2017. jún 22.

Eszed tokja áll meg 50 fölött, nem az élet!

írta: Cabe Ferrant
Eszed tokja áll meg 50 fölött, nem az élet!

lead_800x600-8.jpgSulykolják ezerrel, hogy ötven fölött neked már annyi!

Nem tudom ki találta ki ezt az őrültséget, de hogy egy nagy ló volt az biztos. Nála, – náluk - csak mi vagyunk az ütődöttebbek, hogy be is dőlünk ennek a rizsának. És arcunkra ráncosodott éveinkkel büszkén bezárjuk magunkat a saját kis cellánkba, mintha bűnösek lennénk azért, mert elmúltak azok a nyavalyás évek!

Frászkarikát!

Az tény, hogy kevesebb is az energiánk, meg nyűgösebbek is vagyunk, mint rég és van mindenféle rigolyánk. Meg egy nagy adag elszánás a szívünkben, hogy meggyőzzük magunkat: mi már nem vagyunk jók semmire, mi már nem kellünk senkinek. Kimentünk a divatból.

És nagyon szeretjük elfelejteni, hogy gondolkoztunk valaha.

Pechetek van, kedves kor- és kórtársaim! Azt már gyakran elfelejtem beszéd közben, hogy mit is akartam mondani, de hogy mi járt a fejemben a történelem hajnalán, mikor még ifjú voltam, azt nem. Leginkább az, hogy nem dőlök be, nem fogadom el a harsányan hirdetett zöldségeket. Enyém a világ, és akinek nem tetszik, felőlem mehet, ahova akar.

Persze, Magyarországon élek, ahol – állítólag – búsak és bezárkózók az emberek. És jé, tényleg. És jé, tényleg.

Előre engedek egy hölgyet a boltban, magázva köszöni meg. Harminc, negyven éve még tuti tegeződtünk volna, de most már így illik. Akkor tán még egy-két bókot is elsütöttem volna, udvariasan, mert jól esik neki és persze nekem is. Még bármi is kisülhet a dologból.

De most már nem szabad! Az ifjúságmániába belegárgyult világ szerint elkövettem a legnagyobb, bűnt, amit csak ember elkövethet: elmúltam ötven. Vagy hatvan. Esetleg hetven. És nekem már nem lehet…

Érdekes. Mennyire rímel arra, mikor ezt hallottam: „Ehhez te még túl fiatal vagy. Te ezt még nem tudhatod, értheted.”

Akkor is mások akarták meg szabni, mit tehetek és mit nem. Mert: mit szól a világ! És most megint jönnek ugyanazzal a marhasággal… Persze, eltelt közben pár évtized, mégis elvárják, hogy viselkedjünk a korunknak megfelelően. De mi a koromnak megfelelő? És ugyan már, ki mondja meg? Milyen alapon?

Beszéljek arról, hogy még a nyáron, mikor a fogadott nővéremre vártam egy bolt előtt, hogy segítsek neki hazacipelni bizonyos nehéz holmikat s ő megjelent – a hőségre való tekintettel – miniszoknyában? Olyan dögös volt, hogy szólni is alig tudtam, mikor megláttam. Vagy ahol edzeni szoktam, egy nálam jóval idősebb pasi jegyezte meg: „Nem bírom, már úgy, mint rég, alig tudok fél óránál többet lenyomni a futógépen!”

Nem a koron múlnak a dolgok, hanem az elszántságon, az önmagunkba vetett hiten. Az önbizalmon! Ami köztudottan: fejleszthető!

Biztos lesz, aki e sorok olvastán legyint, hőbörög a vén hülye. Valószínűleg ugyanilyen emberek legyintettek rám pár évtizede: csak hőbörög a kis taknyos. Mert bár, időnként sajognak az ízületeim és sokkal lassabban futok, azért hőbörögni nem felejtettem el.

Azt sem, hogy milyen klassz volt az a laza kiscsaj, akivel leálltam dumálni egykor, a villamosmegállóban. Aztán jött a tuja – Emlékszik még valaki erre a szóra? – és ki-ki ment a maga útjára. Ő ma egy ötvenes bombázó lehet, aki szigorú méltósággal követelné meg, hogy magázzam és különben is mit képzelek, hogy megszólítom.

Azt képzelem, hogy mi tettük magunkkal, mi tehetünk róla. Nem, nem az öregedésről, meg a ráncokról. Azért legfeljebb a múló idő okolható, meg rá lehet legyinteni: ez a világ rendje.

De az már nem tartozik a világnak az ő – oly fennen hirdetett és röhejesen közhelyes – rendjéhez, hogy bezárkózzunk és olyan savanyúak legyünk, mint egy képzett ecetes uborka. És – sajnos, - a megoldás a legnagyobb ellenségünkön múlik. Saját magunkon. Papolhatok én itt akárhogy, attól még egy levél se fog leesni a fákról. Mert ami még nem hullott le, tuti odafagyott ebben a hidegben. Nem vagyok akkora ló, hogy azt képzeljem, hogy egy ilyen cikkel egy blogon, majd én megváltoztatom a világot. De annyira vagyok ló, hogy töretlen optimizmussal hirdessem: nem kötelező a dolgoknak úgy lenniük, ahogy vannak!

És a végére egy idézet a zseniális Kiss József Lászlótól:

„– Látod ott a hegyoldalban azt a hatalmas követ?

– Látom.

– Hát azt én öt évvel ezelőtt nem bírtam volna fölemelni. Most sem bírom. Hát gyöngültem én valamit is azóta?”

 

Szólj hozzá

Fősodor Cabe Ferrant