természet hangját egyetlen autópálya sem, ahol a nemcsak az uborkának, hanem a zöldnek is legalább ötven árnyalata létezik.

Három napot töltöttünk ott és legalább három napig tudnám mesélni, hogy miért tetszett nekem annyira a Spree-folyó ágai által szabdalt kelet-német táj. Fogom is itt emlegetni még a blogon, de most kezdjük először egy uborkás szemüveggel. Akarom mondani, hagyjuk, hogy az uborka vezesse utunkat!

A gyár, amely megúszta az államosítást

Olyan barátsággal köszönt két szláv akcentusú hölgy a SpreewaldRabe uborka-feldolgozó előtt bennünket Lübben településen, mintha ezer éve ismernénk egymást. Alig pár órája tartózkodunk a Spreewaldban, de abban már biztosak vagyunk, hogy itt az emberek nagyon kedvesek az idegennel, még akkor is, ha akcentussal beszéli a németet. Különös kiejtésük nekik is van, hiszen sokan itt a szorbok leszármazottai. Az uborkagyár két, kékfestő anyagból készült „munkaruhájába” – ők hívják így – öltözött dolgozója közül azonban csak az egyik szorb, a másik, Olga 3000 km-ről, Oroszország szívéből származik. Ettől függetlenül még soha senkit nem hallottam ilyen lelkesen beszélni egy vezetett túra során. Talán az uborka teszi?

Vagy a fűszernövények? Kiderül, hogy a feldolgozó a helyi termelőktől vásárolja az uborkát, de a fűszernövényeket ők maguk termelik meg. Olga próbára teszi a kíváncsi csapatot és egy kaporra emlékeztető bokorból megkínál bennünket. Tízből kilencen mondjuk, hogy kapor, s csak egy hölgy találja el, hogy édesköményről van szó.

Két rágcsálás között megtudjuk, hogy a Spreewaldban élő németek nem voltak annyira oda az uborkáért, de a szorbok megszerettették velük. Mit megszerettették, népi eledelt, megélhetési forrást és kultuszt csináltak belőle. A gyár alapítójának célja 1898-ban éppen az volt, hogy az isteni uborkát és tormát, amely a környéken termett, a folyón minél több helyre eljuttassa. Sikerült neki, nemcsak akkor, egészen a mai napig, hiszen a SpreewaldRabe termékeket az egész világon, az USA-tól Japánig, Európától Dél-Kelet Ázsiáig mindenhol ismerik. Házaságok és öröklések révén a gyár története még ma is visszavezethető az 1898-as alapítóhoz. Azt azonban, hogy ma is létezik és nem darálta be a 40 évig itt „vendégeskedő” kommunizmus, Kurt Belaschk-nak köszönhető. Egyetlen lehetőséget kapott, hogy az üzemet ne államosítsa az akkori hatalom, ha 9 fő alatt marad a dolgozók létszáma. Megoldották, túléltek és ma már 50 dolgozójuk, s csaknem ugyanennyi fajta termékük van. A gyárban pörögnek az uborkák, a konzervdobozok és üvegek a futószalagon, az udvaron hegyekben állva savanyodik a környék zöld „aranya”, Olga pedig vagy egy fél órán át csak a termékeket mutatja be. Meglepődöm, amikor kimondja a szót, lecsó, amelyhez Magyarországról érkezik a paprika. S igen, a sok-sok uborka között ott virít a piros lecsó, hiszen van, hogy az uborkában is uborkaszezon van. Mire a termékpaletta legviccesebb tagjához, a piknik uborka bemutatásához (egy üvegben egy uborka) érünk már teletömjük magunkat a kóstolásra kitett fokhagymás, mézes, fűszeres, kapros uborkával. Az én kedvencem a Senfgurke, amely fehér színű és sokkal nagyobb, mint a zöld uborkák, az íze pedig lágyabb, omlós állagú.

S hogy mit esznek a Spreewaldban az uborkához? Természetesen zsíros kenyeret, amiben itt egy kis tepertődarab is jut.

 Az étterem, ahol a limonádéban is uborka van

Sokkal érdekesebb azonban, hogy mi mindent készítenek még uborkából!? A legelképesztőbb dolgokat is. Kenyeret, természetesen! Salátákat, minden mennyiségben! Uborkás sört! S persze még limonádét is. A Spreewald is az a hely, ahol nehéz választani a jobbnál-jobb éttermek közül. A Kaupen No 6. étteremre azért esett a választásunk, mert közvetlenül a folyóparton, egy eldugott helyen található, étlapján egyértelműen a helyi termékek részesültek előnyben, s az ő spreewaldi hallevesükre sokan esküdtek.

 Az első dolog, ami elénk került, az az uborkás limonádéjuk. Csupán három összetevő: bazsalikom, uborka, s zöld citrom. Az eredmény pedig egy felfrissítő ital, amely még az emésztésben is segít.

Az ételre panaszunk nem lehetett, sőt. A hallevesük kellemesen savanykás volt, a halat a folyóból fogták ki, az uborkasaláta pedig tejfölös és kapros volt. A malac tarjára pedig a szomszédos mustár manufaktúrából érkezett egy magos mustár. Már csak egy jó desszert hiányzott, amely nem is lehetett volna más, mint a híres spreewaldi Plinse, azaz élesztős palacsinta (amelyről még lesz szó, amint kipróbáltuk az eredeti receptet, jövünk is az édes történettel itt a blogon). Aki otthon van a Spreewaldban, az most rögtön mondaná, hogy de kimaradt az autentikus vacsorából a lenolaj. Hát nem, mert, hogy a palacsintát lenolajon sütik!

 A kastély, ahol a piramis tövében isteni az uborkaleves

Már nem emlékszem, hogyan találtam rá Pückler hercegre, de azt hiszem, hogy van pár dolog, ami hozzá vonzott. Hermann Fürst von Pückler-Muskau (1785–1871) kertépítész, utazó, író, a nők bálványa és nagy hódítója, annak a részéhez tartozott az úri világnak, aki sohasem unatkozott. Alkotott vagy utazott. Alkotott egy fagylaltot (amelyet ma is kapni kastélya éttermében), alkotott, amikor leírta utazásait és alkotott egy óriási kertet. A Branitz kastélyba sírhelye, egy földből készült piramis hozott elsősorban.

Az egykori szántóföldön kialakított csaknem 600 hektáros parkban mesterséges dombok, tavak és csatornák találhatóak, amelyekben az ember visszatükröződni látja a Spreewaldot is és a világ felfedezésének végtelen lehetőségét. A kastély éttermében egy uborkalevessel búcsúzott a Spreewald tőlünk, igazi nyárias kiadásban, hidegen, kaprosan, selymesen.  

 A múzeum, ahol a titkos recepteket őrzik

Németország egyetlen uborkamúzeumjaként hirdette magát Lehde településen a Spreewaldban ez a kis múzeum. Valóban kicsi, de annál több érdekességgel szolgált. Először is a híres, helyi kedvességgel, amelynek köszönhetően ismét uborkákat, uborkás kenyeret spreewaldi szalámival kóstolhattunk.

Szerencsére a mustárjai már aznapra elfogytak, mert amíg mindenből nem ettünk, addig a hölgy be sem engedett bennünket, s ennyi minden után a mustár már nehezen fért volna bele. Először ízelítőt kaptunk a helyi parasztok életéből, majd egy pajtának tűnő részben felbukkantak a falakon az uborkareceptek. Csak úgy jöttek elő az emlékeim, amikor nagymamám mondogatta, hogy „Most a két rész ecethez egy rész víz jön Tündike!”, s lám-lám nem is annyira titkosak a spreewaldi savanyú uborkák receptjei, már a nagymamám is hallhatta.

 A kerékpárút, ahol az uborka zöldje csupán csak egy a sok árnyalatból

A Spreewald uborkaföldjei, folyópartjai, erdei útjai, varázslatos falvai között kanyarog 260 km hosszan az Uborka Kerékpárút. Már csak azért is élvezetes ezt a közlekedési formát választani, mert az erdő csöndjét, a folyó közelségét a csónakázások után kerékpáron és gyalog élvezhetjük a legjobban. Valamint viszonylag kevés a műút, az egyik településről a másikba eljutni csak nagyobb kerülőkkel lehet. Ennek a környéknek évszázadokon keresztül a fő közlekedési eszköze a csónak volt, így az úthálózat kevésbé fejlődött. Kerékpáron viszont jól bejárhatjuk az UNESCO Világörökség részét képező Spreewaldot. Közben megállhatunk a fogadókban egy-egy uborkás fogásra, vagy vásárolhatunk a termelőktől, beugorhatunk múzeumokba és megcsodálhatjuk a folyópart zöldjét, amelynek árnyalatai így nyáron a zöld legváltozatosabb palettáját sorakoztatják fel.

  A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu    

Az utazásunkért köszönet illeti a Német Nemzeti Turisztikai Hivatalt, akiktől mi is rengeteget inspirálódunk, kövessétek a facebookon itt az oldalukat.