„Azért volt barátnőm, kemény negyed óráig. Ez alatt az idő alatt a lány pénzt kért tőlem” - egy komoly önbizalomhiány az alapoktól elkaszálhatja a randi sikerét. Levélírónk járt már pszichológusnál, elkezdett edzeni, mégis, a sok kudarc miatt úgy érzi, hanyagolni kéne egy időre a barátnőkeresést. Korábban úgy gondolt egy jövendőbeli barátnőre, mint valami Szent Grálra, akit mindenképp meg kell találnia. Most már egyre kevésbé érzi ezt.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Halihó Mindenkinek!
Úgy döntöttem, én is megosztom veletek életem párkapcsolati szempontból dicstelen történetét. 26 éves srác vagyok, és soha nem volt még kapcsolatom nővel, sem szexuálisan, sem párkapcsolatilag. Nem azért mert meleg lennék, a lányokat szeretem, csak fordítva ez már nem igazán van így, ők kevésbé lelkesednek értem. Tinédzser koromban mélyen átlag alatti külsővel rendelkeztem (erősen pattanásos arcbőr, kisgömböc szerű erősen elhízott testalkat, stb.), melyhez fokozódó önbizalomhiány és befelé forduló személyiség társult.
Akkori helyzetemet jól jellemzi, hogy kb. minden lányba „beleszerettem”, akinek egy kedves szava is volt hozzám. Kezdeményezni azonban sose mertem, így még az esélyét sem adtam meg annak, hogy bármi is kialakulhasson.
Tulajdonképpen sokáig úgy viselkedtem, mint a viccben az az ember, aki minden nap imádkozik Istenhez azért, hogy legyen egy ötöse a lottón, mígnem az Úr elunja, és lekiált, hogy „legalább egy lottószelvényt vegyél”! A gimi végeztével reménykedtem benne, hogy talán az egyetemen, új környezetben jobbra fordul a sorom, de természetesen csalatkoznom kellett, nyilván nem tudtam egy csapásra megváltozni. Annyi mindenesetre leesett, hogy nem várhatok a csodára.
Úgy véltem, a fő problémám az önbizalomhiány, melynek okát elhízott testalkatom mellett abban láttam, hogy még sosem volt barátnőm – viszont azt is gondoltam, hogy eddig azért nem sikerült meghódítanom senkit, mert önbizalomhiányos vagyok… vagyis ördögi körben éreztem magam. Ekkor még tényleg elhittem azt a hollywood-i maszlagot, hogy csak egy barátnő kell a boldogságomhoz, és ha az megvan, egy csapásra megváltozik minden, önbizalmam is lesz. Kövérségemet kampányszerű éheztetésekkel és kocogással igyekeztem leküzdeni, sikertelenül. Mivel élőben nem mertem ismerkedni, a neten próbálkoztam, kezdetben a rám jellemző naivitással. Én pl. őszintén meglepődtem azon, hogy a lányok nem írnak vissza. Az is előfordult, hogy komplett verset írtam, az egyik alkotásomon több napig dolgoztam, végül vagy 10 versszak lett, és utóbb kiderült, hogy egy kamu profilnak küldtem el…
Végül hosszas társkeresőzés után kb. 20 évesen csak eljutottam addig, hogy randizni mentem egy lánnyal, de nem volt benne sok köszönet. Iszonyatosan izgultam, gyomorgörcs megvolt már órákkal az esemény előtt, a találkozó – melyre szintúgy verssel érkeztem – meglehetősen kínos volt, a lány se volt különösebben csinos, ennek ellenére még háromszor találkoztunk, míg ő végre kimondta azt, amit én nem mertem: nem szeretne kapcsolatot. Ezután hosszú évekig hiába próbálkoztam, rövidebb-hosszabb időkre fel-felregisztráltam oldalakra, majd eljött életem mély- és fordulópontja.
Ekkorra már elvégeztem az egyetemet és dolgozni kezdtem. Szintén a neten (hol máshol) összeismerkedtem egy lánnyal, meglehetősen szépnek találtam, és meglepő módon szinte azonnal találkozni akart velem. Örültem, mint majom a farkának, a randin persze izgultam, mint állat, de a lány nagyon jó fej volt, jól alakultak a dolgok, gyanúsan jól… Kb. egy óra múlva már egymás kezét fogtuk, ő azt mondta, járni szeretne velem, mert aranyos és kedves vagyok, én készséggel belementem. Így tulajdonképpen – technikailag – azért volt barátnőm, kemény negyed óráig. Ez alatt az idő alatt a lány pénzt kért tőlem, mert állítása szerint bajba került a munkahelyén, és kirúgják, ha nem szerez be valami cuccot, én pedig az első sokkból még nem felocsúdva átnyújtottam neki egy tízezrest. Kellett pár perc, mire felfogtam, mi történik, közben a csaj azzal tetézte a dolgot, hogy nem vennék-e neki egy új cipőt, mert jön a tavasz. Végül csak összeszedtem magam, és megmondtam neki, hogy ez a viselkedés számomra nem elfogadható, de ezt is úgy, hogy a végén még én magyarázkodtam, mikor azzal vádolt, hogy nem bízok benne, pedig ez a párkapcsolat alapja. Pár percnyi „veszekedésünk” – mely során elvetélt kísérletet tettem az imént odaadott tízezres visszakérésére – azzal zárult, hogy megkérdezte, akkor megveszem-e neki a cipőt, mire azt mondtam, hogy nem, és elköszöntünk egymástól.
Az eset után padlóra kerültem, minden eddiginél jobban megmutatkozott az életképtelenségem. Utáltam az életem, a munkám, a nőket, a társadalmat, de leginkább persze saját magamat, csak a barátaim tartották bennem a lelket. Miután elvetettem abbéli ötletemet, hogy az alkoholhoz nyúlva módszeresen leépítem magam, végül megléptem azt, amit ez idáig tán büszkeségből is elutasítottam, és pszichológushoz kezdtem járni.
Megint csak naivan azt vártam, hogy a pszichós csávó majd néhány tuti módszerrel rövid időn belül kihúz a katyvaszból és férfit farag belőlem, így némiképpen csalódott voltam, mikor arról tájékoztatott, hogy ő nem tud megváltoztatni engem, az az én feladatom, csak segíteni nekem. De az a néhány alkalom semmi esetre se volt haszontalan. Beláttatta velem pl. hogy egy nőnek (meg senkinek) nem kell mindig megfelelni, hogy ismerkedéskor ne az érdekeljen, én megfelelek-e a lánynak, hanem hogy ő megfelel-e nekem, és hogy az önbizalomnak – ahogy a szó is jelzi – belülről kell fakadnia, nem lehet azt egy barátnőből és egy párkapcsolatból „kiszipolyozni”. Elindultam hát az önismeret rögös útján, és azóta – Egervári Sándor szavaival élve – a fejlődés megkérdőjelezhetetlen. Munka mellett elkezdtem egy új sulit, többet járok el kikapcsolódni, új hobbikat találtam, gátlásaimat leküzdve elkezdtem edzőterembe járni, és egész sokat fogytam.
De legfőbb célomhoz, a barátnőszerzéshez csak nem értem még el. Az elmúlt években voltam pár randin, de egyikből se lett semmi. Ez nyilván az én hibám is, minden pozitív előrelépés ellenére még mindig sok a gátlás bennem, meg hát kinézetileg még mindig csak egy átlagot alulról súroló állapotot sikerült elérnem.
Most pedig úgy érzem, nem igazán tudom, hogyan tovább. Talán még egy pszichológus? Vagy hanyagoljam egy időre a barátnőkeresést? Amiből így kb. egy évtizednyi hiábavaló keresés után kezd egyre inkább elegem lenni. Korábban úgy gondoltam egy jövendőbeli barátnőre, mint valami Szent Grálra, akit mindenképp meg kell találnom. Most egyre kevésbé érzek így, és egyre többször azon töprengek, mi lenne, ha feladnám ezt a projektet, és megpróbálnék egyedül boldog lenni. Viszont nem szeretnék szüzen elhalálozni, a prostizás meg nekem nem pálya…
