Nagymamám hozott haza a karácsonyi pásztorjáték előadásról, és a folyosón elhaladtunk a gyerekszobánk mellett. Benéztem, és megláttam a feldíszített, és különböző szinekben világító és ragyogó karácsonyfánkat. Emlékszem a teljesen elborító izgatottságra, ami akkor elöntött. Berontottam az ajtónkon, beszaladtam a szobánkba, és ott állt a fa az ajándékokkal, és senki nem volt benn. Berongyoltam a szüleim hálószobájába, és mindenki ott ült. Izgatottam sikongattam nekik, hogy hát itt volt a Jézuska, hát ott a fa és az ajándékok, hogyhogy ők meg itt ülnek? Emlékszem a szüleim "meglepettségére", eljátszották nekem, hogy fogalmuk sincs semmiről. Megragadtam apám kezét, és átvonszoltam a gyerekszobánkba, hogy megmutassam neki mi van ott. Még óvodás lehettem, 5-6 éves, mert mire iskolába kerültem, megmondták otthon mi a helyzet a Jézuskával és a karácsonyi ajándékokkal.
Az ajándékokra nem emlékszem, de a lelki állapotomra, a szüleim arckifejezéseire és a mindent elöntő örömre kristálytisztán és stabilan bevésődött a memóriámba. Az történt, hogy valami rettenthetetlen győzelmet arattam, mert Én. Egyedül. Vettem. Észre. Az. Ajándékokat. És senki más nem előttem. Apuék hümmögtek, hogy ők nem is értik, hogyan történhetett ez, hogy semmi nem tűnt fel nekik, hogy Jézuska odarámolta azt a sokmindent. Megdicsértek mindketten, hogy mindezt én vettem észre legelőször a családban. Arra az örömre emlékszem abból a nyolcvanas évek eleji Szentestéből, hogy a szüleim megdicsértek. Úgy igaziból ahogy kell, én meg ragyogtam, ujjongtam, és szétrobbantam a büszkeségtől a családom előtt. Akkor még nem tudtam, hogy ez soha büdös életben többet nem fog újra előfordulni.
Azután félig felnőttem, szerveztem 17 évesen középiskolásoknak fotópályázatot. Úgy értsétek, hogy egy az egyben mindent: koncepció felépítése, szponzorkeresés, zsűrikeresés, meghirdetés, médiahirdetés, sajtójelenlét a megnyitón, zsűrizés, díjkiosztás, sajtómegjelenés mindenről. És a végén kerestem 30 000 Ft-ot, amit ahhoz viszonyítsatok, hogy akkor havi 500 Ft volt a zsebpénzem. Nem dicsértek meg. Most így utólag, felnőtten azt gondolom, hogy marha nagy dolog, ha egy 17 éves kislány tök egyedül összeránt egy ilyet tapasztalat és segítség nélkül. Én valószínű, nem csak megdícsérném a családunkban lévő bármelyik gyereket, hanem meg is ünnepelném.
Azután 18 évesen fotópályázatokat nyertem, ilyenkor anyámék eljöttek a megnyitókra, azaz nem szartak bele, de nem dicsértek meg. Fotóriporter lettem, mutogattam a szüleimnek az újságokban a nevemmel megjelent képeket, de nem volt rá semmilyen reakció. 6 évig voltam fotóriporter, 2003-ban hagytam abba, amikor elvesztettem az érdeklődésem a szakma iránt, mert azt éreztem, hogy nem tudok jobb lenni, fejlődni. És mindenki más jobb nálam. És közben ötször elmentem a Cannes-i Filmfesztivákra, amiből háromszor én voltam az egyetlen magyar akkreditált fotós. A harmadik évben már meghívásos helyem volt a cannes-i szervezőktől, jelentkeznem se kellett. Minden évben, mikor hazajöttem, csináltam egy fotókiállítást a képeimből és végigturnéztam az összes tévécsatorna reggeli beszélgetős műsorait, arról csevegve milyen érzés világsztárokat fotózni. Anyámék becsülettel végignézték ezeket az interjúkat.
21 évesen alapítottam céget, rendeztem konferenciákat, ami az elmúlt 20 évben mind azért volt valamennyire érdekes, mert a munkám lefordítva azt jelenti, hogyha létrehozok valamit, az benne van az újságban. Pár év múlva filmproducer lettem, nyertem pénzt pályázatokon, Jancsó Miklós film társproducere voltam, ami szerintem menő, de arra se volt reakció.
Itt van ez a blog, kb. 100 feletti van annak a száma, ahány újság-rádió-tévé interjút adtam már ezügyben, talán ez megy már a legrutinosabban. Szóval az elmúlt hetekben arra jöttem rá, hogy azért hajszolom 25 éve a látványos, egyedi, és átlagtól eltérő projektek létrehozását, mert azt gondolom a hétköznapi munka, élet és személyiség felmutatásával nem lehet a szüleimet kizökkenteni. Valami nagyobb, látványosabb, csillogóbb eredmény kell, aminek az lenne a hatása, hogy ... mi is?
Apám versenysportoló volt, és nagy álma volt, hogy valamelyik gyerekéből is az legyen. Ehhez a nővérem járt a legközelebb, aki asztalitenisszel egész szép eredményeket ért el. Rendszeresen versenyzett külföldön, és a válogatott tagja is volt, de 18 évesen abbahagyta. Apám minden vidéki és külföldi meccsére fuvarozta őt és csapattagjait, és természetesen végigülte az összes meccsét. Azt nem tudom, hogy amikor nyert Ági, akkor gratulált e neki? Mondjuk ha én lettem volna élsportoló és olimpiai aranyat viszek haza, azért csak gratulált volna, nem? De nem lettem az, szóval ezt cseszhetem. És Nobel-díjat se kaptam semmiért.
Egyébként a bátyámat és a nővéremet se dicsérték meg semmiért, és mi se dicsérgettük egymást semmiért. Tőlük se kaptam gratuláló telefont semmiért, de mondjuk valahogy tőlük nem is várom. Pár hónapja azt mondtam a nővéremnek a kocsiban, hogy gratulálok, hogy a két gyerekét úgy nevelte fel, hogy ilyen jó emberek lettek belülük. Hogy mindkét gyerek, 19 és 17 éves, fantasztikusak és érzékenyek, és jó emberek, és ehhez szeretnék neki gratulálni, mert ez az ő eredménye. És Ági valahogy annyira nem tudott mit kezdeni ezzel, hogy leállított, hogy jól van már, fejezd be. Szóval ez gyors figyelmeztetés volt arról, hogy komoly hiányosságaink van ezen a téren nekünk testvéreknek is egymás között.
Az évtizedek alatt a személyiségem maximalista lett. Semmi nem elég jó, ha elkészítek valamit, akkor csak a hibáit látom. És persze mindig mindent lehet jobban csinálni és törekszem is arra, hogy jobb legyen a következő. Nem lehetek okos, mert ismerek magamtól sokkal okosabb embereket, és hát ha ők az okosak, én hogyan lennék az? Évente rendezek 1-2 konferenciát, amikről mindig másnap hosszú hibalistát írok. Nagy álmom, hogy egyszer rendezzek egy olyan konferenciát, amiben nem találok hibát. Most novemberben volt 19 éve, hogy ez a munkám, de még nem sikerült ezt elérnem. Apropó, novemberi konferencia. Az egyik TOP 5 ügyvédi iroda partnere, ami vett két jegyet a konferenciára, másnap írt nekem egy levelet. Szoktam általában gratuláló levelet kapni, de azok szinte kivétel nélkül ilyen semmitmondó 2 soros gratuláló emailek. No de ez:
Kedves Rita!
Engedje meg, hogy gratuláljak a tegnapi konferenciához, kiváló lineup, információgazdag, kiegyensúlyozottan magas színvonalú prezentációk, pörgős menetrend, kellemes helyszín. A konkurens konferenciaszervezők felköthetik az alsóneműjüket!
Kérdezem, hogy az elhangzott prezentációk esetleg megkaphatók-e emailen.
Köszönöm,
üdv, György
Elolvastam ezt a levelet, visszaírtam neki, hogy : "Ez a levél jól esett, különösen egy jegyvásárlótol, aki ráadásul egy menő ügyvédi iroda partnere ;)" és elpityeregtem magam egy kicsit, mert én még sohasem kaptam ilyen levelet senkitől. Szóval kitettem az FB oldalamra, meg elküldtem pár embernek külön. Gratuláló leveleket minden konferenciám után kapok, de nekem csak azok számítanak, akik jegyet vettek, mert ők fizettek érte, azaz sokkal kritikusabbak. Az ingyenjegyes hálás, és egy meghívás után nem írna vissza egy kritikákkal megtűzdelt levelet, mert az ugye milyen lenne?
Na de most jön a lényeg. Megkaptam ezt a levelet és felhívtam a szüleimet, és mondtam nekik, hogy "előző nap volt konferenciám, és ugye mindig kérdezitek milyen volt, na most beolvasnék nektek egy levelet, amiből kiderül milyen." - és beolvastam. És.. csend volt a vonal túlsó végén. Kapaszkodtam a telefonba és nem vettem levegőt, nehogy lemaradjak valamiről. De egy kukk nem jött ki belőlük, pedig milyen egyszerű lenne mondani, hogy wow, és ügyes vagy kislányom, vagy mittudomén, nem? A néma már kissé kínos csendet anyám törte meg: - És mennyit kerestél vele, kicsim?
Később letettem a telefont, magam elé bámultam, és arra jöttem rá, közel 41 évesen, hogy megszakadhatok, lehozhatom a csillagokat az égről, akkor sem elég jó semmi ahhoz, hogy gratulálni lehessen érte. Nem tudok elég jó lenni nekik ahhoz. Tök mindegy mit hozok létre, hogy akármit is, azt megírják az újságok, rengetegen fizetnek érte, és a rendezvényeim által létrehozok valamit, amit sokan használnak, és a javukra fordítanak, akkor sem lehetek elég jó. Szóval ott akkor a kanapén ülve rájöttem, hogy miattuk lettem maximalista, és ezért nem tudok feltétlenül örülni soha a magam eredményeinek, mert mindig ott lesz minden egyes munkámban a DE.. Mert valahol még most is a szüleimnek akarok bizonyítani, és várom azt az eljönni nem akaró gratulációt tőlük.
És ha a szűk környezetemben dicsérnek meg, akkor mindig valami mérhetetlen szégyenlőséget, elpirulást hoz magával, és legtöbbször nem tudok mit kezdeni a dicsérő szavakkal, vagy szimplán azt gondolom, hogy csak udvariasak és jófejek akarnak lenni velem, ez nem is gondolják komolyan, mert nem volt elég jó, amit csináltam, akkor hogyan lehet azt megdicsérni, ami nem volt tökéletes? És közben arra gondolok, hogy visszafelé, magamban meg miért gratulálok, örömködök minden kis szarnak akár, amit a környezetemben csinálnak mások? És ez azért van, mert amikor megdícsérek valakit és a másik sikerének örülök, akkor az nekem is tök jó. Azaz valami olyat akarok másnak adni, amit én nem kapok meg, azaz olyan mintha magamnak adnám ezt a hiányzó érzést? Neve is van ennek, Imposztor-szindróma.
Akkor ott, november 24-én a telefonkagylót szorongatva rájöttem, hogy mai napig várok arra az érzésre, ami akkor 5 évesen elöntött a szüleim hálószobájában kabátban állva, ugrálva, hogy Úristen, én vettem észre, hogy itt járt a Jézuska, és ezért megdicsértek, és az milyen kurvajó volt. Olyan vagyok, mint a heroninista, aki minden egyes szúrás után a legelső lövés tökéletes élményére vár.
Olimpiai aranyról már lekéstem, de Nobel-díjat még nyerhetek. Na majd hátha azzal sikerül... Addig is elolvasom ezt a cikket.
Kövess Facebookon és Instagramon is.